Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. (Lk 15,21)

Izgalmas kérdés volt, hogy visszafogadja-e az apa ezt a fiút. Azok után, ahogyan elment, s ahogyan eltékozolta örökségét, mire számíthat?

„Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt." Ez a megbocsátás jele volt. A bocsánat előbb készen volt a számára, mint ahogyan bocsánatot tudott kérni. Ilyen az Isten szeretete.

Akkor most már nem is kell elmondani a bűnvallást, amelyet kigondolt? De igen. El is mondja: vétkeztem, nem érdemlek semmit, de ha lehet, szeretnék újra itthon szolgálni. Miért kell ezt elmondani? Mert a bűnvallás teszi szabaddá a kezünket, amellyel elfogadjuk, megragadjuk a bocsánatot. A bűntudat, a lelkifurdalás még nem bűnvallás. Azt nem követi felszabadulás és békesség. Ha világosságra hozzuk a bűnt, és elválunk tőle, akkor lesz miénk a feloldozás.

Ez nagyon fontos mozzanat a hívő életre vezető úton: amit Isten már bűnnek ítélt, azt néven nevezni, kimondani és elhagyni. A tékozló fiú éppen ebben példa: otthagyta a disznóságait, és újra alárendelte magát az apja akaratának (otthon akart dolgozni). Ez a megtérés: tudom, hogy miből, és tudom, hogy kihez térek meg.

Ekkor szólal meg az apja, ekkor áll helyre a megszakadt közösség vele, ekkor hangzik el: ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott. Itt kezdődik az új élet.

Ezt is vegye komolyan minden hazatérő tékozló ember: ha megvallottuk, Isten megbocsátotta, és nem hivatkozik rá többé. Nem azért, mert elnéző, hanem azért, mert bűneink büntetését Jézus elszenvedte a kereszten. S a bűnvallás során mi erre való tekintettel kapunk bocsánatot. Ez tehát mindenestől Isten ajándéka. Mi csak felismerjük, hogy rászorulunk, és hittel komolyan vesszük.

Megtörtént már ez az életemben?