MASINÁLÁS


MASINÁLÁS

 

 

 

 

 

MASINÁLÁS

 

 

       Lehet, hogy nem mindenkinek fog beugrani elsőre a cím meghatározása, de ne keseredjen el. Az sem baj, ha sohasem hallott róla, mert főleg városi emberek számára még régen sem volt annyira ismert, manapság pedig faluhelyen sem tudja az új nemzedék a jelentését. El sem tudják azt képzelni, hogy miből kerül a mindennapi kenyér az asztalunkra. Nekünk, akik falun születtünk már nem is olyan közeli időben, nyaranta aratás idején főleg gyerekként, izgalmas volt az - az időszak, amikor a masinálás (a gabona cséplése) történt a családi házak udvarán.

     Az aratás természetesen megelőzte mindig a cséplést a parasztlogika szerint. Akkor még nem voltak kombájnok, amik már minden műveletet egészen a kenyérgabona zsákolásáig, vagy pótkocsira ömlesztésig elvégeztek volna kint a határban a megérett aranyló búzamezőkön, vagy más gabonatáblák között. Kézi kaszás csapat vágta, asszonyok, úgynevezett marokszedők pedig sarlóval kévéket szedtek össze a levágott kalászokból. Ezt összekötözte valaki, vagy a marokszedő, vagy időközönként a kaszás férfi, majd kepéket (levágott gabona kévéiből való keresztek) raktak össze belőle. Mikor megvolt az aratás, lovas kocsival hazaszállították a gazdák udvarába, ahol asztagot (gabona kévéiből rakott szabályos magas szögletes építmény) raktak a gabonakévékből. Mikor ez megvolt, akkor következett a masinálás, amit a legtöbb esetben traktor által hajtott géppel végeztek.

       Bevontatták az udvarra a cséplőgépet az asztag mellé, vagy ha több volt közéje és a kerekeit jól kiékelték minden oldalról. Tőle pár méter távolságról pedig megfeszített hosszú erős ékszíjjal adtak meghajtást a traktorról. A cséplőgép hátsó részéhez pedig odaállították az elevátort, amelynek a meghajtását szintén ékszíjjal a cséplőgépről végezték. Mikor ezek a gépi előkészületek megvoltak, akkor a gépet elindítva megkezdődhetett a cséplés. A gép tetejére felmászott egy erős, markos férfi, az úgynevezett etető, aki általában egy asszony által előkészített kévét kézre adva, azt egyenként a garatba beleeresztette. Az asszonynak az volt a dolga, hogy egy késsel előtte átvágja a kéve gabonakalászból font kötelét. Természetesen vasvillával állandóan a masina tetejére fel kellett dobálni a megfelelő utánpótlást. Ezt úgy végezték, hogy az asztag tetejéről egy ember dobálta le a kévéket a villás emberhez és ő továbbította.

     Szigorúan meg volt szervezve a munkamegosztás. A gép elejénél egy zsákoló ember ügyelt arra, hogy a feldolgozott gabona folyamatosan a tartályból elszállíttassék. Az elszállítást a legerősebb emberek végezték, mert legtöbbször egyesével a ház padlására kellett létrán felvinni és ez nem volt gyerekjáték. Minden művelethez megvoltak az összeszokott emberek, a családok kisegítették egymást, ahogyan a cséplőgép házról – házra járt. A gépből a már feldolgozott szalmát az elevátor szállította tovább, amelyből szintén gyakorlott emberek villával kazlat raktak. A nyári nagy melegben az is természetes volt, hogy a poros, fáradt emberek folyadék utánpótlásáról is gondoskodni kellett. Bor, sör, szóda stb. Hűtők nem voltak, ezért előtte a kerekes kutakba leeresztve tudtak csak javítani valamit az itókák hőfokán. Ahogy egyre magasodott a kazal, az elevátort egy kézi tekerő segítségével mindig feljebb állították. Délidőben szünetet tartottak, mikor is a háziak, által főzött ebédet elfogyasztották, majd utána folytatódott a munka tovább, amíg nem végeztek. Ha sok volt a gabona, akkor estére kelve leálltak és másnap fejezték be. Természetesen ezt is megünnepelték terített asztal mellett minden háznál.

     Egyszer történt csak a szülőfalumban egy olyan tragikus baleset masinálás közben, amely az etető fél lábába került. Utólag már nem lehet tudni hogyan történt, de sajnos Zsargó Imre bácsi (akkor még fiatal legényként) egyik lábát egy rossz lépés következtében a garat bekapta és leszakította. Sokáig kétséges volt a felépülése, de hála Istennek mégis túlélte és műlábbal elég tisztes idős kor ért még utána. Nem is olya régen. Talán 10 – 15 éve halt meg. Ő volt az első a faluban, aki vett magának egy Dongót (kis egyszerű motorral meghajtott kerékpár) és vidáman furikázott vele a faluban.

      Régi szép idők. Manapság már mindent kombájnokkal végeznek, nincs szükség ennyi emberre a betakarításhoz. Emlékeimben azonban most is úgy él, mint a nyár egyik legszebb falusi tevékenysége. Az aratás, az élet szimbóluma, az új kenyér lehetőségének magasztos pillanatai voltak ezek. Talán azért is, mert akkor még én is nagyon fiatal voltam.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 07. 04

 


Szerkesztés dátuma: szerda, 2014. július 9. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 709


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: