A TRIANONI TERÜLETEK VISSZAFOGLALÁSA


A TRIANONI TERÜLETEK  VISSZAFOGLALÁSA

 

 

 

 

 

 

Kedves Barátaim!

Erdély 1940 - es visszafoglalásának 74. évfordulóján fogadjátok Szeretettel Áldott Emlékű Édesapám életrajzi könyvének leírását erről is-:)))

Szeretettel: Bálint


A TRIANONI TERÜLETEK

VISSZAFOGLALÁSA

Részletek Édesapám, Nagy Bálint parasztköltő:

„Hol van már a paraszt” – című

életrajzi kötetéből

 

 

 

    „Nem tudtuk még akkor, hogy háború készülődik, akkor még csönd volt, bár már újonc korunkban azt mondta a százados, hogy egy puskaporos hordó tetején állunk, amelyik minden pillanatban felrobbanhat. A trianoni kérdés akkor már igen bennforgott a köztudatban, bár előbb is feszegették, levente korunkban. Nem volt belenyugodva senki abba. Mindenki készült a visszafoglalásra. Az volt a jelszó, hogy „Csonka Magyarország nem ország/Egész Magyarország mennyország”, meg „Hiszek Magyarország feltámadásában”. Mindenhol ez volt, a templomokban meg a politikában is.

    A trianoni területek a háború előtt jöttek vissza. 1938 – ban – nem tudom, hogyan egyeztek meg a csehekkel -, mi mentünk át először a trianoni határon Medvénél a Csallóközbe és a Felvidékre. Akkor én már leszolgáltam a 2 évem, de minket visszatartottak a Felvidék végett. Kijelölt alakulatok mentek. A tüzérezred 8 – 900 ember lehetett. A gyalogság még több. Mi vonultunk be először, van is róla egy emléklapom. Rajta van minden visszafoglalt település neve: Medve, Ballony, Csilizradvány, Isap, Nagymegyer, Bogya, Felsőgellér, Ekecs, Vásárút, Tájlakpuszta, Kürt, Eperjes, Taksonyfalva. Amerre jártunk a Csallóközben, az mind magyarlakta terület. Ott még véletlenül sem lehetett találni egy tótot sem! Most már vannak. Felmentünk egészen Galántáig. Nagy terület a Csallóköz, kb. 1 millió magyar van ott most is még.

    Minden faluban, minden városban hatalmas díszkapuk voltak. Mennyi virág…! Nem ám csak Jézus ment virágokon, mikor bevonult Jeruzsálembe, hanem mi is. Az utakon végig, mindenhol virág – hogy hol vették ősszel azt a rengeteg virágot…? A díszkapuknál rendszerint a papok fogadtak bennünket. Igen sok református él a Csallóközben. Gyönyörű hazafias beszédek hangzottak el. Tömérdek nép az utcán, a házak tetején, mindenhol. Kiabálták: „Éljen a magyar hadsereg!” „Mindent vissza! Erdélyt vissza!” A magyar ruhás lányok leszedtek a ló hátáról bennünket. Nem ám pajtában vagy istállóban szállásoltak el bennünket, hanem minden háznál a legszebb szobában! Ha nem volt; mindenkinek olyan halom virág volt a kezében, hogy alig tudta a kantárszárat fogni. Az ágyúk is be voltak takarva virággal. 1 – 2 napig voltunk mindenhol, a nagyobb helyeken, például Nagymegyerben, tovább ott voltunk. Nyaraltunk. Nagymegyeren be kellett mutatnunk, hogyan néz ki egy tüzéravatás. Hatalmas nagy kultúrterem volt egy színpaddal. Miután elmondtam a verset és leléptem a színpadról, felemeltek, és olyan éljenzést csaptak, hogy az csuda! Azt hitték, hogy tudj’ a fene, ki lehetek én!

    Dunaszerdahelynél lett volna a határ, mi meg továbbmentünk. Átléptük a demarkációs vonalat, északnak mentünk. Éjjel volt. Tudva mentünk mink tovább, de aztán jött Hitler utasítása, hogy visszavonulni; csak a kijelölt határig mehetünk. Vissza kellett jönnünk. Az utolsó szálláshelyünk Nagymegyer volt. Ez egy olyanforma helység, mint Kisbér, 20 ezer lakosú kisváros. Onnan jöttünk vissza Győrbe, ott volt az állomáshelyünk aztán. Így volt.

      A Felvidék gazdag vidék. Valamikor Magyarországon azt mondták:”Az Isten kertje Csallóköz”. Hát most is az, onnan élnek a csehek! Szlovákiának az a termő része, az a magyar rész. Arra nincsenek hegyek, csak termő síkság. Fekete föld. Akkor, mikor minálunk csak 12 mázsa búzát termett a föld, ott 20 -22 mázsát termett. Jómódú parasztok éltek ott.

