„VÉR A PARÓCHIÁN”

Az 1848 – 49. évi forradalom és szabadságharc Bakonyszentkirályi hőse, Szabó Sándor Református Lelkész emlékére

     Leáldozott 1848 – 49 csillaga. A nagy Habsburg birodalom Oroszország segítségével leverte a forradalomból kibontakozott szabadságharcot. A katonai vezérkart elfogták, és kivégzés előtt bebörtönözték, a tisztikart lefokozták, vagy besorozták a császári hadseregbe. Akit nem tudtak időben kézre keríteni, sietve elmenekült vissza a szülőföldjére az övéi közé, ahol viszonylagos biztonságban érezhette magát. Így cselekedett Szabó Sándor református lelkész is, aki nemzetőrkapitányként szolgált a honvédő magyar hadseregben a bukásig. Most űzött vadként a császár pribékjei által kergetve jött haza az oltalmazó éj sötétjében otthonába. Több sebből vérezve vetette le magáról tépett zubbonyát, hogy hűséges felesége bekötözhesse a sérüléseit. Nagy Bálint bakonyszentkirályi parasztköltő „Vér a paróchián” – c. versében így emlékezik meg az eseményről:

„… Lehányta magáról véres, nyűtt zubbonyát

Alig bírja már el „Rüdiger” golyóját.

Hű párja amíg a sebét kötözgeti

Szeme lángol – s a nagy csatákat beszéli.

Aztán szava halkul – szeme mintha sírna:

„Veszve a szabadság, vérünket föld issza,

A dicsőség egén Kossuth hős hada

S Görgey velünk a fegyvert lerakatta.

Cári ármádia rontott szép hazánkra

Hogy gyalázatából a császárt kirántsa…

-S új rohamok jöttek, újabb ellenséggel

Szembe fordultunk a cári százezerrel.

Seregünk nem bírta, elvérzett kimerült

Zászlói letörtek – és térdre kényszerült.

Most gyilkol az osztrák, pusztít és bosszút áll

A magyar szabadság meghalt Világosnál.”

     A megfáradt, sebesült hős nyugovóra tért. Álmában ismét a dicsőség mezején harcolt, ahol győzött a magyar. Az oltalmazó álomnak azonban rövidesen vége szakadt, amikor nehéz csizmák dobogása, fegyverek zöreje verte fel az éjszaka jótékony csendjét. Erről a parasztköltő így beszél tovább versében:

„… Leszakadt a zsalu, döngetik a rácsot:

Kossuth dög, kioltjuk szívedből a lángot.

Gyilkot emeltél a felséges császárra

Önnön kardod által mégy a másvilágra.

Most áhítatoskodj, most hívd az Istened,

Őrült magyar bitang, őrült, vad eretnek!

Sok ütés – veréstől engednek a falak,

Tompa zuhanással beszakad az ablak.

S a hős, kinek – mikor zúgott véres orkán

Nagy csatákban – szíve nem akadt a torkán.

Kardjával nagyot vág, vér freccsen a falra

Elfogatni magát élve nem akarja.

Jobban verekedik, mint tán Komáromnál –

S fegyverek dördülnek el a gyilkosoknál…”

     Miközben ő egymagában verekszik a sokszoros túlerővel szemben, hű felesége őrülten sikoltozva kirohant a házból. A sötét éjszakában felfutott a református templom tornyába és egy darab vassal elkezdte kongatni a harangokat.

Hallgassuk tovább, hogyan mesél erről tovább a parasztpoéta:

„… Ásó, villa, kasza villan meg az éjben

Forr a bosszú, a düh a hős szittya vérben.

Jaj annak, aki itt hősködött idáig,

Félholtra verik a császár katonáit.

Az utcán, udvaron, meg a házon belül

Elkeseredett harc folyt kíméletlenül.

A nép nagy erejét aki nem értette

Elbukik, a harcban aki ki kezd vele.

Hátul a fák között tűnnek el a gyávák,

Sebesültjeiket húzzák, ráncigálják.

Vén imaház mögött, üres puszta helyen

Ledőlnek a fűre fáradtan, véresen.

Kötözgetik nyögve a véres sebeket,

Közülük egy vasas némán kiszenvedett.

Akinek még fegyver maradt a kezében

A kerítésen át – hányja ijedtében…”

     A sikertelen akció után a császári katonaság elvonult a faluból. A küldetésük nem járt sikerrel, de a fenyegetődző, átkozódó szavaikat még sokáig lehetett hallani. A lakosság tudta, sejtette, hogy ezzel még nincs vége a dolognak. Tisztelték és szerették a papot, aggódtak a sorsáért. Tisztelet és becsület övezte személyét már akkor is, mikor az Isten igéjét hirdette a templomban. Hazafiasságát azonban csak akkor ismerték meg igazán, mikor a háború kitört és önként jelentkezett a fegyveres honvédelemre.

Nagy Bálint a további eseményeket így örökítette meg versében:

„… Ébred már a kakas, kiált virradóra

S mint kihalt csatatér, áll a parókia.

Nem halt meg, él a pap, csak sebei fájnak,

Mellette hívei tisztességgel állnak.

Szava alig hallik, fáradt, nagyon fáradt,

Kínjait érzi a szörnyű éjszakának.

Drága hitvesét a toronyból most hozzák,

Szemeit az örömkönnyek elborítják.

Egymást átölelik csókkal, tűzzel, vérrel –

Hajnali madár zeng boldog énekével…”

     A császári katonaság pár nap múlva még nagyobb erővel vonult ki hogy elfogják a hős lelkészt, de addigra az Aranyos – patak völgyében már sikerült elrejtőznie. Hiába kutatták éjt nappallá téve a környéket, nem bukkantak a nyomára sohasem. A hűséges falu megőrizte titkát, egy emberként álltak ki szeretett papjuk mellett. Miután megszűnt a község zaklatása, előjött rejtekéből és minden erejével a gyülekezetét szolgálta 1876 – ban bekövetkezett haláláig. Bakonyszentkirály hálás lakói a tiszteletére 1985 – ben  márvány emléktáblát avattak fel a református templom belső előterében. A táblát az óta is minden évben Március 15 – én ünnepség keretén belül megkoszorúzzák.

A református temetőben lévő síremlékét gondozzák, rajta sohasem hervad el a virág. Ő lett a névadója a templom melletti utcának is.

Végezetül álljanak itt még Nagy Bálint parasztköltő Szabó Sándorról megemlékező verse után leírt búcsúzó szavai:

„Itt állok a kálvinista temetőben egy orgonavirággal befutott sírnál. Köszönetet mondani jöttem a papnak, a hősnek a lángoló hazaszeretetéért. Szabó Sándor vérét adta a hazáért, hogy ezen a földön a szabadság virágozzék, hogy ez a föld örökre magyar maradjon. Állok… hallgatom a temetőt… a régi sírok beszélnek… engem s téged vádolnak a halottak… Miért…? Gondolkodom… és gondolkozzál…”

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Zirc. 1993. 02. 17