ESTE A VÁMHEGYI ÚTNÁL

Az esti csendben bolyongok szépen

Susogó akácok lágy ölében.

Szerte minden csupa illat, virág –

Szívemet édes mámor zengi át.

Az út felett, ahol most megállok,

Egymást ölelik a vén akácok.

Nem látni itt a holdas szép eget –

Valahonnan mégis jött izenet,

Szívemhez szól ezer virágon át,

Ajkam elsuttog egy édes fohászt.

Várrom felől könnyű szél közeleg;

Megremeg a nagy virág – rengeteg.

Valaha rég – emlékszem, jól tudom –

Sokat jártam ezen a szép úton.

Kacagó szívvel, boldog örömmel,

Édes ízű drága szerelemmel.

Azóta – hogy elhagytak az álmok,

Hányszor lehulltak a vén akácok.

Ahogy az est édes dalát zengi,

De jól esik vissza emlékezni!

Volt egy titok… szívem most is repes…

Titok, amely örökre rejtve lesz.

S bármily eltépett lesz is idegen,

Ez út örökszép marad énnekem.

Emlékem tovább nem idézhetem,

Valaki jön, közeleg hirtelen.

Hová mehet ez a kicsi tündér,

Aranyló haja a vállára ér.

Nem vesz észre, rohan égve, vágyva –

Valaki őt, de boldogan várja.

-Az esti csendben bolyongok szépen,

A fák édes nyelvvel szólnak nékem.

Mint lágy hangú halk égi orgonák

Éneküket oly szépen susogják.

Lehajtom fejem most két kezembe –

Egy könny szökött forrón a szemembe.

Nagy Bálint