    Mikor megjöttünk a Felvidékről 1938. karácsonyán, megint csak visszatartogattak bennünket. 1939 – ben bekövetkezett a Kárpátalja, ami a ruszkiké most: Kárpátukrajna. Minket nem vittek oda, de behívtak bennünket, készültségben voltunk Fehérváron. Ez is megvolt 1939. márciusban, akkor hazaengedtek bennünket 1 – 2 hónapra, de leszerelés akkor sem volt.

   Ezután volt az erdélyi bevonulás. Nagy huzavona volt, mire eldöntötték, hogy Észak – Erdélyt visszakapjuk. Behívtak Sopronba, onnan mentünk Erdélybe. Székelyhídnál mentünk át, és a Meszes hegységen keresztül Kolozsvárig mentünk kis falvakon át. Ott ugyanaz a fogadtatás volt, mint a felvidéken. Kolozsvár színmagyar város, de a környéke román. Azért a legtöbben ők is fogadtak bennünket, ijedtükben nem mertek semmit sem csinálni szegények… Mégis amikor a Meszes hegységben mentünk éjjel, egyszer csak elkezdtek lövöldözni az erdőből. Ritkás erdő volt, nagy, magas fákkal. „Közeltámadás balról.”Ilyenkor az ágyút le kell kapcsolni és kartáccsal belőni oda. Úgy is volt. A négy löveget lekapcsolták és tüzet nyitottak az erdőre. Elcsendesedtek a románok… Érdekes volt, hogy egy Cseszneki lőszerkocsisnak, a Nagy Lajosnak – él még most is -, kilőtték az ostort a kezéből. Karácsonykor találkoztam vele Csesznekben. „Emlékszel? Az anyjuk erre meg amarra, kicsit lejjebb lőnek, átlövik a kezemet!” Másnap reggel egy faluban megálltunk. Azt mondja a százados: „Menjünk vissza egypáran, nézzük meg, mi is volt ott!” Egy csomó vasgárdista, román nyilas akart bennünket megtámadni. Sokan ottmaradtak, voltak nők is közöttük. A kartács összever mindent fél km szélességben, 1km mélységben. Éles vasdarabok vannak abban a lövedékben, és a cső előtt robban.

     Na, aztán amit Ceausescu még most is emleget: Ip községben kiirtották a románok egy részét. Mi átmentünk azon a falun, minket nem bántott senki sem. Utánunk huszárok jöttek, először a szálláscsinálók, mert ott akarták elszállásolni a századot abban a faluban. Az iskolában megtámadták ezt a 12 szálláscsinálót, hogy majd megmutatják, hova lesznek elszállásolva! Aztán megérkeztek a huszárok meg a veszprémi gyalogság, ezek aztán elrendezték őket. Aki románt értek, mind agyonlőtték abban a faluban. Aki el akart futni, lelőtték, aki nem akart elfutni összeszedték. Egy másik faluban meg, Öregkúton, szintén volt valami ellenállás. Nem sikerült a románoknak. A veszprémi bakák elfogtak és agyonlőttek egy csomó románt, hárman vagy négyen meg kútba ugrottak. Víz nem volt benne, ott akartak eltűnni. Megtalálták, kihúzkodták őket, hát egy magyar is volt köztük, ellenálló volt az is. Felgyújtották a román házat, beledobálták őket, mikor a legjobban égett. Az a magyar is ott égett. Ilyenkor így megy. A ruszki is azt mondta mindig mindenre:”Vojna.” Volt egy – két ilyen csetepaté, különben meghúzódtak a románok. Nem olyan rossz nép ám az – az erdélyi románság, nem olyan, mint a regáti. Azok a vad románok. Azokra az erdélyi románok is haragudnak.

    Ott voltam, mikor Horthy bevonult Kolozsvárra. Kolozsvártól 10 – 12 km – re voltunk talán és egy díszalakulatot állítottak ki minden fegyvernemből, aki Horthyval megy be Kolozsvárra. Hát ott voltam én is. A tüzérekkel mi hátul voltunk, de jól láttam Horthyt beszéd közben. Egy székely leány adott neki egy gyönyörű virágcsokrot. Horthy délcegen ült a lóháton, pedig öregember volt már.

