„CSAPATAINK ÁTLÉPTÉK A CSEHSZLOVÁK HATÁRT.” Veszélyben a leszerelésünk


„CSAPATAINK ÁTLÉPTÉK A                           CSEHSZLOVÁK HATÁRT.”  Veszélyben a leszerelésünk

                        

 

 

 

 

 

 

                        „CSAPATAINK ÁTLÉPTÉK A                           CSEHSZLOVÁK HATÁRT.”

Veszélyben a leszerelésünk

 

 

 

       1968 – nyarán nagyon készülődtünk a leszerelésre, hisz 1966. november 24. óta ettük már a „komisz” – kenyeret a Pápán, a reptéren. Akkor még 2 év volt a katonaidő, nem, mint most, amikor már csak hivatásosok szolgálnak a Haza védelmében. Kellett az a két év minden fiatalembernek, állítom obsitosként, amikor már elkerültem a 60. évemet. Leszerelés előtt 150 nappal akkor már minden öregkatona centivel rendelkezett, amiből a fogyatkozó napok multával minden áldott reggel egy centi levágásra került. Reggeli ébresztőkor a körlet ügyeletese, vagy naposa elkiáltotta magát jó hangosan:

-Jó reggelt elvtársak, ébresztő föl!

      Ilyenkor az újonc, vagy a később bevonult állománynak azonnal ki kellett ugrania az ágyból és vigyáz állásba merevedve meghallgatni az előző este megbízott katona szózatát:

-Jó reggelt kívánok, már csak x napja van az öreg katonának!- Ezzel is jelezve a netán feledékeny öregeknek az idő múlását, a leszereléshez közeledés reményét. Természetesen a felkelés mindenkire vonatkozott, de igazából az - azonnali ukáz az öreg katonák füle mellett elsuhant. Ők akkor már nehezen kászálódtak fel, kivéve, ha elöljáró is ott tartózkodott a körletben. Az ügyeletes, aki öreg katona volt, vagy a napos, aki mindig az újoncokból került ki, felkelési parancsa csak elméletben vonatkozott rájuk. Volt, akit úgy kellett kiborítani az ágyból, hogy készülődni kell szolgálatba menni.

      Szóval, meleg nyári nap volt akkor 1968. augusztus 20. - án. Rajparancsnokként éppen pihenőben voltunk a beosztottaimmal, amikor irtózatos hangosan vijjogva megszólalt a reptéri sziréna. Akkor szoktak vele jelezni így, ha elrendelték a teljes harckészültséget. A pár száz méterre lévő Harcálláspontra azonnal telefonon bejelentkeztem a Főügyeletes tisztnél, aki kiadta a parancsot, hogy siessünk váltásra. Ugyanis a három raj közül éppen mi voltunk a sorosak az előző szolgálatot rendkívüli esetben leváltani, vagy kiegészíteni. Pillanatok alatt felsorakoztattam a rajt, majd gyors léptekkel elindultunk az épület irányába. Odaérve a folyosón megálltunk, majd belépve az ajtón, hatalmas zűrzavarba csöppentem. Aki élt és mozgott az ezredünk vezérkarából, az mind ott sürgölődött, intézkedett, telefonált. Egy üvegfal választott el bennünket a vadász Harcállásponttól, de náluk is ugyanazt tapasztaltam. A legmagasabb rangú vezetőktől elkezdve ott szorongott mindenki. A légi célokat rögzítő műanyag táblákon nyüzsögtek a repülőgépek. Szinte alig lehetett a jelzéseket követni, mert a magyar és orosz jelzésű célok szinte teljesen elborították azt. Bejelentkezve a Főügyeletesnél váltásra, a következőket mondta:

-Tizedes elvtárs maradjanak készültségben a folyosón egyelőre, nem kell leváltani a bent lévőket!

