LEHET VAJON NEMZETBEN GONDOLKODNI, NEMZETTÉ VÁLNI 2013 – BAN?
Családunkban sokszor emlegették a következő megfogalmazást: „Vastagnyakú kálomista!” Ha valaki nem tudná mit jelent”magyarra” fordítva, elmondom:
Azt jelenti, hogy makacsul ragaszkodik a saját véleményéhez az utolsó pillanatig is, amíg meg nem tudják győzni annak tarthatatlanságáról. Édesapám ilyen ember volt és hála Istennek, kevésszer kellett a véleményén változtatni és örömömre, ezeket a géneket én is megörököltem, jussoltam tőle. Sokszor tévedtem a 65 évem alatt, de mindig volt bátorságom beismerni azt és megpróbáltam változtatni a nyakasságomon a jó cél érdekében és Szeretetben, Békességben megoldani, ami néha megoldhatatlannak látszott.
Soha nem szerettem másoknak segíteni haragudni valakire azért, mert neki valami baja volt bárkivel a mindennapjai során. Vonatkozott ez hétköznapi dolgokra, politikai nézetekre és minden más egyébre, mert azt vallottam:
„Ha valamiről nem tudunk, az nem jelenti azt, hogy nem is létezik!”
Soha nem szerettem azt, ha valaki a műveltségét fitogtatja úgy, hogy az iskolai végzettségét hangoztatja. Mintha ez feljogosítaná arra, hogy végzettsége miatt okosabbnak, műveltebbnek is kell lennie. Vallom most is, immár 66. évembe járva azt, amit kb. 23 évesen mondtam, illetve leírtam a Veszprém Megyei Napló hasábjain is, a következőképpen:
„Egy ember értelmiségi szintjét nem az iskolai végzettség határozza meg.” Mondtam ezt akkor, mikor még csak Általános Iskolai és Szakmai képzettség volt a hátam mögött. Igaz, hogy az óta is „csak” Középiskolai érettségit szereztem a feltnőtt oktatásban 30 évesen, de azért önműveléssel próbáltam a hiányt bepótolni.
LEHET VAJON NEMZETBEN GONDOLKODNI, NEMZETTÉ VÁLNI 2013 – BAN?
Nehéz kérdések ezek, mert ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik végigélte az egypártrendszer adta „választási lehetőségeket” és a „rendszerváltás” utáni állapotokat egyaránt. Nehéz azért, mert akkor is el kellett viselnünk az „uralmi” rendszer adta lehetőségeket demokráciába burkolva, legalábbis papiron, de a mostani sem az, amiről olyan sokat álmodoztunk egykoron. Váltják egymást a pártok „adta” kormányok, de a Nemzetben való gondolkodás, Nemzetté válás az egymásra acsarkodás miatt sem megoldható rövidtávon.
Írásom elején már elmondtam, hogy milyen nyakas, keményfából faragtak engemet is, aki mégis bátor voltam a hibáimat elismerni, az elveimben mellékvágánynak talált sínpárról a váltót átállítva új irányt kijelölni magamnak. Volt, amikor a keresztény hitemben is meginogtam, mondhatni, „Istentelenné váltam”, elkanyarodtam a helyes útról,de mikor ezt elmondtam L. A Esperes Úrnak, ezt válaszolta: „ Az a lényeg Bálint, hogy visszatalált és az Úr ezt méltányolja, megbocsájtja magának.”
Magyarságtudatunk is kívánnivalót hagy maga után, hisz egyesek kirekesztő módon maguknak tartják fent a jogot ahhoz, hogy megmondják a másikról, hogy ki lehet az „igaz” Magyar. Elfeledkeznek arról, hogy ha a szavakat tettekkel nem tudják bizonyítani, akkor ez csak elillanó valami lesz, nem pedig MAGYARSÁGTUDAT! Sem egyének, sem közösségek, sem politikai pártok NEM dönthetik el azt, hogy „csak” az lehet Nemzeti és Magyar, aki egyetért velük. Nem szabadna engedni azt, hogy összefogás helyett egyre mélyülő szakadékokat hozzon közöttünk a pártos rivalizálás. Összefogásra lenne szükségünk akor, amikor az olyan sokat szenvedett Picurkára zsugorodott Hazánk Léte a Tét!
2013. 08. 25 – én éppen ezekről gondolkodtam, amikor kutakodás közben a látókörömbe került ismét Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus című gyönyörű verse. Mint annyiszor, most is megragadott abban a költő igaz hazafiasságáról tett Szépséges hitvallása.Beszéljenek helyettem a költő szavai:
Psalmus Hungaricus
I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
III.
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
V.
Idegen - vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
VI.
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!
Az alábbi linken egy részlet hallható Dsida Jenő, Psalmus Hungaricus c. művéből Csurka László előőadásában:
Döbbenetes erejű a vers, Mindenkinek el kellene olvasni, ha valaki talán még nem ismerné. Feltöltődve immár azzal az izzó lelkesedéssel, amit a Dsida Jenő vers idézett, erősített fel bennem, megnéztem a Facebookon egy Wass Albertről szóló több mint egy órás filmet, amely méltó befejezése lett a napomnak. a film címe:
FENYŐKTŐL A PÁLMAFÁKIG, emlékképek Wass Albert íróról
A film az alábbi linken megtekinthető:
Wass Albert neve régtől fogva nem ismeretlen a számomra. Üzenet Haza című versével még annak idején a rendszerváltás előtt volt szerencsém „megismerkedni”, amikor még egy időben Mécs Lászlónak is tulajdonították. Szerencsére a szintén mellőzött katolikus papköltő tisztázta, hogy nem ő írta ezt a nagyszerű verset.
Hiszem és vallom már régtől fogva, hogy nincsenek véletlenek. A filmben Wass Albert beszél a gyermek és felnőttkoráról, a háborús évekről és az emigrációról egyaránt. Ami a „nem véletlenszerűséget” illeti, a következő: Az író beszélt azokról az időkről, amikor még Erdélyben rendszeresek voltak azok a baráti összejövetelek, amikor fiatal és korosabb írók – költők szűk körben olvastak fel a legújabb műveikből egymásnak. Ott hallott először Dsida Jenő nagyszerű művéről, mikor felolvasta előttük a nagy horderejű versét.
.
A film végén Wass Albert a következő Üzernetet „hagyta” az utókorra, a Magyarok számára:
„Ébredjetek föl Magyarok, s legyetek, váljatok újra Nemzetté ahol nem az a fontos, hogy ki mennyi pénzt hoz az országba, hanem ki mennyi szépet és hasznosat tud cselekedni a Magyar közösségért!”
TESTVÉREIM, DRÁGA MAGYAROK!
LEHET VAJON NEMZETBEN GONDOLKODNI, NEMZETTÉ VÁLNI 2013 – BAN?
Hiszem és vallom, hogy lehet, de ehhez a Széthúzás helyett az Összefogás fontosságára van, lenne szüksége ennek a sokaz szenvedett Hazának, a Határon Belül és azon túli Magyarságnak egyaránt. Nem kellene attól félni, mint a nagyszerű versben írva vagyon, hogy:
Dobszay Károly:
Ne féljetek, nem megyünk haza!
Ne féljetek, nem megyünk haza
Minket már régen nem hív a Haza
Mely álmaink bölcsője, sírja volt
Ma rákos fekély, rothadó kék-sárga folt
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ott a házaknak már nincsen ablaka
Mely múltba néz s jövőbe lát
Nincs, ki megfújná a trombitát
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Az már oly régen a másság temploma
És te is csak szolga, rab vagy ott
Bár zsebedben útlevél ragyog
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Irigység népe, te céda, te buta
A mi kincsünk nem lopott kacat
Lelkünkben hordjuk: hit és akarat
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Hazugság népe, te gyáva, ostoba
Ahol mi élünk, az mind magyar sziget
Koromsötétben virrasztó tüzek
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Vagyunk és maradunk, mint kivert kutya
Sorsunk már régen nem sorsotok
Árulók, latrok, újgazdagok
Ne féljetek, nem megyünk haza
Ne féljetek, nem megyünk haza
Hol testvér a testvérnek farkasa
Ki hajnalig háromszor megtagad
Légy átkozott, légy gazdagabb
Ne féljetek, többé nem megyünk haza
Dortmund. 2004. december 5.
A vers az alábbi linken megtekinthető:
Nemzetben Gondolkodni, Nemzetté Válni csakis így lehetne, elfeledni a kirekesztő politikának, pártoskodásnak még a legkisebb morzsáját is.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2013. 08. 28. Szerda délután 16:12