„LŰTEK SASHEGYEN”


„LŰTEK SASHEGYEN”

 

 

 

 

 

 „LŰTEK SASHEGYEN”

 

   Életem 67. évében ballagok immár és elég sok minden történt, ami néha kissé bosszantotta az embert, de azért elmondhatom: Legtöbb emlékem inkább pozitív irányba mutatott, a bosszús dolgok pedig felejthetőek lettek az évek, évtizedek során. Azok közé tartozom, akik szeretik és általában értik is a viccet, nem mindjárt felhördülve utasítanak vissza mindennemű tréfálkozást. Természetesen itt is megvan az a bizonyos határ, amit még jóindulatúan meg lehet húzni egy – egy durvábbnak érzett vicc, vagy beugratás után.

   Szakállas az a ki mondóka is, de mivel szorosan kapcsolódik kis történetemhez, megpróbálom az agyam rejtekéből kibányászva felidézni. Valahogyan így szólt hajdanában:

 

„Bölcs Salamon monda vala,

Hangos fingnak nincsen szaga.

De amelyik dudorászik,

Attól…..falra mászik.

De amelyik hangnélküli,

Annak szaga rendkívüli.”

 

   Nem azért pontoztam ki, mert valami csúnya szó lett volna a mondókában, hanem azért, mert mindig az aktuális nevet mondtuk, akihez szólt. Írhattam volna most a saját nevemet is, de a tényszerű az volt, ahogyan utána tettem ezt a kis magyarázatot.

   Gyermekkoromban, a családi házunkban az egész lakás két lakószobából állt. Az egyik volt az, amit faluhelyen  „tisztaszobának” neveztek,magunk között azonban csak egyszerűen, „első szobának” hívtunk. Mi természetesen a másikban aludtunk, a nappali tartózkodás helyszíne a tágas konyha volt. A másik valóban csak hálóhelyül szolgált a négyfős családunknak. Bátyámmal egy ágyban feküdtünk, de elalvás közben állandóan maceráltuk, lökődtük egymást, egyszóval marakodtunk, ha őszinte akarok lenni. A paraszt gyalázat legtöbbször akkor fajult el hangosabb veszekedéssé, amikor valamelyikünk a nehéz dunyha alatt( mi így hívtuk a liba és kacsatollal bélelt takarót) eldörrentette magát. Mondhatnám azt, a hátsónkat jól kipucsítva „odafingottunk” egymás felé.

   Gondolhatja a nyájas olvasó, hogy egy bablevestől elszagosított dörrenet nem csak a hangjával váltott nemtetszés nyilvánítást közöttünk, hanem a mérgező harcgáz miatt is, ami még jobban felerősödött a dunyha alatt. Mondhatnám azt is, hogy Télen még meg lehetett volna ideologizálni azzal, hogy melegebb lett, de egyikőnk sem igazán úgy reagálta le ezt a dolgot, amikor megtörtént a dolog. Szüleinknek kellett ilyenkor rendet vágni közöttünk, ha nem akarták gyermekeiket egymásnak esve ápolgatni. Persze mindegyikőnk elkövette ezt rendszeresen, ez elől nem volt kivétel, pedig négy év korkülönbség volt közöttünk a bátyámmal.

    Iskolás korunkban padtársainkkal is elkövettük ezeket a csínyeket és ilyenkor akkora csődület és fujjogás történt, hogy a tanítóinknak is néha közbe kellett lépni, nehogy meglincseljék a bűzbomba okozóját. Utána természetesen nagy szellőztetés lett a vége, hogy újból, ha nem is ózondús hegyi levegő érzet keletkezzen, de a bélgázok okozta rettenet valahogyan semlegesítődjön a következő dörrenetig. Voltak közöttünk olyanok, akik mintha mesterségesen is tudták volna produkálni a dolgot és várták az alkalmat, hogy akkor szóljon, mikor valaki elhalad előttük.

   Gyerekfejjel én is résztvevője voltam a csínyeknek, de aztán, mint ahogyan mondani szokták: „Benőtt a fejem lágya.” Felnőtt fejjel utána már szégyelltem, ha társaságban a durranógáz kikívánkozott, mert ilyenkor inkább elsomfordáltam távolabbra és ott is igyekeztem a hangerőt lecsökkentve kiereszteni a mérgező harci gázt. Ha nem volt erre lehetőség, akkor inkább megpróbáltam visszapréselni a kiindulási pontjába úgy, nehogy visszafelé süljön el a puska és még harsányat is szóljon. Volt, aki a társaim közül soha nem fogta vissza magát és „szélnek eresztette” mondván: „Aminek ki kell jönnie, azt ki is engedem!” Egyszer pórul is járt az egyik Barátom, mert a nagy bátorság közepette úgy elszállt, mint ahogyan felénk mondani szokták: „Fing helyett fos ment.”

   Pelyhedző bajszú és szakállú ifjúkorunkban volt egy kis társaságunk azok közül, akikkel együtt jártunk Általános Iskolába és szinte szállóigévé vált közöttünk egy mondás akkor, ha valamelyikünk szélnek eresztette azt a bizonyos „babgázt” a következő szavakkal:

 

„LŰTEK SASHEGYEN!”

 

    Erre a többieknek a következőket kellett kórusban felelni:

 

„ISTEN ÓVJA ANGLIÁT!’

 

    Máig nem tudom azt, hogy a finghoz mi köze volt Sas hegynek és Angliának.  Úgy rémlik azonban, hogy a jó kedélyű, mindig tréfálkozó, Áldott Emlékű Barátunk, Osztálytársunk Vincze Pali honosította meg ezeket közöttünk valahonnan. Hosszú évtizedek teltek már az óta, az ifjúságunk is a múlté, hajunk, szakállunk néhol deres már, vagy hiányos, főleg a fejünk tetején, de ha összejövünk, ötévenkénti Iskola Találkozókor a régi Barátokkal, akik közül valamelyik részese volt az akkori csínyeknek, felidőzzük a múltat. Ilyenkor, ha véletlenül, netalántán akarattal az a bizonyos galamb is eleresztődik, magyarul, egyikünk hangosan elfingja magát, valaki felkiált:

 

„LŰTEK SASHEGYEN!”

 

   Mi pedig kórusban ismét rávágjuk a megszokott szlogent:

 

„ISTEN ÓVJA ANGLIÁT!”

 

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2014. 09. 07. Vasárnap délután 14: 34

 

U.I. A kép  a Fingós-tekercsek a XVII.századi Japanból ábrázolásokból való


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2014. szeptember 7. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 752


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: