A könnyem mint a kis patak úgy csorog.
A gyertya fényben kis fiam látom a mosolyod.

A virágok között szomorúan égő színes gyertya lángja.
Világít rá a Csabika fehéren fénylő kicsike sírjára.

Emléke előttem lepereg a piros mécses fényben.
A mécsesek a síremlékén pislognak és lassan mind csonkig elégnek.
Majd eltűnik a mosolya a néma sötétségben

Az örök keserű bánat,
táplálja szívünkből a gyertya lángokat.
A szomorú magány sző hiú ábrándokat.

Pedig aki meghalt soha nem jön haza hiába várjuk.
Már sohasem fog előttünk állni,
hiába még álmainkba látjuk.

Halottaink azok akik mindig a bús szívünkben élnek.
Még akkor is
ha már ők ránk,
nem is emlékeznek.