Bolyongó lélek


Bolyongó lélek

Csak húzta, vonta maga után kicsi kocsiját szakadatlanul a hajlott hátú, öreg, szótlan úr.
Régi féle sapka volt fején, s megnyúlt, elnyűtt, szürke ruha, vékonyka testén.
Eljött az az idő, mikor csodálkozva néztem, ahogy a faluba ment és jött serényen.
Csak papírt gyűjtött, semmi mást.
Bár elöntött belül a szomorúság, amint bámultam őt, de mégis oly mókás volt, ahogy a kocsin az a sok papír zakatolt. A kisebb nagyobb kartonok, dobozok csak úgy ugráltak, mikor áthúzta szekerét egy-egy gödrön, buckán. Kocsiját valaki összetákolhatta, talán ő maga, a két talicskakereket megismertem rajta. Amolyan korlátszerű keret is volt a tetején, s olyan rúd állt ki az elején, aminek a végét egy másik, rövidebb úgy szelte keresztül, mintha csak egy vas feszület lenne.
Ezt markolta a háta mögött, és haladt mindig előre, többnyire a földdel borított utakon.

 

Senki soha meg nem szólta,
Soha senki nem bántotta.
Előre haladva, meredten,
Keresztjét hordozta szüntelen.

Senki soha meg nem tudta,
Soha senki nem akarta,
Fiatalon ki volt egyszer?
Hogyan lett ő szegény ember.

Senki soha meg nem szánta,
Soha senki nem alázta,
Teste, lelke meghajolva,
Hol tért vajon nyugovóra?!

 

Kicsit távolabb onnét, ahol laktunk, volt egy MÉH telep.
Napjában többször is odavitte a szorgos munkával összeszedett szemetet.
Sosem koldult, kéregetett.
Kocsmába se járt, tudom biztosan, mert én gyakorta megfordultam valamennyiben, legtöbbször titokban, hogy kedvemre videojátékozhassak a megspórolt pénzemből.
Nem találkoztam ott vele soha.
Semmi mást nem tett reggeltől estig, mint járta a falut és gyűjtögetett, mint a hangya az élelmet.
Mindig az út szélén közlekedett.
Sosem szorították le onnét, vagy dudáltak rá, csak pont annyira lassítottak mellette, hogy kis ívben tudják kikerülni.

Sosem fogom elfelejteni azt az egyszeri pillanatot, amikor tőlem nem messze megállt egy percre és elengedte Keresztjét. Akkor történt meg először, hogy igazán figyelemmel fordultam felé, amiről ő ekkor még nem tudott.
Örökre belemarta magát a szívembe a megrázó rádöbbenés, szembesülés.
Ugyan olyan derékban meghajlott emberke maradt. Már nem képes felegyenesedni többé.
Remegő kezével a zsebébe nyúlt és elővett egy fehér rongydarabot, amibe belefújta öreg orrát.
Nem kapkodott, sietett, nem is kellett, s láthatóan nem is tudott volna.
Összehajtogatta és épp eltenni készült, amikor a lassan felém fordított tekintete az enyémbe merült. Egyenesen a lelkemig hatolt. Megrázó érzés volt.
Rögtön tudtam, én "látom" őt a legjobban ezen a szánalmas világon.
Szemében, élete fájdalmas igazságát láttam.

Nem léteznek számára többé már emberek.
Csak házak, utak, terek, szekérnyi szemetek.
Emlékei közt bolyongó lelke, örökre elveszett.

 

2011.12.14.


Szerkesztés dátuma: péntek, 2013. november 29.
Nézettség: 447

Forrás:
www.veniam.hu - Nem kellett, és nem is lehetett volna rajta segíteni. Tudom.


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: