Csend honol már mindenfele az egész pusztaságon.
Olyan nehéz téged messziről szeretni.
Sok-sok hosszú éjszakát egyedül szenvedni.
Sós könnyeim végig gördülnek az arcomon az éjben.
Mint a csillagok úgy ragyognak
a méz sárga holdfényben.
Vajon csak én vagyok akit az élet ennyire magára hagyott?
Kérdezem a halk éjszakától,
de válasz nélkül maradok.
Mikor együtt vagyunk,
eltűnik a messzeség,
eltűnik a bánat.
A mi utcánkban akkor csak boldog és
vidám napok járnak.
Együtt megyünk a völgybe és a hegy tetejére.
Onnét tekintünk le a vadvirágos rétre.
Olyan jó téged ölelni,szeretni.
A vaksötétben is a pillantásod lesni.
Rád gondolok télen,
és rád gondolok nyáron.
Miattad nem alszom a hosszú éjszakákon.
Milyen szép is lenne ha valóra válna minden álmom.
Ha boldogan élhetnénk,
és lenne egy békés családom.
Nem lenne nálam senki boldogabb szép Magyarországon.
De én midig boldogtalan vagyok,
könnyes a két szemem.
Ó édes Istenem,
Ó keserű sorsom!
Mond miért űzöl mindig tréfát velem?