     Kimentem a folyosóra és közöltem az embereimmel, hogy nem tudom, mi lehet, de mindenki itt van a reptér vezetői közül. Próbáltunk valamit kiokoskodni, hogy mi történhetett, de nem tudtunk igazi választ találni a kérdéseinkre. Órákig

 

várakoztunk ott, mert nem mertünk bemenni a pihenőbe. Időközönként bementem halkan a helyiségbe, ahol ugyanúgy folytatódott a felfokozott nyüzsgés – mozgás, hangzavar. Egyszercsak egy elkapott hangfoszlány ütötte meg a fülemet, amit az egyik törzsőrmestertől hallottam, aki az alárendelt lokátor állomásnak mondott telefonon:

-Csapataink átlépték a Csehszlovák határt!

     Teljesen ledöbbentem attól, amit hallottam. Vajon mi történhetett, hisz velük együtt volt Magyarország a Varsói Szerződés tagállamai között. Gyorsan kisiettem a folyosóra és elmondtam, hogy milyen információról szereztem tudomást véletlenül:

-Gyerekek nagy baj lehet, talán kitört a háború. De pont a csehekkel, akikkel egy oldalon állunk a szövetségben? – Tanácstalanul álltunk, nem tudtuk mire vélni a dolgot. A fáradtság lassan, az idő múlásával már teljesen legyengített bennünket, de nem hagyhattuk el a számunkra kijelölt helyet. Minden pillanatban arra vártunk, hogy megyünk leváltani az elcsigázott társainkat, hisz megállás nélkül rajzoltak a táblák mögött, egész éjjel folytatódtak a repülések. A mi ezredünk pedig azok regisztrálásával, adataiknak továbbításával volt megbízva.

       Hajnalodott már, amikor szintén a helyiségben járva megtudtam, hogy a szövetséges csapatok szinte még a legkisebb falukat is beleértve, teljesen megszállták Csehszlovákiát. A cseh vezérkar kérésére döntött úgy a Varsói Szerződés vezetése, hogy bevonulnak, megvédeni az ottani demokráciát. Nekünk akkor azt mondták, hogy ellenforradalmi készülődés miatt volt erre szükség. Reggel átvettük a szolgálatot és mi is 24 órán keresztül fokozottan igénybe véve vezettük a légi célokat a plexi táblákon. A készültség még hosszú időn keresztül fennmaradt, mire a helyzet konszolidálódott a szomszéd országban.

      November 24. – én lett volna aktuális a leszerelésünk, de elterjedtek olyan hangok, hogy bizonyára ráhúzunk valamennyit. Az a valamennyi szerencsére nem volt sok, mert december 13. – án végre levehettük a katonaruhát, de előtte még rész kellett vennünk Kiváló katonáknak, a hazatérő egységek fogadásán Pápa város határában. Gyakorlatilag itt vált előttünk igazából valósággá az, hogy milyen sok katona lehetett a megszállt Csehszlovákiában. Tőlünk nem voltak kint, de a szovjet helyőrségből igen és a magyarországi laktanyákból is bőségesen. Nem beszélve arról, hogy a tagállamok, Romániát kivéve, nagy létszámmal vettek részt a szégyenteljes küldetésben. Talán egy órán keresztül is vonultak át a városon a csapatok és a technikai eszközök. Ekkor döbbentem rá én is, hogy mit jelentett az ellesett kijelentés a Harcállásponton azon az éjszakán, amikor meghallottam, hogy reggelre kelve teljesen megszállták a „testvéri” – országot a szövetségesek.

       Azóta is sokszor elgondolkodtam azon, hogy miért nem szerettek bennünket sokáig Csehszlovákia lakói, de később az önállóvá vált Szlovákia sem. A szimpátiájuk sajnos nem sokat változott irányunkba az óta sem. Azt hiszem, az 1968 – as dicstelen részvételünk örökre rányomta bélyegét a további kapcsolatainkra.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2008. 08. 22.

 


Szerkesztés dátuma: kedd, 2013. szeptember 17. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 691


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: