Debreceni Zoltán író tollából
|
|||
A megőszült hajamon elfonnyadt
barna falevél pihen.
Kezed az eltűnő nyár után nyúl.
Lábad alatt már ropog a falevél .
Elnyíltak régen a színes vadvirágok.
Kétkezünk melegét
magának követeli az ajtókilincs.
Már késő hideg ősz van,
Kedvesem Te jössz, de mindig és mindig eltűnsz előlem.
a hajnali köd szekerén.
S elküldöd magad helyett hozzám:
a fagyos, bánatos északi szelet.
