Tóth Ágnes

A lány és a kalap -mese

(Wichy Gomez rajzához)

A városka kihalt volt és csendesen bóbiskolt a déli órákban, csak egy hosszú fekete hajú lány álldogált a kalapos üzlet előtt és sóvárogva nézte a kirakatban azt a különös kalapot, amit nap mint nap megcsodált. Ez a kalap különb volt az összes többinél, mert nem virágok, tollak és szalagok díszítették, hanem egy város makettje, amit egy fa rozsdavörös lombja árnyékolt be.

Alejandra, mert így hívták a szép leányt, mindig heves szívdobogást kapott, ahányszor csak megpillantotta a kalapon lévő városkát. Úgy érezte, hogy már látta valahol. Szinte érezte a házakból áradó ételek szagát, a lekaszált fű, a cirom és olajfák illatát, simogatta arcát a szélmalom forgó lapátjainak a szele  és hallotta a toronyból áradó szívmelengető harangszót, ami könnyeket csalt a szemébe. Egyszer pedig, amikor sokáig bámulta az egyik  ház ablakát, mintha az apja arcát látta volna egy pillanatra. De hát hogy lehet ez, hiszen neki nincsenek szülei, ő talált gyerek. A jószívű Maria asszony nevelte fel, aki egy reggel a kertjében bukkant rá egy narancsfa alatt, amint keservesen sírt és nem tudta hogyan került oda. Olyan három éves lehetett. Hetekig nem beszélt. A nyakában aranyláncocska volt egy medállal, abba volt bevésve az Alejandra név, arról nevezték el. Sajnos, már a nevelőanyja sem él.

- Istenem-  sóhajtotta - csak ne lenne olyan drága ez a kalap. Legalább egy évi  keresetembe kerül - suttogta, amikor mellé lépett egy fehérszakállas úr.

- Már régóta figyellek leányom. Ugye nagyon szeretnéd megvenni ezt a kalapot?

- Igen uram, de nincs rá pénzem.

- Akkor én megveszem neked - mondta kedvesen az ember.

- Nem fogadhatom el, mert szegény vagyok és nem tudom megadni a pénzt.

- Nem is kell- mondta az öreg és bevezette a lányt boltba.

Az eladó bevette a kirakatból a kalapot és a lány fejére tette, aki a tükör elé lépett.

- Mintha csak nekem tervezték volna- kiáltott fel -  és nem győzött gyönyörködni magában.

- Nahát - örvendezett a boltos - ezt a kalapot már sokan felpróbálták, de senkinek nem illett a fejére. Az egyiknek kicsi volt, a másiknak nagy, a harmadiknak súlyos, a negyediket szúrta és így tovább.

Amikor kiléptek az üzletből, a szakállas öreg úr kivett a zsebéből egy nagy ezüst  kulcsot, a lány kezébe nyomta és így szólt.

- Pár napja álmot láttam. Egy galamb szállt az ablakpárkányomra és a csőréből egy selyem erszényt ejtett a muskátlis cserepembe. - Jól figyelj ember - mondta asszonyi hangon. Ebben a kis zacskóban találsz két aranypénzt és egy ezüst kulcsot.  Vedd magadhoz, aztán menj pontosan két órára a belvárosba, aminek a sarkán van egy kalapos üzlet. A kirakatban van egy kalap, amin egy városka makettje díszeleg. Azelőtt a kirakat előtt minden nap déli két órakor megáll egy hosszú fekete hajú lány és sóvárogva nézi a kalapot. Arra kérlek, hogy vedd meg neki az aranypénzen azt a kalapot, majd  az ezüst kulcsot add át a lánynak és kérd meg, hogy ha talál egy olyan templomkaput, aminek a zárjába  illik, akkor nyissa ki, menjen fel a toronyba és húzza  meg háromszor a harangot. Ha ezt megteszed, akkor egy éven át, minden héten egy aranypénzt fogsz találni a cserépben. Reggel csodálkozva láttam, hogy a muskátlis cserépben egy selyem zacskó van  két aranypénzzel és az ezüst kulccsal. Hát én megtettem, amire kért a galamb. Most rajtad a sor. Járj szerencsével – mondta az öreg - és elballagott. 

A lány meghökkenve álldogált egy darabig, zsebre tette a kulcsot és kisétált a város végére a folyóhoz. Leült a partján hogy kiszelőztesse a fejét a zavaros történettől és élvezze a madarak csicsergését, a nap melegét, a csillogó víztükröt. Meg-megérintette a kalapot a fején és boldogság járta át.

Hirtelen szél kerekedett, lekapta a kalapot a fejéről és sodorni kezdte. Alejandra felugrott és a kalap után vetette magát, de az egyre csak gurult, repült, mind távolabb és távolabb. Elmaradt mögötte a város. Ismeretlen vidéken találta magát, ahol egy óriási, vörös lombú fa meredezett az ég felé. A szél pedig egyenesen a fa tetejére repítette a kalapot. A lány mászni kezdett a fára a kalap után. Csak mászott, mászott, lehorzsolta a karját, sebes lett a tenyere, a lába, de nem állt meg. Aztán egyszerre észrevette hogy már nem is ágak, hanem egy rét van a talpa alatt, és lekaszált fű, citrom- és olajfa illatát érezte. A távoli dombon egy városka házai látszottak. A lány szíve nagyot dobbant. Ivott a patakból és sietni kezdett a házak felé, míg egy város kapujába ért. Elcsodálkozott, mert a  domb az ő kalapjának mása volt, a rajta magasodó város pedig a kalap díszének utánzata. A városban ősz volt. A fákon rozsdás levelek suttogtak. A levelek alatt házak bóbiskoltak. A házakban csend, ablakszemeikben homály ült.

Alejandra benyitott az egyik épületbe, majd a másikba, harmadikba és megdöbbenve látta, hogy az emberek viasz bábukká válva, mozdulatlanul merednek maguk elé. Az egyik állva, a másik ülve, a harmadik épp az asztalnál vagy az ágyban.

Valami gonosz varázslat történt itt, gondolta és ijedten szaladt a templom felé, hogy imádkozzon és kérje Isten segítségét. Igen ám, de a templom kapuja zárva volt. Hiába rángatta a kilincset, nem nyílt az ajtó. Eszébe jutott az öreg úr és a nagy ezüst kulcs, amit tőle kapott. Elővette a zsebéből és beillesztette a zárba. Nagyot csikordult és abban a pillanatban kitárult a kapu. Belépett és elindult felfelé a toronyba. Por és pókháló lepett be mindent és viaszgalambok gubbasztottak a padláson. A lány megragadta a harangkötelet és háromszor meghúzta a harangot. Először halkan, majd nagy erővel zendült meg  és olyan csodálatos hangot röpített a légbe, hogy a lány sírva fakadt és abban a pillanatban a galambok kirepültek  az ablakon, a viaszemberek pedig életre keltek. A szélmalom lapátjai forogni kezdtek. Az emberek a templom köré gyűltek és integettek neki. Leszaladt az utcára és megállt előttük. A tömegből kilépett egy idős férfi és odament a lányhoz.

- A kormányzó vagyok és köszönetemet fejezem ki, amiért megmentetted a várost az átoktól. 

- Mi történt itt? – kérdezte a lány.

- Mint ahogy a toronyból láthattad - mondta a kormányzó - ennek a szép városnak kristályforrásai, zöld legelői, narancsligetei, folyói, kéklő tengere, hegyei vannak. Polgárai egykor szorgosak, becsületesek istenfélők voltak. Békében, bőségben és szeretetben éltek, miközben körülöttük háborúk dúltak és ember embernek ellensége volt. A gonosz, megirigyelte e békességet. Vitéznek álcázva magát érkezett ide. Telebeszélte az emberek fejét gonosz dolgokkal. Tekintetével megölte az emberek szívében a jóságot. Kapzsiságot, gyűlöletet, lázadást szított bennük. Látva ezt, felmentem a toronyba és megkondítottam háromszor a harangot, aminek csodálatos erejű hangját hallva megbékéltek az emberek. Akkor a gonosz mérgében elrabolta a kislányomat, mondva, hogy ha nem támadom meg seregemmel a szomszéd országot és annak kincseit meg nem szerzem számára, akkor nem látom viszont a gyermekemet. De én megtagadtam az engedelmességet. Arra gondoltam, majd megint megkondítom a harangot és minden rendbe jön. Csakhogy a gonosz vitéz a templomkaput bezárta, a kulcsát ezer mérföldre hajította. A gyermeket pedig egy léggömb kosarában szélnek eresztette. Sírtam, könyörögtem, de hiába. Akkor elhatároztam, hogy saját kezemmel végzek vele. Tudtam, a szíve közepét kell átszúrjam, hogy elpusztuljon. Amikor magához hívatott megbeszélésre, egy váratlan pillanatban bele döftem a tőrömet a szíve közepébe. A vitéz összeroskadt, de utolsó szavaival megátkozta a várost, kijelentve, hogy csak akkor szabadul fel az átok alól, ha újra megszólal a harang.

Ahogy kilehelte gonosz lelkét, köd ült a házakra és viaszszobrokká vált minden élőlény.  

- Ez a mi történetünk – mondta a kormányzó- és nem tudta levenni a szemét a lány nyakában függő aranyláncról. 

- Kérlek engedd, hogy megnézzem a medálodat, mert nagyon ismerősnek tűnik. Az én gyönyörű kislányomnak, Alejandrának, akit elrabolt a gonosz, annak is  ugyanilyen láncocskája volt. Tőlem kapta a harmadik születésnapjára, és a medálba bele volt vésve a neve. Istenem, már 15 éve nem láttam őt. Az édesanyja bele is pusztult a bánatba.

- Én is Alejandra vagyok - és a medálomba is ez a név van bevésve- mondta csodálkozva a lány. - Egy asszony talált rám a kertjében 15 éve és ő nevelt fel.

- Gyermekem - kiáltotta a kormányzó – és sírva ölelte magához a lányát.

Az emberek örömükben nagy mulatságot csaptak. Ettek, ittak, énekeltek, táncoltak. Aztán élték tovább mindennapi életüket békességben, tudva, hogy bármi rossz történjen, azt elűzi majd a harangszó.

S hogy mi lett a lánnyal?

Ő éppen itt ül az íróasztalnál, fején egy csodás kalappal és ezt a történetet írja nektek.