Cigány író tollából 

 Cigány író

Fekete fejfák,fényes sírkövek.
Elhervadt virágok,gazos sírhelyek.
Lassan járó árnyak,keserű halk sóhajok.
Már soha el nem jövő kettétört holnapok.

A fejfákon búcsú mondatok.
Örökre elfojtott titkos óhajok.
Ki nem mondott érzések sora.
Alkalmak amik nem térnek vissza soha.

Kopott fejfák között süvít a szél.
Egy megsárgult falevél éppen a homokos földre ért.
Nem sokáig magányos,egy újabb követi hamar.
Halottakkal telik a temető.
A földön is gyarapszik az avar.

Majd ha elmúlik a nyár,elmúlnak a téli hidegek.
Vajon lesz még újra tavasz,
lesz még kikelet?
A napsugár biztosan jövőre is simogatni fogja a folyó vizeket.

De az már soha nem jön vissza akit a hideg sír eltemetett.

Sírva olvassuk a sírkőben véset mondatot.
Emléke szívünkben örökre él,
és örökre megmarad.

Debreceni Zoltán - Éjjel a tóparján... 

Holdfény csillan a csendes tón,
Mint szívem, mely szerelmedre várón.
A csillagok is suttognak, mint te meg én,
Titkos nyelven, mely csak a miénk lehet.

A szél halkan simítja az éji egeket,
Mint te simítod arcomat a sötétben.
A világ csendes, csak a szívünk dobban,
Egy dallamot zeng, mely sosem hagy alábban.

A szeretet, mint éjféli virág nyílik,
S a lelkünkben örök tűzként kigyúlik.
Te vagy nekem a napfény, a holdvilág,
Minden éjszakámhoz a legszebb álomvilág