Mindannyian elindulunk egy úton, ki ilyenen, ki olyanon, kié rögösebb, kié keskenyebb, kié hosszabb, kié rövidebb. Elindulunk, mint amikor elindulunk bevásárolni, vagy találkozni azokkal, akiket szeretünk. Elindulunk, mert van egy cél, amit követünk. Ilyen az élet is, van egy feladat, amit végre kell hajtanunk, mindenkié más, van, akinek nagyobb, van akinek csak kisebb jut, de így is odailleszti a saját tégláját abba a bizonyos nagy falba, ami épül…
Van olyan is, akinek magának kell utat törni, önmagának kell egy bizonyos utat kitaposni és hiába kell még neki nagyon sok sűrű dudvát elhasogatni maga elől, tisztán látja az útját.
Ilyen úttörővel volt szerencsém nem rég egy igen értékes beszélgetést folytatni. Egerben értem utol a családi fészekben, kivételesen nem Pesten, ahol az ideje nagy részét tölti. Elmondása szerint mindig a nagyobb megmérettetések előtt itt gyűjt energiát. Nagy megmérettetés előtt áll most is Magyarország egyetlen kontratenor énekese. Roul Wallenberg születésének 100. Évfordulója alkalmából egy különleges előadás sorozottal tisztelegnek a zsidó nép által túlélőként tisztelt ember előtt. A Próféták hangja néven fog bemutatásra kerülni a 15. Zsidó Nyári Fesztivál keretein belül. Az előadásról bővebb információ itt olvasható: http://zsidonyarifesztival.hu/a-profetak-hangjai-birta-gabor-estje/
Szüleid is zenével foglalkoznak, gondolom, mint szakmailag, mint emberileg melletted álltak?
Igen, édesanyám 50 éve már zongorán tanít, kezdetben ő nagyon sokat segített, amikor még csellózni tanultam. A mesterem viszont mindig az önállóságra tanított, hogy ha jön egy útelágazás, ahol döntéseket kell hoznom, megtanuljam azt egyedül meghozni. A jelen esetben is a Wallenberg estnél néhány áriát ki kellett vennünk, mivel túl hosszú lett volna. Nehezen tudtam dönteni, mivel mind a szívemhez nőtt és féltem, hogy nem fogja azt a hatást elérni, amit vártam. Sokszor elképzelem, hogy milyen, amikor én a nézőtéren vagyok és hallgatom az előadást, mit tudok belőle kapni. Ma már viszont úgy látom, hogy igen jól döntöttem, egy igazán nagy hatást elérő előadást sikerült mégis összeállítani.
Mennyire tudsz azonosulni a szerepekkel?
Legnagyobb célom az, hogy adjak valamit az embereknek, valami maradandót alkossak. Ezt csak úgy lehet, ha az aktuális gondolatot eljuttatom az emberekhez, ha be tudom építeni az ő életükbe, ha az előadásainkról úgy mennek el, hogy magukkal visznek valamit. A gondolatot az érzelem közvetíti, az érzelmet pedig az zene és csakis akkor, ha én magam teljesen beleélem magam a szerepembe. Az életemben minden áriának megvan a maga helye. Ugyanúgy jelen esetben Wallenbergnek is. Nagymamám, rokonaim elmeséléseiből ismertem az ő alakját, tetteit, a családnak ezt a múltbéli drámáját, a történelem viharában embernek próbált megmaradni. Az én arc poeticám is, hogy a természetet a fák, folyók szépítik meg, az életünket pedig az emberség, én magam a zenét keresztül próbálom ezt közvetíteni. Wallenberg egyébként teljesen ideális életszakaszomban is érkezett, pár évvel ezelőtt még nem tudtam volna a szereplő minden egyes mozzanatát, gondolatát átérezni, megérteni, hasonló korban volt ő is, mint most én, hasonló vágyak, hasonló gyötrődések.
Mikor vált világossá számodra a te utad, hogy ily módon fejezd ki magad a zenében?
Egész kis korom óta végigkísért a zene, kórusban énekeltem, csellózni tanultam, amit tökéjre szerettem volna fejleszteni, hogy szinte már ne is érezzem, hogy a kezemben van a cselló. Minden utat bejártam vele, mégis úgy éreztem, hogy valami még hiányzik, nem tudtam elképzelni, hogy szóló csellista legyek, vagy kórusban játsszak. Mindig bennem volt az, hogy bennem lévő jót meg szeretném osztani az emberekkel és úgy éreztem ehhez valami más kell. Ekkor jött az éneklés. Itt kicsit megakadtam, kerestem magam, modern slágerekkel is próbálkoztam. Ez után jött a felismerés.
Hogyan történt mindez?
Anyunak voltak bakelit lemezei és mindig is érdekelt, hogy a nagy slágereket gyártó előadók mi mindent alkottak még nagy slágereik mellett. Így ismertem meg pl.: Rod Stewart-ot, Barbara Streisand-t, valamitn a Bee Gees-t, akiknél mindig azt próbáltam, hogy magasabb hangokat kiénekeljek, mint Barry. Ezen próbálkozások eredményeképpen hamarosan az egri stúdióban találtam magam, ahol a Macskákból a Memoryt énekeltem. Nagy hatást válthattam ki, mivel a stúdióból úgy kísértek haza, ne hogy valami bajom legyen.
Az első nagy megmérettetésem az volt, amikor az egykori iskolám diákjai elé kellett kiállnom, amit hatalmas ováció fogadott. Úgy gondoltam, hogy ha mindez ennek a korosztálynak elfogadható és szerethető, akkor miért ne folytassam. A következő lépés az volt, hogy egy megfelelő tanárt keressek magamnak. Olyan tanár, aki szakmailag erre a hangra fel tudott volna készíteni és az egészet végigvezetni, akkor nem volt Magyarországon. Mesterkurzuson találkoztam Hamari Júliával, későbbi tanárommal, ettől kezdve jött a külföldön való tanulás és 3 év vesszőfutása.
Mesélj a tanárodról, Júliáról, emberként és tanár – tanítványként milyen kapcsolat volt köztetek?
Amennyire könnyű volt együtt dolgozni, annyira nehéz is. Jól megértettem őt, hogy mi az elképzelése és azt általában meg is tudtam valósítani, egy rugóra járt az agyunk, ha mondhatom így, mindketten maximalisták vagyunk. Ő az operát tekintve a nagy generációnak a tagja, amihez nehéz volt alkalmazkodni.
Ebből adódóan volt egy megfelelési kényszered vele szemben, hogy maximálisan teljesíts?
Alapvetően igen, ő ezt sugározta magából. Elvárásaim magammal szemben is ugyanakkorák voltak, sokszor megkétszereződött a dolgok súlya. Utólag visszatekintve persze örülök neki, hogy így történt, jobb mint, ha rám hagyta volna. Idő kellett ehhez, egy érlelési folyamat, ugyanis a jó énekes is olyan, mint a jó bor, minél több idő telik el, annál kifinomultabb, sűrűbb lesz, nem csak hangilag, de emberileg is. Az egyik dolog, amit talán a legjobban szeretek a szakmámban, az, hogy kifejezésre tudom juttatni az éneklés áltál azokat az érzéseket, rezdüléseket, amik csak bennem vannak. Talán, akik nem a humán szakmában tevékenykednek úgymond, azok mindezt nem tudják megtenni. Sok célom van még, sokat akarok még megmutatni magamból, minden előadáson egyre többet szeretnék egyszerre az embereknek adni.
Azzal, hogy túl sok üzenetet akarsz átadni, az emberek nem riadnak el ettől, nem lehet, hogy a mai rohanó világban egy rövid, de tömör üzenetre van szükség?
Igen, ez valóban így van, ezért is szűkítettük le kicsit az előadás időtartamát. Fullasztó, monumentális alkotások valóban nem olyan hatást váltanak ki. Rájöttem, hogy a zene egy tömör, de tartalmas információt képes hordozni, több percig tart és minden hang információval bír. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy a bálnák is énekelnek, tudósok szerint fejlettebb a kommunikációjuk. A zenét is ehhez hasonlítanám, olyan, mint egy fejlettebb kommunikáció.
A zenének és a tehetségednek köszönhetően milyen különleges helyekre sikerült eljutnod?
Nem csak a nagy jelentős helyek voltak számomra fontosak, hanem azok is, amelyek akkor, azzal az előadással, az engem körülvevő emberekkel együtt különleges hatást gyakoroltak rám. Ilyen volt, amikor Kálai Borival és Berkes Jánossal a jubileumi Strauss estet tartottuk, ahol én Denevérből az Orlowski herceget játszottam, és amikor megszólalt mögöttem a szimfonikus zenekar, azt hittem meseországban vagyok, egészen hihetetlen.
Sttudgart is emlékezetes számomra, mivel ott játszottam az első főszerepem, a Szentivánéji álomból Oberont, ez volt az első mély víz is számomra.