   3 – 4 hónapig voltunk Erdélyben. Egy nagy román faluban voltunk elszállásolva. Ott magyarul csak a tanítónő tudott meg a postás. De az volt ám az érdekes, hogy mindenkinek magyar neve volt! Szótelkének hívták ezt a falut magyarul. A szomszéd falu magyar református falu volt, oda jártunk templomba. Ott mondta a pap, hogy Szótelke 200 évvel ezelőtt egy színmagyar falu volt. Valahogyan egy – két román család bekeveredett oda, aztán meg egy román pópa, és elrománosította az egész falut. Az iskolában voltunk elszállásolva, megnéztük az anyakönyveket: Kiss, Nagy, Kovács, Kocsis, Gergely – magyar nevűek voltak mind. Magyarul meg nem tudtak, csak egy – két igen öreg, aki valamikor még a Monarchiában volt katona a magyar hadseregben. Én is olyan helyen voltam, ahol csak az öreg román tudott egy kicsit magyarul beszélgetni. Rácz Gábor volt a neve. Kolozsváron tanult meg, mikor katona volt a monarchiás hadseregben.

     Most is ez lesz. Eldöntik a falvakat, újakat építenek,és az már román falu lesz mind. Nem Csíkszereda. Eltűnik a helységnév, eltűnik a népség is. A szászokat is ugyanúgy érinti ez. Ott van félmillió szász. Nem törődik a Ceausescu azokkal sem! Aztán meg Kolozsváron meg Marosvásárhelyen ledöntik a régi magyar műemléképületeket, helyére építenek másokat. Ami a magyar történelmet mesélné – mondaná tovább, azt eltörlik. Építenek egy román házat oda. Most mondta valaki, aki Erdélyből jött. Azt csinál az, amit akar. Ki tud, ki mer ellene tenni? Senki sem! Gorbacsov is kitüntette Lenin – békedíjjal, mikor 70 éves volt. Zsiványok ezek a ruszkik is!

    Mi katonák igen jól éltünk, szalonnát kaptunk, a háziaknak meg nem volt semmijük. Nekik adtam a szalonnát, ők meg adtak nekem puliszkát meg forralt bivalytejet. Az volt ám jó…! Kukoricakásaféle valami. Még meg is sirattak, mikor eljöttem onnan. A fiatal pár meg főleg a gyerekek nagyon ríttak, de mások is. Úgy be voltunk vágódva náluk.

    Erdélyben, legalábbis azon a részen, amerre én jártam, nem volt olyan gazdag a népség, mint a Felvidéken. Elég szegényes népek éltek arra. Hazakeveredtünk onnan is, 1940 – ben, karácsony körül. Megint itthon voltunk talán 2 hónapig, akkor meg jött a Délvidék visszacsatolása, ami a jugóké most. Oda nem minket vittek, de benn kellett lennünk Sopronban.

     A háború után ezek az országok megint visszakapták ezeket a területeket. 1946 – ban kötötték meg a párizsi békeszerződést. Annak volt egy kitétele, hogy 15 év után majd felülvizsgálják a határokat. A Kádárék meg azt mondták, hogy nincsenek területi követeléseik senkivel szemben sem, mert a szocialista egységnek meg kell maradni. Nem törődnek ezek Erdéllyel sem. A múltkor is azt mondta ez az öreg, hogy a Magyar Szocialista Munkáspártnak azért mégiscsak fenn kell tartani a jó viszonyt a Román Kommunista Párttal. Ez a Ruha Gyuri. Úgy mondják az ilyen embert. És nem megy el…! A pofáján, ha bőr volna, már elmenne. Ezeket nem lehet kidobni se! Tönkre vezették az országot, és most ki akarnak bontakozni. Mit akarnak kibontakozni? Eddig mért nem bontakoztak ki? A sok pénzt elköltötték, tudj’ a fene, hová? A veszprémi kommunisták azt is követelik, hogy a kormány vagy a párt, akit illet, mondja meg, hova tették azt a sok kölcsönt, amit fölvettek? Ott is van belőle a Balatonon, ott van a sok többmilliós villa! Mert van! Ezeknek az orosz a fontos, nem az, hogy az a szegény nép a nyomorúságot mikor tudja legyőzni? Odaadják az országot is, nem számít az se, csak ők maradhassanak!....”

 

Nagy Bálint

 

 

Négy szép verse Édesapámnak ezekről az időkről

 

 TESTVÉREINK VÁRTAK

ERDÉLY FELSZABADULÁSA NAPJÁN


Jöttünk a felgyúlt szent pillanatban

Hős hadak dübörgő hősi útján.

Acélkarunk szent zászlót lobogtat,

A győzelem miénk lehet csupán.

Erdély reszkető karja nyúlt felénk,

S hozzátapadtunk forrón csókosan.

A lelkünk merengő mély tengerén

A testvérérzés fájón átsuhan.

 

Jöttünk, sapkánkban virult a rózsa,

Magyar tavasznak zengő hajnalán

Kikelet ébredt, erdő harsogott,

Hősök keltek, hegyen – völgyön – rónán.

A hazában hömpölyögve zengve

Egy kiáltás zúgott, mint áradat.

Magyar vigyázz, mentsd meg a drága vért,

Ne hagyd elveszni a testvér magyart!

 

Jöttünk a nagy magyar akarásnak

Kardforgató, kemény, hős titánja.

Teljesüljön annyi könnyben – vérben

Megálmodott rab Erdélynek álma.

Jöttünk, hogy győzzünk véres viharban

Tűzesőben, zúgó fergetegben,

Hol gránát robban és szakad az ég,

Gépmadár csattog a levegőben.

 

S nem ömlött vér, drága csoda történt,

Szent berkeidben múzsák dalolnak.

Erdély te várva várt szent kikelet,

Fogadd szerelmét égő homlokunknak.

Jöjj sokat szenvedett édes testvér

Karjainkba, oh, remegve várunk.

Miénk vagy újra te drága gyermek,

Megálmodott szép Erdély országunk.

 

A FELSZABADULT NAGYMEGYEREN

 

                                                                                       Jöttem a rónák hűvös Bakonyok

 Tájairól, zengetve dalomat.

Ki vagyok – kérdezik – mélán mosolygok

És odaátról kérdeznek sokat :

Mi van ott túl szép anyaországban,

Zúgnak – e a  fenyők, a jegenyék,

Húzza – e  a  cigány keservesen,

A fonókból van – e még, van – e  még ?

 

Úgy – e szép ott csendes folyam árja,

Galamb ének a lombos erdőben.

De szép lehet ott a lányka  álma

Alkonyatkor, orgona  esőben !

Úgy – e izent nekünk  a  Balaton,

A hullámzó, drága magyar tenger.

Úgy – e ott túl minden fény, csalóka,

Úgy – e jószívű ott minden ember ?

 

És még sokat, nagyon sokat kérdtek,

Alig bírta el poéta  szívem.

Mint a langyos tavaszi zápor

Az orgonákra, úgy  hullott a  könnyem.

És kérdeztem én is nagyon sokat

S megértettem…a könnyek feleltek…

Ezek a tépett szép magyar lelkek

Az Úristen előtt térdepelnek.

 

Jöttem a rónák, hűvös Bakonyok

Tájairól, zengetve lantomat.

Ki vagyok – kérdik – mélán felelek

És odaátról kérdeznek sokat.

 

 

ZILAH 

A felszabadulás napján, 1940. IX. 9.

 

Elnézem drága, könnyes arcodat,

Zilah, ábrándok, álmok városa.

Ady Endre nagy  lelke itt borong,

Az utca őszirózsákkal beszórva.

Hajtsd le merengő, tiszta képedet,

Te  szent város, hadd csókoljalak meg.

 

Úgy  nézel ki, mint egy égi trónus,

Lobogódíszben, mint egy  hős király.

Lányaid, mint az égi csillagok,

Tündökölnek s  ezer lomb orgonál.

Hajtsd le merengő, tiszta képedet,

Te szent város, hadd csókoljalak meg.

 

Sokat tűrtél, úgy – e, drága város,

Szenvedtetek, úgy – e, szép magyarok ?

Lelketek ha  fájt, ha zokogtatok,

Vad oláhok ütöttek rajtatok.

Hajtsd le merengő, tiszta képedet,

Te szent város, hadd csókoljalak meg.

 

Csillag lettél Erdély aranyegén

Újra, az ébredés szent hajnalán.

Fiaid mind büszkék és dacosak,

Mind egy – egy tépett ősi, hős Turán.

Hajtsd le merengő, tiszta képedet,

Te  szent város, hadd csókoljalak meg.

 

( Arany díszoklevelet nyert. Ifj. Nagy Bálint )

 

 

EGY  VIRÁGCSOKOR  EMLÉKÉRE

 

Ezerkilencszáznegyvenben régen,

                                                                            Erdélyben a  Krasznaparti réten

Aranyban égett a  naplemente,

S virágcsokrot adtál a kezembe.

 

A  legszebbik rózsa zöld levélen

Tüzérsapkámon virított szépen.

Háromszínű zászlót lobogtattál,

Átöleltél, forró csókot adtál.

 

Zúgtak mélyen Erdély harangjai –

De szép volt akkor magyarnak lenni !

Átölelni a visszatért hazát,

Királyhágót s Rodostó csillagát.

 

Azóta szálltak hosszú évek –

Felsírnak úgy  néha az emlékek.

Nem felejtem el soha azt a  lányt,

Szép Erdélynek gyönyörű csillagát.

 

Nagy Bálint

 

 U.I. Áldott emlékű Édesapám még halála előtt is meleg hangon, párás szemekkel beszélt azokról az időkről, amikor a Nagy Magyarország visszaállításának lehetőségére remény volt és ennek Ő is részese lehetett.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2014. 09. 06

 


Szerkesztés dátuma: szombat, 2014. szeptember 6. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 675


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: