ARANYMÁLINKÓ DALOLTA…
Balogh Béni: Gyöngyhúrú citera c. mese – regényére gondolva
Aranymálinkó dalolta a kisbojtár énekét,
Búsan és bánatosan zengte a fájdalom zenét,
Amelyet kiolvasott Ostoros Imre szeméből,
Majd kortyolgatott a Bükk forrásainak vizéből.
Kisbojtár meg csak hallgatta, aztán búsan elindult,
Közben a csillogó gyémántfényű könnye kicsordult
És lepergett orcáján a porba szépen, csendesen,
Aztán zokogni kezdett oly hangosan, keservesen,
Ahogyan talán a földön eddig még soha senki,
Ki elveszett aranyszőrű barikáját keresi.
Aranymálinkó dalolta a kisbojtár énekét,
Búsan és bánatosan zengte a fájdalom zenét,
De az ifjú legény nem adta fel soha a harcot,
Nem vágott hozzá csüggeteg - kétségbeesett arcot.
A rablók és boszorkányok földjeit is bejárta,
Sokszor került tömlöceikbe mégis megállta:
Ne mondjon le céljairól, kitartson, megtalálja,
Mégse jusson fel a magas bitófának csúcsára.
Kitartással célba ért a mi kisbojtárunk végül,
Kard nélkül is tudott harcolni bátran és vitézül.
Lehunyt szemmel most is hallom Aranymálinkó dalát,
Ahogyan meséli a kisbojtáros kálváriát.
Sokat szenvedett azért, hogy majd a célját elérje,
De ne rohanjon visszafordíthatatlan vesztébe.
Ne veszítse el a Hitét, amit az Úrtól kapott,
De büszkén érezze, hogy végül diadalt aratott.
Aranyszőrű barikák talán már sehol nincsenek,
De azért mesének is néha Higgyetek Emberek!
Legyetek kitartóak, ahogy Ostoros Imre volt,
Akinek a füleibe Aranymálinkó dalolt.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2012. 07. 29 Vasárnap délelőtt 9:59
