ÉDESAPÁM EMLÉKÉNEK

Fájó ének sír át a lelkemen,

Ma Édesapámra emlékezem.

Keménykötésű, szebb ember nála

Nem volt – dolgát mindenki csodálta.

Föld – imádatban élt és szeretett

Erdőt, mezőt, virágos réteket.

Hívta, várta keblére az erdő,

A szabad ég, a tiszta levegő.

A vadonban is gyümölcsfát plántált,

Oltotta a vadonnőtt rózsafát.

Fent a szőlődombon keze nyomán

Fürt aranylott s barack virult a fán.

Éj ha szülte a csillagvilágot

Kis kunyhójában el – elpipázott.

Megelégedett volt a világgal,

Tele volt a lelke boldogsággal.

-S ha látná most, hogyha újra élne,

Amit plántált a vérével féltve,

Kiégett domb lett a szőlőjéből –

Kicsordulna a könny a szeméből.

Nem örül már többé, nem dalolgat,

Ott pihen rég virágos hant alatt.

Sírja egyszerű, faragott fejfás,

Nincs felette kőbe vésett írás.

Ott pihen rég mélyen, csendbe – veszőn,

Faluvégén, virágos dombtetőn.

-Édesapám, ma Neked izenem,

Szemem könnyes, megfájdult a szívem.

Hallod…? Susognak a falevelek,

Szép bakonyi csend vigyáz feletted.

Nagy Bálint