EGY LÓERŐS POSTAKOCSI Régi szép idők emlékei gyermekkoromból


EGY LÓERŐS POSTAKOCSI  Régi szép idők emlékei gyermekkoromból

 

 

 

 

 

EGY LÓERŐS POSTAKOCSI

Régi szép idők emlékei gyermekkoromból

 

 

     Manapság mikor a technika vívmányait már alig lehet követni, szinte hihetetlennek tűnik a régi postai szállítás kérdése vidéken. Gyermekkoromban alig volt pár teherautó, ami keresztülhajtott a falun és személykocsi is csak elvétve akadt. A településen egyetlen Postahivatal működött a Németfalusi területen. Kicsi,900 fő körüli lelket számláló bakonyi községünk ugyanis két falurészből tevődött össze: A nagyobbikat hívták valamikor Magyarfalunak, a kisebbiket pedig az előbb említett névvel illették. Ugyanis a 150 éves török uralom alatt eléggé elnéptelenedett helyekre, ide is német telepeseket hozattak az akkori földesurak. Az elnevezés máig megmaradt attól függetlenül, hogy 1926 – ban egyesítették közös elnevezés alatt Bakonyszentkirály néven.

      A postai küldeményeket lovas kocsi hozta és vitte Bakonyszentkirály és Veszprémvarsány között, ahonnan már vonaton szállították tovább, illetve a három faluba vissza. (Bakonyszentkirály, Csesznek, Bakonyoszlop).A kiinduló postaállomás Bakonyoszlopon volt. Onnan Volf Feri bácsi poroszkálta végig naponta egy lovas kocsijával, a küldeményekkel a kb. 20 kilométeres távolságot oda – vissza. A hosszú évtizedek távlatából úgy emlékszem, hogy egy deres színű lova volt, amely hűségesen tette meg naponta a távolságot. Édesanyám Veszprémvarsányban született, akkor még éltek a szülei és testvérei is, ezért a tavaszi és nyári szünetekben nagyon sokszor náluk nyaraltam. Az oda és visszautazást praktikusan oldottuk meg, mert Feri bácsi egy lóerős kocsija éppen a házunk előtt haladt el mindennap a reggeli órákban.  Édesanyám ilyenkor kiballagott velem az út szélére és mai szóval élve lestoppolta a nevezetes járművet és rábízott a jóságos postásra. Németfaluban megálltunk a Posta előtt és Feri bácsi elintézte a szállítmányt. Sosem felejtem el a postamesterné asszonyságot, Vilma nénit, aki mindig barátságosan mosolyogva kérdezte:

-No, kis Bálint már megint meglátogatod a Varsányi nagymamáékat?

Ilyenkor kicsit szégyenlősen, de mégis elég határozottan válaszoltam:

-Igen! – Többet nem mondtam, mert azt hiszem, nem tudtam volna pontosabban elmagyarázni a miértet, hisz Őket ritkábban láttam. Természetes volt, hogy időközönként rájuk is kíváncsi voltam és az - az – igazság, hogy ilyenkor bizony el is kényeztettek kicsit. Lesték a kívánságaimat, hogy mit főzzenek, mit szeretnék enni és egyebek.

      Egész úton beszélgettünk. Volt türelme a gyerekekhez. Hagyott mesélni, amikor valamit elkezdtem, türelmesen végighallgatva bólogatott. Olyan ember volt, aki értett a fiatalok nyelvén, pedig korban elég messze álltunk egymástól. Azt gondoltam magamban, egykor majd én is ilyen szeretnék lenni, aki felnőttként is, ha kell, fel tud nézni a gyerekre. Volt idő a beszélgetésre, mert Bakonyszentkirály és Veszprémvarsány között a távolság lehetett úgy 8 – 10 kilométernyi, de ennek nem volt jelentősége. Hogy mennyi ideig poroszkáltunk mire átértünk a zömében erdő között vezető úton, erre már nem emlékszem. Voltak egyenes szakaszok és emelkedők is, amikor a deres bizony erőlködött, de mindig szerencsésen megérkeztünk. A kis fahíd mellett már minden alkalommal várt valaki Öreganyámék közül, mert előző nap Édesanyám üzent, hogy jönni fogok. Nem volt baj akkor sem, ha korábban értünk oda és még senki sem várt, mert a közelben laktak és senkitől sem kellett félnem, hogy valami történik velem.

     Nagyszüleim egy domb alatt laktak közvetlenül. Szerettem ott lenni, mert sokszor elbarangoltam fel a tetőre, ahol egy kálvária is állott Jézus Krisztus keresztre feszítésének emlékére. A domboldalon gyümölcsfák, meggy, cseresznye és egy fanyar ízű gyümölcs, som is megtermett. Belőle nagyon finom lekvárt szoktak főzni abban az időben. Nagyszüleim az óta a temetőben nyugszanak és Édesanyám testvérei közül is már csak Imre bátyám, az öccse él a felújított egykori szülői házban.

     Mikor letelt a gyöngyélet, akkor Feri bácsival a szokott útvonalon házhoz lettem szállítva épségben. Ma is nosztalgiával gondolok azokra az esztendőkre, és számban érzem öreganyám som lekvárjának a fanyar ízét. A jóságos postakocsis is úgy tudom, már örök álmát alussza Bakonyoszlopon a csendes temetőben.

Régi szép gyermekkori emlékek. Milyen jó ezekre még most hatvanhetedik évembe járva is visszaemlékezni.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2014. 08. 21

 

U.I. A kép csak illusztráció természetesen. A kocsi hasonló lehetett az emlékeim szerint és a ló sem barna volt.

 

 


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2014. augusztus 21. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 564


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: