„BERÉ NEM FÁZÓ?”

    Sohasem tagadtam az életem során, hogy falusi születésű gyerek vagyok. Édesanyám szerint abban az időben „válogatós” is voltam az étkezés terén. Ha húsételen egy pirinyó kis zsíros fecni volt, akkor azt le kellett szedni, különben nem ettem volna meg. Felnőtt fejjel talán a régi emlékek miatt vezeklésképpen annyira mássá váltam ezen a téren, hogy elmondhatom, ma már kevés olyan étel találtatik, amit elutasítanék, ha éhes vagyok. Talán egy étel, amit már lassan két évtizedes rossz élményem miatt az óta sem kóstoltam meg, de ami késik, az nem múlik. Az étel neve pacal, ami nagyon sok ember kedvence. Bizonyára az elkészítési módja nem lehetett tökéletes mikor több társammal együtt megettem, mert nem próbálkoztam megismételni ennek az elfogyasztását bárhová is vetett a sorsom.

    A hosszú évtizedek során, amit már volt szerencsém 63. életévembe belépve megérni, mégis a paraszti ételek máig a kedvenceim maradtak az egyszerűségük mellett, de mégis páratlan ízlésvilágot hordozva. Köménymagos rántott leves, sóskamártás krumplisgombóccal, vagy a szintén krumpli alapanyagú Beré. Anno nagyon régen, mikor Győrbe kerültem az unokatestvéremmel, a Sanyival a MÜM 400 – as Ipari tanuló Intézetbe vasesztergályos tanulónak, Mariska Nagynénémnél laktunk albérletbe, az egyik külvárosba, Újvárosba. Annak idején Gorkij városnak is hívták. Az Iskola meg hol volt? A város másik felén az ETO focipálya mellett. Korán reggel busszal mentünk a belvárosban, onnan pedig a Városháza előtti megállóból átszállással a suliba. Áldott emlékű Mariska néném még az élelmezésünket is ellátta, szüleink cserébe meg falusi finomságokkal honorálták a szívességét. Egyik nap is finom ebéddel várt bennünket. A levesre már nem emlékszem, de a második fogás neve máig is itt van az eszembe, még álmomból felriasztva is egyszerre rávágnám a nevét.

    Mielőtt tálalt volna, már előre mondta azt, hogy a főétel Tócsi lesz. Mi értetlenkedve néztünk rá, mert nem tudtuk, hogy mi lehet az, mert erről eddig még sohasem hallottunk. Összenéztünk a Sanyival is, hátha a másik tudja, vajon mi lehet ez a rejtélyes étel. Mariska néném mikor kihozta a leves után, elnevettük magunkat. A második fogás nem volt más, mint a mi hagyományos Berének nevezett ételünk, aminek az alapanyaga krumpli és Édesanyámék is gyakran készítettek belőle Bakonyszentkirályon. Volt, hogy tepsiben egybe sütötték meg, de volt, amikor serpenyőben egyenként, mint ahogyan a palacsintákat szokták elkészíteni. Mindegyik elkészítési mód finom, mert a tepsiben sütött kicsit szárazabb ugyan, a serpenyős pedig a zsír miatt kicsit másabb ízű. Egyébként az egyéni ízesítés tálalás után még különlegesebbé is tudja tenni, mint ahogyan natúrban meg, vagy ki van sütve.

     Nagynéném is elcsodálkozott azon, hogy mi nem Tócsinak, hanem Berének ismerjük az Ő remekét. Természetesen később még más tájjellegű elnevezésével is találkozhattunk az ételnek. Tócsni, Cicege, Lapcsánka, Lepcsánka stb. Alapvetően nem sokban különböznek ezek, csak a különféle tájegységek valami új ízt adtak hozzá az elkészítése közben, de az alapanyag minden esetben a krumpli volt és az manapság is.

     Hogy miért hozakodtam most ezzel az egyszerű étellel elő? Semmi különösebb oka nem volt ennek, csak annyi, hogy Édesanyám tegnap mikor meglátogattam a szokásos hétvégi utamon, aznap reggel ette meg az utolját annak, amit Pénteken sütött magának. Felelevenítettük Áldott emlékű Édesapám igaz meséjét ezzel kapcsolatban. Évtizedekkel, ezelőtt amikor még Ő is fiatalabb ember volt, meglátogatta az egyik volt katona barátját, akivel szerencsésen megjárták a Doni harcterek poklát és sérülés nélkül térhettek haza a háború befejezésekor. A látogatást nem jelezte előre, meglepetést szeretett volna szerezni a régen látott hűséges bajtársnak. Ők is faluhelyen laktak, de a tisztességes paraszt porta náluk is rendezett képet mutatott annak, aki átlépte a bejárati kapuját. Természetesen mikor meglátta a közeledését Édesapámnak, kitárt karokkal sietett eléje. Beinvitálta a konyhába, ami mint nálunk is, a nappali tartózkodás helye volt a családnak. Természetesen onnan a vendéget megtisztelve be akarták invitálni a tisztaszobába, de Édesapám elhárította.

     Előkerült a szokásos borosüveg a vendég tiszteletére, pedig nem volt italos ember, de azért egy pohárral a találkozás örömére koccintott vele és a párjával. Mivel nem vártak vendéget, azt sem tudták, hogy mivel kínálják meg. Kolbász, sonka, szalonna, friss házikenyér általában mindig volt faluhelyen, hisz a legtöbb családnál disznót vágtak minden évben, általában Karácsony előtt. Az ünnepekre ilyenkor aztán nem volt gond húsféleségekből. A tűzhely felől ismerős illatok szálltak. Észrevette, hogy a házi gazdáék feszengnek a széken és egyre többször tekintettek a sütő irányába. Mint tisztelettudó vendég megpróbált úgy viselkedni, mint aki nem veszi észre ezeket a feltűnő jeleket és a katonaélet emlékidézésére szorítkozott inkább.

     A barátja nagy tréfamester hírében állott egykoron, mikor a hazát védték a Donnál. Ő volt a század tréfamestere, aki minden helyzetben legyen az bármilyen tragikus is, mindig fel tudta őket vidítani. Egyszer csak hirtelen felugrott és felkapott egy darab rongyot, majd lenyitotta a sütő ajtaját és hangosan beszólt:

-Beré nem fázó!

Édesapám hangosan elnevette magát, mikor megtudta, hogy éppen azt sütöttek. Azért nem szóltak róla, mert azt hitték, ilyen egyszerű étellel nem illik megkínálni a vendéget. Az illata alapján azonban már mindenképpen meg kellett volna nézni, nehogy megégjen. A tréfás jó barát így próbálta humorra váltva megoldani ezt a kényes kérdést. Megnyugodva vették aztán tudomásul, hogy jóízűen falatozott belőle Édesapám is, hisz Édesanyám sütőjében szinte minden héten készült ebből a finom ételből egy kevés.

     Édesapám most június 4 – én 12 éve, hogy örökre eltávozott tőlünk a csendes temetőbe. Életében nagyon sokszor elmesélte az esetet és mindig jót derültünk rajta sokadszorra is. A Beré azóta ritkábban kerül az asztalunkra, hisz Édesanyámmal kettecskén főzőcskézve, sütögetve el is feledkezünk róla általában. Olyat készítünk, ami jobban az eszünkbe jut. Az unokáim meg nem is ismerik talán, hisz itt nálunk sem készül soha Zircen a lakásunkban. Ha Berét akarok enni, akkor azt a Szülőházunk konyhájában készítjük, csak kettőnk számára. Igaz, hogy most lemaradtam a kóstolásáról, de sebaj. Majd legközelebb. Addig is marad a már legendássá vált mondás:

„BERÉ NEM FÁZÓ?”

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Zirc. 2010. 06. 06.