NEM SZÓL A HEGEDŰ TÖBBÉ Emlékezés Nagy Gyula Bakonyszentkirályi református lelkészre, halálának 70. évfordulóján


NEM SZÓL A HEGEDŰ TÖBBÉ  Emlékezés Nagy Gyula Bakonyszentkirályi református  lelkészre, halálának 70. évfordulóján

NEM SZÓL A HEGEDŰ TÖBBÉ

Emlékezés Nagy Gyula Bakonyszentkirályi református

lelkészre, halálának 70. évfordulóján

 

 

       Nagy Gyula, Bakonyszentkirály szülötte volt. Rövid földi életében igyekezett gyorsan és sokat cselekedni, hogy minél többet megvalósíthasson elképzeléseiből. Talán a túlfeszített szellemi munka, talán a sors különös játéka folytán életútja nem teljesedhetett ki igazából.

       1928. November 22 – én 6. Osztályos gimnazista korában a „Zúgó – búgó Bakony felett” – című versében is előrevetítődik a tragikus jövő képe:

 

 

Zúgó – búgó Bakony felett

Őszi szelek járnak,

Hideg ősz van, vége rég a

Napsugaras nyárnak.

 

Hullanak a falevelek

Csendesen a földre,

Behantolják nótás kedvem

Fagyos sírgödörbe.

 

 

 

       Önéletrajzának egy kis töredékében így ír pályakezdéséről:

„Születtem 1910. nov. 9 – én Magyarszentkirályon, Veszprém megyében. Még nem voltam 6 éves, midőn elemi iskolába adtak. Ugyanis nálamnál kisebb fiúk is jártak akkor elemi iskolába s arra kértem édesapámat, hogy én is hadd mehessek. Mint első tanuló, én vezettem nagyünnepeken a kis legátusokat. Így alkalmam volt megismerni némiképp a pápai diákot. Vágy támadt bennem. Én is diák szerettem volna lenni! De hogyan? Szegény szüleimnek elég teher volt a megélhetés is. A Gondviselés gondoskodott. A megüresedett parochiába a gyülekezet Tóth Sándor nagytiszteletű urat hívta meg. Ő lett ezután az én Mecénásom. Behozott a pápai öreg kollégiumba. Ismeretlen falak, idegen emberek közé.

       II. Osztályos koromban terítő lettem. Később 1, 2, sőt 3 fiút is tanítottam. Legációba is jártam. Csak minél kevesebbet kelljen áldozni értem szegény szüleimnek. Tanultam, ahogy csak tudtam. Tavasz volt életem. Virág nyílt körülöttem, hogy annál fájóbb legyen az ősz. Most itt vagyok az V. Osztály falai közt. Vajon milyen lesz a tél, mikor életem tavaszát is bánat felhők borítják sötétre. Hej emlékek, kedves emlékek…”

       A Pápai Református Főgimnáziumot 1930 – ban végezte el. Közben 1929 – ben részt vett Angliában a Jambore Nemzetközi Cserkész találkozón.

1930 – 34 között a Pápai Református Teológia Akadémián tanult.

1933, október12 – én segédlelkésznek nevezték ki Pápára. 2 évig töltötte be ezt a hivatást.

1935 – 36 – os tanévben, Skóciában végezte egyetemi tanulmányait St. Andrewsben.

1935. November 16 – án egy napot töltött el Áprily Lajossal, aki akkor tanulmányúton volt Skóciában.

1935 – 37 – es tanévben, Franciaországban, Strassburgban járt egyetemre.

1937 – 38 – ban Csurgón volt segédlelkész. Ugyanitt tanított a református gimnáziumban is.

41 napig szülőfalujában Bakonyszentkirályon is segédlelkészkedett. Mikor itt szolgált, az erdőben járva gyakorolta az istentiszteletre megírt beszédeit. A fák között sétálva, hangosan mondta az evangéliumból elkészített gondolatait.

       Mellhártyagyulladásból indult betegsége azonban ekkor már egyre jobban elhatalmasodott rajta. A következő évek sem hozták meg számára a gyógyulást. 1943. Január 29 – én Bakonyszentkirályon, halálos ágyán még a kezébe vette kedves hegedűjét, amelyen elkezdte játszani a „Lekaszálták már a rétet” – című nótát. Az utolsó strófát már nem tudta eljátszani, mert a keze nem bírta el a vonót. Az akkordokat kézzel pengette ki a húrokon, majd a hegedűt elengedve ezt rebegte halkan: „Idesapám!” - azzal a szíve utolsókat dobbanva örökre megállott.

       Másnap a faluban senki nem akarta elhinni, hogy meghalt, mondván, hogy az éjjel még hegedülni hallották a Gyulát. 31 – én volt a temetése, ahová szinte az egész lakosság elkísérte. A Pápai Alma Mater képviseletében Ólé Sándor lelkész búcsúzott el tőle. Pár gondolat a beszédből:

