„HEJ BÁLINDOM! BÁLINDOM!” Hutter Pali bácsira emlékezve


„HEJ BÁLINDOM! BÁLINDOM!”  Hutter Pali bácsira emlékezve

 

 

 

 

 

 „HEJ BÁLINDOM! BÁLINDOM!”

Hutter Pali bácsira emlékezve

 

 

    Néha jó visszaemlékezni Szülőfalumból olyan emberekre, akik valamilyen módon személyiségükkel örökre bevésődtek az eszembe. Pali bácsi is közéjük tartozott, pedig a maga egyszerűségében semmiben sem tűnt ki a többi falusi parasztember közül. Arra az időszakra emlékszem legjobban, amikor már az 1959 – ben megalakult Mezőgazdasági Termelő Szövetkezet (röviden MGTSZ, vagy csak egyszerűen TSZ) lovas kocsisaként tevékenykedett.

     Általában mindig valamilyen fuvar megbízatása volt, de azért ha úgy adódott, akkor menetközben vállalt maszek munkákat is, amit a vezetőség jótékonyan tudomásul vett, hisz nem voltak olyan jól megfizetve a tagok sohasem. Mint ahogyan egy időben a mondás járta, hogy: ”Útba esik jövet menet, a Takarék Szövetkezet!” - Pali bátyámnak ez éppen a Fácán Vendéglő napjában többszöri érintését jelentette Bakonyszentkirályon, mivel jó magyar ember lévén, nem vetette meg a folyékony kenyeret sem. Nem beszélve arról, hogy maszek fuvar esetén a kialkudott viteldíj mellett még egy kis házi borral, vagy pálinkával is megkínálták szinte mindenhol.

    Ennek ellenére a munkáját elvégezte becsületesen. Ha kérdezték tőle, hogy mi a helyzet, vagy, hogy van, akkor akkurátusan nekiállt a magyarázkodásnak, ami legtöbbször kissé hosszúra sikeredett. Na, nem az elfogyasztott „A” betűsök (úgymint A bor, A pálinka stb.) miatt, hanem alapjában véve egy kis beszédhibával áldotta meg a Sors, magyarul, dadogott egy kissé. Az érdekessége azonban a dolognak mégis említésre méltó, mert: Pali bácsi szeretett és tudott is dalolni, mégpedig folyékonyan. Amikor szólt a nóta, a dadogása teljesen eltűnt. Ha valaki akkor látta és hallotta először, csodálkozva tapasztalta a nóta elszálltával, hogy bizony beszélgetés közben akadozik a nyelve.

     Családjaink jó barátságban voltak, nem is messze laktunk egymástól. Gyermekkoromban, vagy később ifjú emberként, ha találkoztam vele, már messziről illendően köszöntöttem. Ilyenkor hamiskásan kacsintott egyet és elrikkantotta magát: „Hej Bálindom! Bálindom!” – Hogy miért ezt mondta, azt máig sem tudom, de mindig így köszönt vissza. Valószínűleg nemcsak azért mert valóban Bálintnak hívtak, amit Ő csak egyszerűen Bálindnak ejtett, hanem ez valamiféle megtiszteltetésnek tűnt a számomra az én olvasatomban.

     A mindennapi munkája mellett a téli disznóvágási szezonban böllérkedett is, hogy ezzel egészítse ki a kevés kis Tsz járandóságát. Aki esetleg nem tudná, vagy még nem hallott erről a fogalomról, annak sem mondok újat. A böllér ugyanis a disznóvágó ember volt, aki leszúrta és feldolgozta disznótoros állapotig a meghízott jószágot. Pali bácsi jó böllér volt, de mégis előfordult egyszer egy kis malőr, ráadásul a mi famíliánkban:

     Sanyi bátyám (Édesapám egyik bátyja volt) mindig Őt hívta disznót vágni abban az időben. Akkor még nemigen használtak perzselőket, hanem szalmával szokták levágás után a disznó szőrét leégetni, majd hastokon (a hastok tulajdonképpen egy erre a célra készült hosszú, négylábú erős asztal volt, hogy elbírja a jószág súlyát, bármilyen nehéz is volt életében), vagy állványon forró vízzel lemosni és szétszedni alkotó elemeire, a további házban történő feldolgozáshoz. A munkálatok előtt, mint ahogy azt illik ilyenkor, egy kupica pálinkával megedződve indultak el az ólak felé, ahol mindkét disznó pillanatok alatt torkon lett szúrva. Ezután betakarták őket szalmával, a csülkeiknél még erősen oda is erősítették, majd meggyújtották és ismét egy kis frissítőt vettek magukhoz pár méterrel odébb. Egyszer csak óriási sikítások közepette az egyik disznó hirtelen felugrott és elkezdett futni az udvaron. Pali bácsi először földbegyökerezett lábakkal állott a leölt disznó futkározása láttán, majd elkiáltotta magát: Há – hát ez ho – hogy lehe – lehetett, hisz ki – ki – folyattam a vé - vé-rit?- Azóta is rejtély maradt, hogy a nyakon szúrt, illetve a szokásos helyen megbökött disznó a sok vérveszteség után mégis létrejött és kimászott az égő szalma alól és lángolva szaladt az udvaron.

    Szégyen ide, vagy oda, de a híres böllér a favágítótuskóról felragadott fejsze fokával ütötte le a disznót, aki ekkorra már valóban talán csak a lendület által hordta az irháját. A nagy ijedtségre a további munkák előtt újból inni kellett egy kis kupicával és megvitatni, hogyan történhetett ez a kis malőr. Természetesen nagyon szégyellte a dolgot, de azért minden alkalommal mikor újból Sanyi bátyáméknál disznólkodott, megemlítésre került a nevezetes eset.

   „Hej Bálindom! Bálindom!” – De jó lenne újra hallani kedves hangját Pali bátyám! Az idő kerekét, ha vissza tudnám fordítani, Magánál biztosan megállnék egypár baráti szóra. Nyugodjék békében, emlékét, míg élek, nem felejtem el.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2009. 03. 10.

 

U.I. A fénykép csak illusztráció, nem a történetem helyszínén készült


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2014. szeptember 11. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 1,055


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: