MIKOR BÉLA BÁCSI A SZÍNPADON PARASZTOSRA VETTE A FIGURÁT…


MIKOR BÉLA BÁCSI A SZÍNPADON PARASZTOSRA VETTE A FIGURÁT…

 

 

 

 

 

 

 

 

 MIKOR BÉLA BÁCSI A SZÍNPADON PARASZTOSRA VETTE A FIGURÁT…

 

 

      Veszprém Megyében, de túl a megyehatáron is nagyon sokan ismerik a már kissé hajlott hátú Béla bácsit, aki a versmondó versenyek rendszeres résztvevője, talán korban is a rangidős mindenhol. Mikor megjelenik egy társaságban, akkor hamarosan szó másnak nem jut, mert a mesélőkedve olyan határtalan, hogy egy csapásra mindenki érdektelenné válik, ha megszólal. Minden korosztály nyelvén tud beszélni, mert a fiatalok is imádják az ízes, vehemens, gesztikulálós előadásmódjáért.  Külseje látszólag jelentéktelen. Nem szereti a hivalkodó öltözködést. Télen – nyáron kopottas öltönyében, simlíderes sapkájában járja a világot, mert Ő nem a külsejével, hanem az egyéniségével hódítja meg a környezetét. Kezében szinte földig érően lehúzva tartja a szintén muzeális értékű aktatáskáját, amiben mindig lapul valami kincs, hol egy nagyon régi fénykép, egy vers, vagy műfordítás, amivel valahova elindul.  Elmúlt már hetven éves, de a memóriája olyan irigylésre méltó, hogy csak csodálkozik az ember milyen hatalmas lexikális adat van a fejében.

      Óriási csalódást okozott mindazoknak, akik a külsejéből ítélve lenézték, lefitymálták sok nyarat megért barátomat. Csak a szűkebb környezete tudja róla, talán ma már többen is, hogy valamikor középiskolai tanulmányait a híres iskolavárosban Pápán, a Református Kollégiumban végezte. Élete során volt jegyző, könyvelő, mindenfajta adminisztratív és fizikai munkás. Több nyelven beszél, ír, műfordít. Előszeretettel vesz részt a saját maga által lefordított versekkel is a szavalóversenyeken. Tudásával nem hivalkodik, a kellő szerénység megvan benne mindahhoz, hogy éppen ez miatt teljesen félreismerjék.

      Évek óta ismertem már, de barátság csak később alakult ki közöttünk. Én ismertem név szerint, de ő viszont nem. 1999. január 9 – én barátaimmal együtt létrehoztunk egy irodalmi alapítványt, amely a parasztköltők életművét hivatott összegyűjteni, megőrizni, propagálni, terjeszteni. Még ebben az évben, októberben, szülőfalumban Bakonyszentkirályon megrendeztük az I. Magyar Parasztköltészet Napját. A médiákban és egyéb úton augusztustól elkezdtük szervezni a rendezvényt, amelynek egyik kiemelkedő programja volt a versmondó verseny. Ide kizárólag parasztköltők verseivel lehetett jelentkezni. Ehhez segédletként összeállítottam egy házi készítésű kiadványt, mert ebből a műfajból abban az időben viszonylag még elég kevés állt a könyvtárak rendelkezésére. Az oktatásbeli állapotok sajnos az óta sem javultak ezen a téren. A felhívás megjelent a Veszprém Megyei napilapban is. Jelentkezés esetén, tudtunk az igénylők részére biztosítani az összeállított anyagból.

       Egyik nap éppen a reggeli órákban ballagtam a belváros felé, amikor kit látnak szemeim, Béla bácsi ballag szembe velem, jellegzetes járásával, a földet szinte söprő aktatáskájával a jobb kezében. Illendően köszöntve, megszólítottam:

- Jó napot Béla bátyám! Hova ilyen nagy sietve errefele?

