A MÁSIK KOZMA ANDOR

1861. 01. 12 – 1933. 04. 16

      A magyar irodalomtörténet bővelkedik olyan személyekben (írók, költők) akik munkássága a mindenkori társadalom irodalompolitikájának kénye – kedve szerint értékelődött le vagy fel. Voltak, akiket évekig, évtizedekig is elhallgattak vallási, politikai vagy egyéb okok miatt. Ezek közé tartozott Kozma Andor költő és műfordító is, akinek 1993. április 16 – án volt 60 éve, hogy a szíve megszűnt dobogni. Egy költő, aki Arany János hagyományainak folytatója volt. Írt verseket, gyermekkönyveket, tanulmányokat. Lefordította Goethe Faustját, eposzt írt a Honfoglalásról.

     Középiskoláit Pápán végezte a Református Kollégiumban, amelyet felidéz a talán legszebb versében a „Karthágói harangok” – ban is:

A KARTHÁGÓI HARANGOK

(Ajánlva a pápai diákoknak)

A pápai öreg kollégyiom terme

Csupa vén di­ák­kal zsú­fo­lá­sig telve.

Ajkuk néma, mint a fa­ra­gott ké­pek­nek,

Pedig ve­re­kedő vad fic­kók le­het­nek:

Több hom­lo­kon, arcon be­for­radt seb­he­lyek,

Ke­mény hideg-vasra valló em­lék­je­lek;

Van, kinek hi­ány­zik félkeze, féllába…

Ilye­nek is jár­nak Pápán is­ko­lába.

Ki históriában kutat világeszmét,

Tudós Bocsor Ist­ván pro­fesszor tart lec­két.

Ta­valy Deb­re­cen­ben még Enyéng követje,

Alig egy fél éve még töm­löcre vetve,

Most Bécs ke­gyel­mé­ből, rend­őr­től fi­gyelve,

Megint ka­ted­rá­ján a ha­tal­mas elme.

Ti­lal­mas ré­szére a honi tör­té­net,

Hanem Kar­thágórul s Rómárul be­szél­het.

Im, be­szél is bőven ékesszavú ajka,
Vissza­tért diá­kok szom­jan csügg­nek rajta.

…„S a dicső Karthágó, mondja a pro­fesszor,

Végső di­a­dalra ke­se­re­dett akkor.

Ezer éves múlt­ját üti vala arcul,

Hogyha le­mond gyá­ván a rá­tuk­mált harcrul.

Maga döly­fös Róma egye­dül ha támad,

Nem győz hős ha­rag­ján Kar­thágó ha­dá­nak.

Bar­bár Massinissa, gaz numid szö­vet­ség,

Ez pecsételé meg Kar­thágó eles­tét.

Ám Kar­thágó népe a bús vég­ve­szély­ben

Nagy­szerű ha­lálra buz­dult föl ke­vé­lyen.

A nem­zeti zász­lók lo­bog­tak ki­bontva,

Tó­dul­tak alá­juk, nőtt a had na­ponta.

Kar­thá­gói fér­fit asszony nem ma­rasz­tott,

Hont vé­deni men­tek urak és pa­rasz­tok,

Ke­res­ke­dőt üzlet, mes­ter­em­bert szer­szám

Nem kö­tött le többé, – be­áll­tak ezer­szám.

S a zsönge diá­kok az is­kola pad­ját

Fegy­ve­rért esengve ön­ként odahagy­ják…

Ó, a bol­dog ifjak, ép erős le­gé­nyek,

Mint irígylik őket rok­kantlábu vének!

S ezek is el­men­tek, nem sujthatva más­sal,

Sujtani az el­lent bátor, bölcs ta­náccsal.

Talpra pún! Fegy­verre! Ne hagyd ős ha­zá­dat!

Nincs kard? – Egye­nesre iga­zítsd ka­szá­dat!

Nincs elég húr íjra, hogy nyi­lad rö­pít­sed? –

Van hajuk a nők­nek, kösd rá s azt fe­szít­sed!

Lel­kes hon­le­ányok örö­mest le­nyír­ják, –

S sze­reli arany­húr a har­co­sok íjját.

De a had­hoz pénz kell s Kar­thá­gó­nak nincs már,

Rég ra­bolja Róma, ki­ürült a kincs­tár.

Kar­thá­gói del­nők, híres cso­da­szé­pek

Vi­sel­nek gyé­mán­tot, igaz­gyön­gyös éket,

Sma­rag­dot, ru­bin­tot, zafirt, ame­tisz­tet,

Nap­ke­leti to­pázt, dí­szét min­den dísz­nek –

S most le­sze­dik sorra, ami raj­tuk drága

S köz­kin­csül te­szik le honuk ol­tá­rára.

Ó, szent ha­za­fi­ság ma­gasz­tos tűz-láza!

Az egész Kar­thá­gót fel­gyújtja, fel­rázza.

Min­dent a ha­zá­ért!… S ki-ki egyet­ér­tett:

Sem isten, sem ember, – első a köz­ér­dek!

Bás­tya­kő­ért tor­nyot, temp­lo­mot dön­töt­tek

És a ha­ran­gok­ból ágyu­kat ön­töt­tek!"…

Mily prelekció ez? Úgy zeng, mint az ég­bolt…

Esz­mél a pro­fesszor, el­hall­gat, – elég volt.

Hogy is volt? – Kar­thágó, ha­ran­gok és ágyú…?

Mily anak­ro­niz­mus, tu­dat­lan és bár­gyú!

S mégis: a te­rem­ben nem mo­so­lyog senki,

Csönd van… tüzes arcok… s könnye­zik min­denki.

Nem szól a pro­fesszor; ha még szólna: tor­kán

Ki­törne, mely fojtja, a zo­ko­gás-orkán.

Ül so­káig némán, só­hajt ke­ser­ve­set:

„S Kar­thágó – el­esett."

Kozma Andor

    Életének egy olyan irodalomtörténeti ritkaságáról szeretnék megemlékezni, amely a különféle lexikonokban és életrajzokban sem található meg. A fiatal tehetségek felkarolása, biztatása, elismerése is az egyik pozitív tulajdonsága volt. A nagyhírű Pápai református Kollégium falai között járta ki a gimnáziumot és a Főiskolát Bakonyszentkirály jeles szülötte Nagy Gyula.(Apai nagybátyám volt, aki fiatalon, 33 éves korában hunyt el 1943 – ban). A Főiskola tanári kara mindig komoly gondot fordított arra, hogy a diákságból felszínre kerüljenek a rejtett irodalmi tehetségek.

     A szegény falusi kisdiák már korán közelségbe került az irodalommal, ezért a Képzőtársaságon belül sorra jelentek meg a versei és műfordításai. 1928 júniusában, a Kollégiumi Lapokban megjelent Longfellow műfordításával elnyerte a Képzőtársaság pályadíját. A fordítás így szólt:

Az ének és a nyíl

Műfordítás Longfellowból

Nyilam suhanva szállt tova;

A légben elveszett nyoma.

Letűnt előlem hirtelen

S nem lelte föl tekintetem.

Dalom lágyan gyűrűzte át

A léget. Vajjon merre szállt?

Ívét ki látta? Senki sem.

Erőtlen követni szem.

A nyílra sok – sok év után

Ráleltem egy fa oldalán.

A dalt is megtaláltam ott,

Hol egy baráti szív lakott.

Nagy Gyula VI. o. t.

     Rövid időn belül a református Főgimnázium pedellusa levelet hozott a diáknak a következő címmel:

„Nagy Gyula főgimnáziumi tanuló úrnak. VI. osztály, Pápa. Református Főiskola

Budapest, 928, június 17.

      Kedves fiatal diák öcsém, a Pápai kollégiumi lapokat mindig figyelemmel olvasom. Jól esik abban, mint tükörben azt látnom, hogy régi iskolánkban most is az a nemes művelődésre törekvő szellem uralkodik, amely már három század óta sok dicsőséget szerzett nemzetünknek. – Most a kollégiumi lapok legutóbbi számában mindjárt Fejes tanár úr igen értékes tudományos értekezése után mely nemcsak czime szerint „Fény sugár”, hanem valóságban is az. – a te Longfellow műfordításod örömteljes meglepetés volt számomra. Azért is, mert Longfellowot az angol amerikai költészet legnemesebb nagyságának tartom, akivel nagyon szeretek foglalkozni – és azért is, mert a te műfordításod nekem nagyon tetszik. Bátor szabad fordítás az, de teljesen tükrözi az eredeti angol költemény lelkét és kifejezési módját. Magam is lefordítottam Longfellownak egyéb versei közt ezt, de azért elismerem, hogy az én fordításom, ha részletekben az eredeti szavaihoz szigorúbban alkalmazkodik is a te fordításodnál nem fejez ki többet. Hatodik gimnazista koromban pedig, úgy hiszem, nem tudtam volna még olyan jól lefordítani ezt a kis dalt, mint te.

     Az én fordításomat, amelyet én nem adtam ki csak a magam múlatságára írtam, íme, elküldöm neked, hogy te is elolvasd, ha már én is elolvastam a tiedet. Tanulnod nincs mit belőle. A te ösztönös módszered igen jó műfordítói lelemény. Annál maradj. A szavaknál a lényeg kétségkívül fontosabb. Az eredetinek szellemét a fordított szavak néha inkább elburkolják, mintsem megvilágosítják. Köszöntöm az egész iskolát veled együtt.

Kozma Andor”

A költő fordítása így szólt:

A nyíl és a dal

/Longfellow/

Nyilat lőttem ki czéltalan,

Szállt, földre húllt és oda van;

Röptét oly gyorsnak véltem én,

Hogy szemmel nem követhetém.

Egy dalt zöngtem ki czéltalan,

Szállt, földre húllt és oda van:

Mert látja: e bármi fürge szem,

Hogy a röpke dal hová leszen?

S utóbb egy tölgyfa háncsaiban

Megkerült épen a nyilam:

S a dalt is hibátlan meglelém

Egy baráti értő szivben én.

Angolból:

Kozma Andor

    A levelet és a verset elolvasva a fiatal diák olyan ösztönzést kapott az országos hírű költő és műfordító Kozma Andortól, amely meghatározója lett Nagy Gyula református lelkész tragikus sorsú rövid életének. Öt évvel később az akkor már harmadéves teológiahallgató meleg hangú cikkben méltatta Kozma Andor munkásságát a Pápai Kollégiumi Lapokban a költő halálakor:

KOZMA ANDOR

     Még nem indult útra fájóbb híradással a Kollégiumi Lapoknak egyetlen száma sem a mostaninál. Hiába kopogtat ezután a Budafoki – út 22. sz. palotája egyik emeleti ajtaján, nem találja többé azt, akit mindenkor olyan boldog örömmel keresett föl s aki őt mindig olyan nagy szeretettel várta és fogadta; akinek tömérdek munkája mellett is első dolga az volt, hogy e lap szerény sorait az első mondattól az utolsóig elolvassa. Kozma Andor, a kiváló író, az örök pápai diák, Petőfi és Jókai után a legnagyobbak egyike (tudom, hogy tiltakoznék ellene), a Főiskolai Képzőtársaság felejthetetlen büszkesége meghalt.

     Felette szebbnél – szebb beszédek hangzottak el. Gyönyörűbbnél – gyönyörűbb nekrológok zokogták papírra a mélységes gyászt és bánatot.

     Mi nem tudunk mást tenni, csak néhány szál virágot szorongatunk kezünkben. Megöntözve szívünk meleg harmatával, körülfonva szeretetünk fehér szalagjával, ezt küldjük el a frissen hantolt, néma sírhalomra.

     Kozma Andor elsősorban a mienk volt, pápai diákoké. Ő is büszkén vallotta magát pápai diáknak. Az akadémiai, Kisfaludy – társasági, Petőfi – társasági kitüntetéseknél többre becsülte azt, hogy a Képzőtársaság örökös tiszteletbeli tagjává választotta. >> Szent ihlet és átszellemült, jóságos mosoly ült arcán, valahányszor megjelent <<az Alma Mater falai között. Hatalmas költeményét, a Karthagoi harangok – at a pápai diákoknak ajánlotta. Ugyancsak megküldte A táltos álma c. költeménye egy nyomtatott példányát is ezzel a bejegyzéssel: >> Felolvastam a Kisfaludy – társaság 1920. febr. 8 – iki ünnepi ülésén. A cenzúra letiltotta. Valaki, nem tudom, ki, mégis kinyomatta s küldött belőle nekem 10 példányt. Egyet íme, küldök belőle a pápai diákoknak. Kozma.<< - Leveleivel nem egyszer fölkereste a Képzőtársaság tehetséges tagjait, biztatva őket a legnemesebb művészet ápolására – írja róla Sándor Pál, a Képzőtársaság hosszú időn át fáradhatatlan tanárelnöke.

     Engedtessék meg, hogy, ha szerénytelenségnek tűnik is fel, elmondjam, hogy én is kaptam tőle ilyen levelet. Nem hiúság késztet ennek megemlítésére, hanem az a boldogság, amellyel reá visszagondolok és az a szándék, hogy jelleméből egy drága selyemszálat tapinthatóbbá tegyek. Hatodikos gimnazista voltam. Akkor jelent meg első műfordításom (Longfellow: A nyíl.) e lapok hasábjain. Pár napra a lap megjelenése után levelet kapok szép, jellegzetes írással. Ámulva olvasom a feladó nevét: Kozma Andor író, Szt. Gellért – tér 3. sz. stb. – Nem részletezem a levél tartalmát és reám tett hatását. Műfordításomról szólt. A levélből nem tudok pontosan idézni, mert otthon őrzöm szülőfalumban. De ezekre a mondatokra jól emlékszem: itt küldöm az én fordításomat is. Ha én elolvashattam a tiedet, te is olvasd el az enyémet. Nem mondom egy szóval sem, hogy jobb a tiednél.

     Háromszor láttam életemben. Először elsős gimnazista koromban, amikor a márc. 15 – iki díszebéden odament egyik poéta – teológushoz, kinek Petőfi – jét szavalták a Petőfi – háznál, s meleg kézszorítással, mint költő – társat üdvözölte. Néhány évvel ezelőtt a Képzőtársaság márc. 15 – iki színházi ünnepélyén Petőfi – jéből olvasott fel. Utána odament a kimaszkírozott szereplőkhöz és hosszan, kedélyesen elbeszélgetett velük. Utoljára jubileumkor láttam a mikrofón előtt, amint a nemes, szép ősz fejű költő az >> Öreg oskoláról <<írt jubileumi költeményét olvasta fel. Mohón hallgattuk hangját, ittuk igézetes, tiszta szellemét és szívtuk magunkba azt a nagy szeretetet, melyet táplált ez iskola, ennek intézményei iránt, azt a gyermeki csodálatot, amelyre ez iskola géniusza ragadta őt.

     Ezt a pár, sokak előtt talán nagyon is keveset mondó, igénytelen mondat – koszorút küldi most az Alma Mater, ennek ifjúsága, Képzőtársasága nem a M. Tud. Akadémia, nem a Kisfaludy – társaság, nem a Petőfi – társaság tagjának, hanem a pápai ref. Főiskolai Ifj. Képzőtársaság halhatatlan büszkeségének, a >> holtig hű <<, örök pápai diáknak kerepes – úti sírjára.

Nagy Gyula

Megjelent a Pápai Kollégiumi Lapok 1933. áprilisi számában

U.I. Nagy Gyula apai Nagybátyám, ekkor szerkesztője is volt a jeles Kollégiumi Lapoknak

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

    A levelét nagy becsben tartva én őrzöm Édesapám és Nagybátyám irodalmi hagyatékában.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula.2014. 10. 24. Péntek délután 12: 45