50 évvel ezelőtt, fiatalon elhunyt Barátom emlékére
TRAGÉDIA
Mátyus Miki osztálytársam emlékére
Olyan jól kezdődött minden. Derűs hangulatban, vidáman szálltunk fel a Bakonybánkra induló buszra Ági nénivel. A Miki jó haver, kötelességem meglátogatni a kórházban. Biztosan nagyon fog örülni majd, ha engemet is meglát az édesanyjával megérkezni.
Egy hete talán, hogy bevitték Tatabányára a Kórházba. Az orvosok azt mondták, hogy nagyon szépen javul a fiú. Valószínű rövidesen hazaengedik és akkor minden rendbe jön majd. Felépül és folytathatja a tanulmányait. Azt tervezte, hogy villanyszerelő lesz, később pedig átképezi magát TV műszerésznek is. 16 évének minden lelkesedésével szokott beszélni terveiről.
Barátok voltunk már gyermekkorunk óta. Mikor még csak 16 éves az ember, minden olyan szépnek és nagyszerűnek tűnik. A jövőbe vetett hit derűs optimizmusa lebegett körül bennünket azokban az években, nem gondoltunk semmi rosszra, ami bekövetkezhet. A mának éltünk, mert még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy hosszú, távra tervezgessünk előre.
1964. nyarán is ez volt ránk jellemző. Miki a nyári szünetben aratni ment a hajmási gabonamezőkre. Vízhordás, kötélterítés volt a feladata. Melegen tűzött a nap, jólesett belekortyolni a hűs, friss forrásvízbe, amikor a sokadik forduló közben megszomjazott. Nagyokat húzott a fonott demizsonból, mert úgy érezte, hogy menten kiszárad a torka. Pár nap múlva azonban gyengélkedni kezdett. Tatabányára a kollégiumba már lázas betegen indult vissza. Rövidesen ágynak esett, majd kórházba került.
Már biztosan vár bennünket, hisz az anyukája tudatta vele, hogy én is meglátogatom. Amíg gondolatban idáig eljutottam, autóbuszunk begördült Bakonybánkra a vasútállomásra. Leszálltunk, majd a váróteremben jegyváltás után leültünk a padra. Volt még fél óránk a vonatindulásig, ezért beszélgetni kezdtünk Ági nénivel. Egyszer csak kinyílt a forgalmi iroda ajtaja és az egyik vasutas hangosan elkiáltotta magát:
-Önök között van Mátyus Miklósné?
-Igen! Én vagyok! – állt fel a barátom édesanyja a váratlan megszólításra.- Csak nincs valami baj?
-Jöjjön be kérem az irodába! Bakonyszentkirályról sürgősen keresik telefonon!
Ági néni gyorsan besietett én pedig azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon mi lehet odabent, amiért keresnek bennünket hazulról? Az öreg mama az utóbbi időben sokat betegeskedett, talán vele történhetett valami? Amikor idáig jutottam a következtetéseimmel, kétségbeesett jajveszékelést hallottam kiszűrődni a forgalmi irodából. Gyorsan én is az ajtót feltépve berohantam megtudni, hogy mi történhetett. A vér is meghűlt bennem attól, amit hallottam. Magába roskadva ott állt az édesanya, aki csak ezt tudta hajtogatni hangosan:
-Nincs többé fiam! Jaj Istenem! Meghalt a fiam! Egyetlen gyermekem! Drága kisfiam! Miért hagytál itt? Jaj nekem Istenem! Meghalt! Meghalt! Meghalt! – zokogta görcsösen fuldokolva.
16 életévem minden erejére szükség volt ahhoz, hogy felfogjam a történéseket. A hirtelen rám tört fájdalomtól én is hangosan zokogni kezdtem. Mindkettőnket földre sújtott a szívbemarkoló nagy fájdalom. Az anyát az elvesztett egy szem fiáért, engemet pedig az örökre elhagyott igaz, hű barátért.
Soha nem tudtam kitörölni emlékezetemből azokat a megrázó, szomorú perceket. A tragédia emléke ma is élénken itt lakozik bennem, örök mementójaként a fájdalomnak.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2007. 09. 13