- Magának is. A Bercsényi utcába megyek, valami Nagy Bálintot kell keresnem. Nem tudja, hol lakik?

- De bizony tudom. Itt áll maga előtt. Én vagyok az. Egyébként nem Bercsényi, hanem Alkotmány utca. Pont jót kérdezett meg. Mi járatban van?

- Veszprémben voltam a Kisgazda Pártnál és ott mondták, hogy szavalóverseny lesz Bakonyszentkirályon. Szeretnék jelentkezni, de kellene hozzá nekem is segédanyag, mert elég kevés verset tudok ebben a műfajban. Tud adni belőle?

-Pesze hogy tudok. Jöjjön vissza velem a lakásomba, és aztán majd kap egy példányt. - Úgy is történt. Elmentünk a lakásomba és egy pohár bor mellett egy darabig beszélgettünk, anekdotázgattunk. Utána elkísértem a buszpályaudvarra, de még búcsúzóul megkérdezte:

-Milyenre vegyem a figurát a versenyen Bálint? Parasztosra, vagy valami másra?- Elmosolyodtam, miközben komolyságot erőltetve az arcomra így válaszoltam:

- Tudja mit Béla bátyám? Vegye a figurát parasztosra, hisz maga nagyon jó színész is egyben. Legyen hiteles majd az alakítása a versenyen! - azzal kezet fogva elbúcsúztunk egymástól.

      Nem kellett csalódnom, csalódnunk az idős szavalóban. Betartotta az ígéretét, úgy öltözött, ahogyan ígérte. Sötét bricsesznadrág volt rajta, igazi bőrcsizma a lábán, parasztos fehér ing, felül kigombolva és zakó. Mosolyogva közeledett felém és megkérdezte:

- Na, mit szól hozzá, elég parasztosra vettem a figurát?

- A lehető legjobbra Béla bátyám. –feleltem mosolyogva, miközben kezet fogtunk.

      Nem volt izgulós típus, hisz mint ahogyan már az elején is mondtam, hatalmas emlékezőtehetséggel volt megáldva. Bízott magában, és mégis. Fel alá járkált, közben azért beszélgetett az ismerősökkel, hisz ebből nagyon sokan jelen voltak a mi rendezvényünkön is. Megkezdődött az ünnepség, ahol először műsorral emlékeztünk meg a parasztköltőkről, majd kezdetét vette a szavalóverseny. Mikor Béla bácsira került a sor, komótosan felsétált a színpadra, középütt megállt, majd jelentőségteljesen széjjelnézett a közönség soraiban. Kihúzta magát, aztán belevágott. Először halkabban, majd később egyre jobban belelendülve, néha hatásszünetet tartva, majd újból a húrok közé csapva (képletesen szólva persze), a kezeivel gesztikulálva folytatta tovább. Minden mozdulatával, hangjának árnyalatával, arcjátékával olyan szenvedélyesen élte át a versmondanivalóját, hogy talán még hivatásos előadóművész is megirigyelhette volna. Mikor befejezte, mosolyogva meghajolt, utána sietve, korát meghazudtoló fürgeséggel jött le a színpadról. A dörgő taps pedig nem akart alábbhagyni, a közönség így értékelte a legidősebb versmondó előadását. Ott álltam a színpad mellett. Mikor ellépett mellettem, halkan megkérdezte tőlem:

-Na, milyen voltam? –én szintén halkan a fülébe súgva mondtam. – Nagyon jó volt Béla bátyám. Hozta a formáját! – azzal kezet fogva gratuláltam neki. Azóta nagyon sokszor hallottam már verset és prózát mondani. Nyolcadik éve vett részt tavaly a mi rendezvényünkön is, de a mondás az óta már legendássá vált:

 

„HOZTA A FORMÁJÁT BÉLA BÁTYÁM!”

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 07. 24

 

U.I. Sajnos Béla bátyánk 2011. április 18 – án 86 éves korában meghalt.


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2014. január 2. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 663


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: