TIZENHÁROM ÉVESEN A HUNOK
ÖRÖKSÉGÉRŐL ÍRTAM VERSEMBEN
Hiszem és vallom, hogy nem véletlenül
Életem során, ami már a hatvannyolc felé közelít, mindig is nagy érdeklődéssel tekintettem a történelmünk iránt. Természetesen összességében érdekelt a történelmi fogalom, mint olyan, de az is érthető, hogy ezen belül Hazánké állt az élen. Abban is biztos vagyok, hogy az érdeklődésemben nagy szerepet játszott egykori történelemtanárom Horváth Pál, aki már akkor tanári diplomával rendelkezett. Nagy szó volt ez akkor egy ezer fő közelében mozgó kis falusi Iskolában Bakonyszentkirályon, mert akkor általában még tanítók okítottak bennünket kisebb – nagyobb sikerrel a különféle tantárgyak elsajátítására.
Egy valamiről azonban soha nem szabad elfeledkeznem, mégpedig arról, hogy Drága Jó Édesapám, aki hat elemit végzett parasztember volt, végig kitűnő eredménnyel, nagyban befolyással bírt az ilyen irányú fejlődésemre, mert egykor az általa sokat emlegetett Lajos Pál tanító úr beléjük verte, nevelte a Hazafiságot a magas színvonalú tanításával, kiemelten a történelmi tantárgyra. Akkor még éppen Trianon környékén járt az időszámítás, de ismétlő oktatásra kötelező jelleggel járva, kiemelten kezelték az elszakított területekkel való foglalkozást.
Édesapám velem is próbálta megértetni már abban az időben, amennyire meg tudtam érteni ezt a fájó sebet, amelyet Ő is magában hordozott egy életen keresztül. Verseiben sokszor meg is említette ezeket. Magyarország Őstörténelmével a hivatalos tananyagban természetesen nem foglalkoztunk, hiszen akkor és még talán ma is a Honfoglalásnál tartunk, mintha előtte jóformán semmi nem történt volna. Sőt, belénk verték a Finn – Ugor elméletet, pedig ahogyan már az újabb kutatások bizonyítják, ennek a „fele sem igaz!”
Így utólag már nem tudnám megmondani azt sem, hogy Gárdonyi Géza halhatatlan műve a Láthatatlan Ember is belejátszott abba, hogy hittem a Nagy Hun Birodalom olyan szintű létezésében, amiből levezethető a rokonság, az egyenes ági örökség kérdése. Feltekintettem a nagyszerű Hun Birodalom királyára, Atillára, akit abban az időben még Attilának jeleztek a kevés hozzáférhető írott anyagban. Ma már nyelvészetileg levezették az Őstörténeti kutatóink, hogy egy t – vel kell írni, azaz Atilla.
Hosszú időn keresztül a történelemtanítás (hivatalosan még úgy tudom ma is talán) ha nem is tagadja nyíltan a rokonságot, de külön kezeli a két néppel kapcsolatos Akadémikus álláspontot, de mivel nem vagyok szakember, ennek bizonygatásába nem mennék bele. Éppen eleget vitáznak a konzervatív szemléletű történészek azokkal, akik egyre bizonyosabban tudják a közvetlen egyenes ági leszármazást elénk tárni a meglévő rengeteg hazánkon kívüli írásos és régészeti, antropológiai leletekkel.
Azért próbáltam egy kicsit körbejárni ezt a témát, hogy valamilyen szinten megpróbáljam bizonyítani azt, hogy miért szerettem bele igazából a Magyar történelembe már zsenge, tizenéves koromban, de az akkoriban rendelkezésre álló könyvek nem tették lehetővé számomra, hogy jobban belemélyedjek a hiányzó láncszemek felkutatásába. Akkor még természetesen nemhogy Internet nem volt, hanem a nagyközönség számára elérhető számítógépek sem voltak. Ezek a későbbi évek, évtizedek termékei lettek majd és engemet is sokat segítettek az ismereteim bővítésében..
Tegnap elevenedtek meg előttem újra azok az idők, mikor Általános Iskolás koromban kezdtem magamba szívni a versírás „tudományát is” és természetesen, talán az Édesapámtól még életében jussolt ilyen irányú „talentum” morzsáit csipegetni. A meglévő akkori füzetbe írt verseim természetesen bizonyítják azt is, hogy akkor még csak mennyi „tudomány” és verstani praktika ragadt rám, de így visszagondolva, talán még sincs szégyellnivalóm. Az első verseim 1959 – ben íródtak, ami így visszagondolva bizony a tizenegy éves esztendőmet jelezte. Látszik rajtuk, hogy bizony botladoznak, de ettől függetlenül az is, hogy talán érdemes lesz csiszolgatni a továbbiakban, amiben természetesen Áldott Emlékű Édesapám is sokat segített és biztatott. Biztosan nagy szerepe volt abban is, hogy nem keseredtem el, amikor valahol elakadtam és úgy éreztem, nem nekem való az írás. Örülök neki, hogy ezt megtette, mert a későbbi évek, évtizedek azért bebizonyították, hogy érdemes volt folytatni. Természetesen ennek az érdemi elbírálása nem rám, hanem az olvasóra van bízva, mert én elfogult lehetek a magam megítélésében.
Visszakanyarodva az írásom címadójára el kell mondanom, hogy mikor tegnap újra elolvastam az egyik 1961 – ben írt versemet, amely Árpád vezérünk egyik képzeletbeli csatájáról szól,(13 éves voltam akkor) ugrottak be ezek a Nagy Hun Birodalommal rokon kapcsolatos ifjúkori emlékeim. Ha esetleg tárgyi tévedés a fegyverzettel kapcsolatban beleíródott, az természetesen az akkori ismereteim hiányával magyarázható. A vers így szól:
ÁRPÁD CSATÁJA
Árpád vezér felnyergelte a lovát,
Csatarendbe állította a hadát.
A csatasor élére elvágtatott,
Aztán egy nagy buzgó beszédbe fogott.
Vitézek az ellenség előtt állunk,
Szedjük elő nagy ősi bátorságunk.
Ne riadjunk vissza semmi veszélytől,
Ne ijedjünk meg a bősz ellenségtől.
A hős vezér befejezte beszédét,
Rendbe szedte s indította seregét.
Besenyők nagy serege a síkon várt,
A magyarok előkapták a szablyát.
Leakaszták vállaikról a nyilat,
Ráfeszíték a nagy húrra az íjat.
Összecsapott nagy robajjal a két ellencsapat,
A besenyő fej hullott a buzogányok alatt.
Árpád vezér legelöl járt a harcba,
A besenyő vezér fejét levágta.
Széjjelverték a besenyők seregét,
Vér öntötte a csatának mezejét.
Az ellenség fejvesztetten elszaladt előlük,
Mivelhogy Árpád megölte a gyáva vezérük.
Elhányták a fegyverzetük, könnyebben fussanak,
Mielőbb e vészes helyről messze eljussanak.
Otthagyták a gazdag prédát, nem kellett az nekik,
Örültek, hogy az irhájuk épségben menthetik.
Véget ért a nagy, öldöklő rettenetes csata,
A holttestekre leszállott, hollóknak csapata.
A hős vezér lakomára hívta össze népét,
Ünnepelni a csatának jóleső győzelmét.
Összeült a magyar nemzet apraja és nagyja,
Mindenkinek öröm volt a győzelmi lakoma.
A győzelem másodnapján fölszedték a tábort,
Minden ember kialudta a győzelmi mámort.
Elindultak fölkeresni nagy hunoknak földjét,
Vérük árán visszavenni Attila örökét.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály. 1961
Akkor még természetesen nem használtam az aláírásnál az ifjú jelzést, hiszen sehol nem jelentek meg írásaim, később is csak azért, hogy ne keverjenek össze Édesapámmal, akinek már 1935 – ben jelentek meg versei az írott sajtóban. A Valentinus jelzést pedig az óta teszem még a megjelenő írásaimnál az aláírásom után, mert az Interneten 2005 – től így vagyok valamilyen szinten ismert.
Végezetül csak annyit szeretnék elmondani, hogy a versem utolsó két sora is bizonyítja azt, amit már az előbbiekben próbáltam kifejteni:
„Elindultak fölkeresni nagy hunoknak földjét,
Vérük árán visszavenni Attila örökét.”
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2015. 07. 03. Péntek Délelőtt 10: 50
Az írásnál lévő kép Árpád fejedelmet ábrázolja hadai élén, itt pedig Atilla Hun Nagy király látható a Catalaunumi ütközetben-:)))
Szeretettel: Bálint