ÉDESAPÁM, MA RÓLAD ÁLMODTAM

     Az idén június 4. - én lesz 11 éve, hogy Szeretett Édesapám örökre lehunyta a szemét. Nincs olyan napja az elmúlt éveknek azóta sem, hogy valamilyen formában ne gondoltam volna rá. Gyermekként látom magam előtt, amint a kaszát markolja erős kezeivel és vágja a gabona rendeket, Édesanyám pedig szedi utána a markot. Itt van előttem a téli napokon, amint társaival vágja az ölfát az erdőben, vagy nyaranta dolgozik a Cuha völgyében délelőtt a kőbányában, délután pedig folytatja a munkát a földeken. Látom az eke szarvát fogó kezét, amint kicsit megpihenve előveszi a nadrágzsebből a ceruzacsonkot és kis noteszát, hogy az éppen eszébe jutó vers sorait azonnal leírja, nehogy estére már örökre elfeledve az enyészeté legyenek.

     Látom gondterhelt arcát mikor a kevés pénzt Anyámmal osztva – szorozva próbálja kiszámolni, hogy a családnak a betevő megvételére, ruházkodásra és egyebekre elég legyen, a saját maguk által megtermelteken kívül. Látom fáradtan ruhástól végigdőlni a konyhai priccsen, hogy pár percnyi pihenés után újból kinyissa a konyha ajtaját, hogy folytatni tudja az egész napi megerőltető mezőgazdasági munka után a ház körüli teendőket. Szebb napokat látott időben, az istállóban két tehenünk állandóan volt, az ólakban pedig malacok röfögtek, hogy majd télire eléggé meghízzanak a levágáshoz. Nem beszélve a baromfikról, amik benépesítették a hátsó, gazdasági udvarunkat. Az aprójószág általában Édesanyám felügyelete alatt volt. Kiscsibék, tyúkok, kacsák, libák szép számmal korzóztak szerény paraszti portánkon, de azért ezek gondozásába is besegített. A nagyobb állatok abrakolásának előkészítése, szecska, moslék, répavágás stb. általában férfimunka volt, de ha kellett, Édesanyám ebbe is besegített. Egyvalamit azonban nem végzett el Édesapám sohasem, mégpedig a tehenek fejését. Ez nálunk mindig a háziasszony reszortja volt, mint ahogyan a mindennapi ebéd megfőzése is.

     Édesapám olyan igazi tőről metszett parasztember volt, aki minden fizikai munka elvégzését vállalta, de az előbbiekhez nem értett, de nem is nagyon érdekelte. Ha ott volt az ebéd ideje, megtisztálkodva leült a megterített asztal mellé az üres tányér elé, Édesanyám pedig kimerte számára az ételt, légyen az leves, főzelék, vagy bármi más. Tudta azt, hogy mennyi az, amit jó ízűen elfogyaszt, de ha kellett, akkor újból szedett számára. Szokta volt mondani büszkén:

-Tojást azért tudok főzni!

     Látom magam előtt mikor vacsora után jóllakottan így szól hozzánk!

-Gyerekek mit szólnátok, ha egy kicsit énekelnénk?

     Természetesen semmit nem szóltunk, mert mi is szerettünk énekelni. Ne gondoljon most senki divatos slágerekre, mint manapság, hisz akkor még a technika áldása nem volt olyan bőséges ezen a téren, hogy ezek szóljanak éjjel – nappal a rádióból és egyéb hanghordozóból. Mi református családként nagyon szerettük a csodálatosan szép Zsoltárokat, amiket minden gyerek abban az időben hittanórán megtanult a Tiszteletes úrtól. Édesapám szépen szóló öblös hangjával belekezdett és mi felszabadultan csatlakoztunk hozzá. Édesanyám ugyan evangélikus rokon vallású volt, de ugyanúgy tudta mindegyik éneket, de ott volt segítségül a zsoltáros könyv is, ha a szöveg valahol gondot okozott volna. Volt úgy is, hogy már kissé érdessé vált a hangunk a sok énekléstől, annyira magával ragadott bennünket és az idő sem számított olyankor.

     Drága Édesapám! Hol Vagy, hogy felidézzük újra ezeket a gyönyörű együtttöltött perceket, órákat? Hányszor elképzeltem már az óta azt a történelmietlen pillanatot, ami már soha nem adatik meg számunkra. Együtt kiállni a színpadra, vagy bárhova a hallgatóság elé és egymás mellett állva elmondani az írásainkból valamit, vagy a másikéból szemezgetve megismertetni azt másokkal. Hála Istennek a Sors úgy hozta, hogy együtt már nem lehetséges ugyan, de az Ő szellemi irodalmi örökségének gondozójaként én megtehetem egyoldalúan gyönyörű gondolatainak közlését, ismertetését, propagálását.

     Szeretett Édesanyámmal sokszor idézzük fel Őt akkor, amikor Nála járok. Egyre gyakrabban emlegeti, hogy már megint Vele álmodott aznap éjjel. Ilyenkor én csak könnyeimmel küszködve mondom halkan, hogy bármennyire is elfoglalja a gondolataimat mindennap, de még egyszer sem sikerült Őt így felidéznem, a mába hozni az álmaim által. Annyira akartam, szerettem volna, vágytam erre a pillanatra, hisz megpróbáltam annyi mindent tenni azért, hogy soha ne menjen feledésbe az Ő neve és az irodalmi öröksége. Többek között erről is szólnak a hozzá hasonló parasztköltőket megidéző rendezvényeink évente, a Magyar Parasztköltészet Napján immár 11. esztendeje. Álmodni azonban eddig még soha nem sikerült, de pár napja megtört a jég. Igaz, hogy csak egy töredéknyi pillanat maradt meg ébredéskor az álmomból, de ezt is örömmel osztottam meg Édesanyámmal.

     Nem tudom azt sem hogy hol történt, de valamilyen zenés szórakozóhelyen voltunk a Párommal, aki sajnos életében már nem ismerhette Őt. Az asztalunknál üldögélve beszélgettünk, amikor kinyílott az ajtó és belépett, délcegen, korosan ugyan, de mégis olyan fiatalos lendülettel, hogy minden arc feléje fordult. Olyat tett akkor, amit életében sohasem. Józanul mulató ember tudott lenni, de italozó sohasem. Nem emlékszem, hogy életében akár spiccesen láttam volna viselkedni, olyan józan életű ember volt. Felugrott az asztalra és táncolni kezdett, pedig a zene nem éppen az Ő valceros lábainak megfelelő ritmussal szólt. A keringő, ahogyan szokta mondani, a valcer volt a mindene. Még idős emberként is a fiatal lányok kedvence volt, ha Édesanyámmal elmentek a bálba. Szabályosan a lányok kérték fel táncolni, nem megfordítva, mert legendásan tudott keringőzni.

     Furcsa volt Őt látni, táncolni az asztal tetején, hisz nem erről volt ismert életében. Mindenki megdöbbent a látványtól, de mint amilyen váratlanul került elő, ugyanolyan gyorsasággal pár perc után leugorva, sietve távozott az ajtón. Hogy mi történt ezután nem tudom, mert az ébredés megfosztott a további események felidézésétől. Édesanyám szeméből kipotyogtak arany könnyei, mikor ezeket elmeséltem.

DRÁGA ÉDESAPÁM! AZ ISTEN ÁLDJON MEG MÉG HALÓ PORAIDBAN IS, AMIÉRT ILYEN APÁT ADOTT NEKEM!

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Zirc. 2009. 02. 26.