       „Középiskoláit a pápai református kollégiumban végezte. 1922 – től 1930 – ig, mindvégig jeles eredménnyel. Tehetsége és kitűnő képességei utat nyitottak volna előtte bármely pályára, ő azonban lelkészi hivatásra érezte magát elkötelezve. A pápai református főiskolán végezte teológiai tanulmányait, ugyancsak kitűnő eredménnyel. Az alatt a 12 év alatt, míg intézetünk tanulója volt, dísze és büszkesége volt az iskolának. Azután külföldre ment. 1935 – 36 – ban  St. Andrewsban a következő évben pedig a Strassburgi egyetemen folytatta tanulmányait és képviselte fajtánkat odaadó és lelkiismeretes munkával, meg becsületet szerzett neki messze idegenben és tisztességet a szülőknek, az iskolának, a nemzetnek, akik nevelték… a lélek és a munka embere volt. Kollégiumi pályafutása alatt, mint kitűnő tornász, zeneértő, irodalmár, gyorsíró, teológus és jó barát, mindig társai élén állott. Elnöke volt a gyorsíró körnek, a Kántusnak, a Főiskolai Képzőtársaságnak, titkára a Tóth Ferenc Körnek, volt főiskolai szenior stb. És ezekben az ifjúsági egyesületekben nem csak, mint vezető, hanem mindig, mint példamutató munkás is elöl járt, amit mutat az a sok pályadíj és kitüntetés, amit az évzáró vizsgákon neki átnyújtottak.

         Az - az óriási munka, amit állandóan végzett és az a mindenkor emelkedett és vidám lelkület, amellyel végezte, tette, azt hogy tanulótársai és tanárai egyformán szerették… Mi, akik fájó szívvel tesszük le az emlékezés koszorúját, havas sírhantjára, úgy érezzük, hogy ő ez alatt a 32 év alatt, míg élt többet dolgozott, mint mások egy hosszú életen át. A többlet abban a példamutatásban van, amit ő egész életében a kötelesség és a hivatás teljesítése terén elénk állított…”

        Dr. Lőrincze Lajos, a neves nyelvészprofesszor, egykori pápai diák így írt kettőjük kapcsolatáról: „Igen. Nagybátyjával jó ismeretségben, barátságban voltam. Igen kiváló diák és teológus volt. Nagy kár érte, hogy olyan fiatalon meghalt.”

        Életében telve volt optimizmussal, a jövő reménységével. Ezt illusztrálandó álljon itt a Pápai Kollégiumi Lapok 1933. Márciusi számában megjelent „Kilátók” című vezércikkének néhány sora:  

         „Az én szemem előtt a temetők völgyei magaslatokká emelkednek. Feléjük túl az árnyékba vont horizonton messze jövendők napsugaras reménységei integetnek. E kilátókon közelebb az Isten, biztatóbban hívogat a holnap!

         Azért ne sajnáljuk az időt és a fáradtságot. Zarándokoljunk fel néha ezekre a kilátókra. Szívjuk tele magunkat szebb idő reménységével és álmaival. Azután szálljunk alá a völgyekbe és vágjuk, döngessük a holnap kapuit. Megnyílnak, csak higgyük és akarjuk. Mikor, hogyan? Erre te keresd meg a feleletet imádságoddal, életeddel!”

        Nagybátyám hegedűjét családi örökségként máig is őrzöm. Még az a korabeli vonó is megvan, ami halálos ágyán kiesett a kezéből. Abban az állapotában őriztem meg, ahogyan 1945 – be egy orosz katona dulakodás közben eltörte nagyanyám kezében, mikor el akarta tőle venni.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2013. 01. 29.

 

 

                                                                                         

 

 


Szerkesztés dátuma: szerda, 2013. szeptember 4. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 841


   








Megjegyzések

Juhász Levente
péntek, 2013. szeptember 6. 02:14
Főhajtással állok meg szolgatársam emléke előtt és olvasom a "nótás kedvű tiszteletes" dalban való búcsúzását e földi élettől. Megköszönve az unokaöccsének veretes és részletes írásában a méltó megemlékezést. Amikor teológusként a gödöllői női otthonban töltöttem néhány hetes nyári gyakorló diakónusi időmet, azzal lettem emlékezetes az ott szolgáló diakonissza és református női munkatársak számára, hogy a zsoltáros idő végeztével magyar népdalokat énekeltem. Áldás legyen a "nótás kedvű tiszteletes" emlékén és a reá emlékezőkön, egyaránt!
Juhász Levente
péntek, 2013. szeptember 6. 02:29
Nem tudtam megállni, hogy meg ne keressem a "nótás kedvű tiszteletes" búcsúzó nótáját. Íme a szöveg és a dallam, egyaránt.

Lekaszálták már a rétet, nem hagytak rajt virágot.
Megutáltatták már vélem, ezt a cudar világot.
Olyan vagyok miként ősszel a sárguló falevél.
Hej, de az én éltem fája több tavaszt már nem remél.

Úgy szerettem, úgy imádtam szép szemedben a napot,
Szemeidnek láng hevétől árva szívem fényt kapott.
/:Mégis megcsaltál engemet s rám borítád a telet,
Így hát az én bús szívemnek tavasza már nem lehet.:/

Nagy Bálint
péntek, 2013. szeptember 6. 12:10
Kedves Nagytiszteletű Úr!
Sajnos korán vette magához az Úr Áldott emlékű Apai Nagybátyámat, aki sajnos csak 33 évet tölthetett el ezen a földön, de ez a rövid idő is bővelkedett eseményekben. Édesapám elmondása és a dokumentumok alapján igyekszem feldolgozni mindazt, ami Gyula bátyámmal történ ezen időszak alatt. Köszönöm szépen a szíves figyelmét és a szép nótát, amely Nagyapámnak is a kedvence volt-:)))
Szeretettel:Bálint



Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: