APÁM VONYÓSZÉKE Apai Nagyapám és Apám emlékére


APÁM VONYÓSZÉKE  Apai Nagyapám és Apám emlékére

 

 

 

 

 

 

 APÁM VONYÓSZÉKE

Apai Nagyapám és Apám emlékére

 

 

 

      Régen falun a parasztember néhanapján sem látott pénzt, ezért a legszükségesebb szerszámokat, vagy azok nyelét kénytelen volt maga elkészíteni. Voltak ugyan a szülőfalumban nálunk is asztalosok, bognárok, kovácsok és egyéb használati tárgykészítők szép számmal, de amit lehetett, igyekezett mindenki házilag elővarázsolni. Emlékszem, még amikor az Apai Nagyszüleim is éltek, náluk sem volt hiány eszközökből.  Öregapámnak jól felszerelt kamrájában a falon sorakoztak a kéziszerszámok, amik a különféle famegmunkálásokhoz mindennapos használatra készen álltak. Féltő gonddal őrizte őket, ha kölcsön is adta Édesapámnak, meghatározott időre annak oda vissza kellett kerülni. Szigorú rendet tartott ott, mert nem szerette, ha neki kellett valami, akkor nem találtatott a helyén. Érdekesek voltak azok a fa fúrói is, amelyek szintén gyakran sorra kerültek. Természetesen nem olyanok voltak, mint a mai eszközök, amelyeket fúrótokmányba befogva használnak. Nálunk furdancsnak hívták, amit egy T - alakú fogantyúval lehetett forgatni, úgy hatolt be a fába.

      Nagyapám halála után a szerszámai ugyan megmaradtak, de már nem kerültek mindig vissza olyan katonás alakzatba, mint életében. Édesapám is berendezkedett saját eszközökkel, mert a régi családi házból nem akart Nagybátyámtól semmit elhozni, csak ha nagyon szükséges volt, természetesen akkor is kizárólag kölcsönbe. Lassacskán neki is összegyűltek azok a legfontosabb kéziszerszámok, amelyekkel kasza, kapa, ásó, vella, fejszenyelek és ehhez hasonlók elkészülhettek házilag. Elnéztem sokszor, ahogyan ül a vonyószéke (a vonószék népies elnevezése) előtt, ahol faragta, formázta a nyeleket. Lehet, hogy nem mostanában jöttek volna elő ezek az emlékeim, ha éppen nem abban a színben kezdtem volna el Édesanyámnak a téli tüzelő behordását, ahol ez a praktikus eszköz porosodott. Nagyon régen használaton kívül volt, hisz Édesapám is kilenc éve már kint nyugszik a temetőbe. Előtte se nagyon használta, mert ha szerszámnyélre volt szüksége, azt inkább meghozatta, az erre szakosodott üzletből.

      Félretettem a fahordó vékát (fűzfavesszőből font kosár) és kihoztam az udvarra a vonyószéket. A régi állásban belepte a por, pókháló és az idő vasfoga is már kissé erőtlenné tette az alkalmatosságot. Besiettem a konyhába és örömmel újságoltam a 86. évében járó Szeretett Édesanyámnak, hogy mit találtam. Nem tudta elképzelni szegény, hogy ezzel milyen örömet szerzett nekem az a tudat, hogy előkerült. Vittem ki magammal melegvizet egy edénybe és megpróbáltam kissé elfogadható színt adni az öreg fából készült széknek. Mikor már elég takaros formát öntött, akkor kivittem a fényképezőgépemet és szinte minden oldalról körbefényképeztem. Gondolván arra, ha majd végleg az enyészeté lesz, nekem, nekünk, vagy másoknak akkor is megtekinthetővé válik a családi elektronikus archívumomban.

      Mikor mindennel végeztem, nehezen akaródzott folytatni a fa behordását, mert magam előtt láttam Édesapámat összegörnyedt háttal ülve a vonyószéken. Jobb lábával nyomta a pedálként szolgáló leszorító fej alsó részét, két kezével pedig fogta a vonyókést (kétkezes éles szerszám) és formázta a befogott faanyagot a meghatározott céllal. Közben meg mesélt a gyermek és ifjúkoráról, a katonaságról, a háború utáni nehéz évekről, aminek már én is tanúja lehettem. Mesélés közben a keze egy pillanatra sem állt le, mert a szerszám elkészülése nem várhatott, szükség volt rá. Csak akkor hagyta abba, amikor Édesanyám a házunk hátsó udvarára néző sarkánál állva, kiabálva hívott bennünket ebédelni…

      Hirtelen ismét a mában voltam, előttem a kiszolgált vonyószék frissen lemosva, nedvesen illatozott a tűző napon. Lassan felálltam, majd befejezve a fahordást, a Múzeumba való öreg befogó szerszámot visszavittem a helyére. Tudom, hogy az életben már soha többé senki nem fog rajta szerszámot készíteni, de mégis… Az a tudat hogy még létezik a szülői ház környékén, valami megnyugvást adott nekem is. Mint sokmás dologról, erről is Szeretett Édesapám jutott eszembe, aki örök álmát alussza a Református temetőben. Nyugodjék békében Öregapámmal együtt, mert mindkettőjükre tiszteletteljesen fogok emlékezni életem végéig.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 09. 24

 


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2014. szeptember 7. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 389


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: