AZ ELVESZETT IMÁDSÁG

Öreganyám tanított rá szépen,

-Lent laktunk a „magyar – faluvégen”. –

Ha harang szólt, ablakunk kitárta,

Szent áhítat szállott a szobánkra.

Kisgyermek ajkunk az imádságot

Rebegte… és az Isten csak áldott.

Szárnyon járt a boldogság közöttünk,

Az életünk szép volt, úgy örültünk!

Olyan volt a házunk, mint egy templom –

„Háziáldás” ott lógott a falon.

Felhőtlenül mosolygott le az ég,

Suhanva szállt oda a békesség.

…S egyszer aztán valami jött zúgva –

Becsukódott halkan a biblia.

Jött az idők szörnyű ítélete,

Vitte lelkem – hitem széjjel tépte.

Egyedül sírok a Végtelenben,

Az ifjúságomat elvesztettem.

Sír a lelkem, elhagyatva, árván,

Mint bús madár a fagyos téli fán.

Istenemhez, jaj, de vissza mennék…

Csak még egyszer… óh, csak tudnék… tudnék.

Nincsen ének, nincs többé tiszta láng,

Sír bennem az elveszett imádság.

Nagy Bálint