Különleges volt még Svájc is, ahol a Bodeni-tónál Dido és Aeneas-t játszottuk. A gyönyörű kisváros, a hagyományos környezet, az a sajátságos hangulat mind átitatta az előadásunkat is.
Igazán nagy megtiszteltetés ért, amikor Parádsasváron a Károlyi kastélyban énekelhettem a gróf előtt, mint ha a történelem egy apró szelete visszaköszönt volna.
Nagyobb felelősség külföldi közönség előtt játszani, még fontosabb, hogy önmagamat adjam. Rohanó világunk túllépett már azon, hogy a művészt úgy tiszteljék szinte, mint egy Istent, ahogy ez régen volt, ma már nincsenek ezek a sallangok. Az emberek csak egyfajta tisztelet árasztanak felénk, amellyel értékelik azt, amit nekik szeretnénk nyújtani. A mozikban megy most ez a fajta hódolás. Az emberek egyre inkább elfásultak és szükségük van a nyugalomra, amit egyre inkább csak a művészet tud nyújtani számukra, ahol ismét megtalálhatják önmagukat. Én, ha beülök egy moziba nem is nézek háborús filmet, ezért televíziót sem, szükségem van a nyugalomra. Úgy gondolom, az zene képes megadni ezt a biztonságot, ezt a menedéket.
Milyen érzés volt találkozni hozzád hasonló hangfajjal rendelkező művészekkel?
Most van tervbe véve, hogy nálam tapasztaltabb, több km-t letekert kollégákkal találkozzak. Ez egy angliai út lenne ősszel, vagy az is lehet, jövő tavasszal. Angliában nagy hagyománya van a kontratenor éneklésnek, Olaszországból indult, de ott végül elcsendesítették egyéb okok miatt. Angliában írta Händel műveinek nagy részét, ezért is vagyok tele várakozással, hiszen én is bejárhatom ezeket a helyeket és én is megmutathatom magam, valamint ez a fajta angol stílus igen közel áll hozzám. Nagy kedvenceim, akiket kiemelnék Poul Esswood, Michael Chance, David Daniels, illetve a nagy úttörők a kontratenor divatban, amikor bejött az, hogy az énekeket historikusan adjuk elő, Nicholas Clapton, James Bowman. Aki számomra igen kedves, az Johan Kowalsky, olyat csinált, amit még senki előtte, új értelmezésben dolgozta fel a dalokat, tehát vállalkozni mindig van mire. Tanuló éveimben gyakran próbáltam Kowalsky megoldásait, de idővel a mesterem megtanított, hogy legyek önmagam, nekem megvan a saját hangom, amire a saját megoldásaimat kell kitalálnom. Utam során főleg meghallgatásokon találkoztam hasonló hangfajúakkal, de főleg fiatalabbakkal. Ebben a szakmában is sok múlik a kisugárzáson, hogy mennyire jön a lelked mélyéről a dal. Érdekes, hogy ez a hangfaj mindig nagy hősöket (Caesar, Xerxész stb.) szólaltat meg. A hangfaj tulajdonságaiból adódóan is van benne valami, ami kicsit felemel, tiszteleted ébreszt, kiemel a szürke hétköznapokból. Magyarországon jelenleg én vagyok egyedül, aki mindezt iskolázottan és professzionálisan műveli. Ezért is nagyon szeretném az alapjait megteremteni, édesanyámnak szoktam mondani, hogy én vagyok az a kukac, amelyik az első lyukat kifúrja az almában. Egy titka van a szakmának, szeretni kell, mert megvan neki a sava borsa, de soha nem választanám a könnyebb utat.
Más zenei irányzatokat nézve kit emelnél ki, aki nagy hatással volt rád?
Most mesélek neked valamit, most július 26-án 20-22 év után találkoztam ismét Demjén Ferenccel. Nagyon sokat köszönhetek az ő zenéjének, a szellemiségének, gondolatvilágának. Szeretem, hogy van benne egy nagy adag vagányság, huncutság van benne, amitől még nem arrogáns, megmaradnak a szövegeinek a finom vonalai, tele van életigenléssel, hittel. Kora ellenére megmaradt benne a gyermeki odaadás az iránt, amit szeret.
Fontosnak tartod a gyermeki odaadást?
Nagyon, bármilyen előadásról is legyen szó, fontos, hogy ha kimegyünk a színpadra, játszani kell,
rettenetesen fontos, de ugyanúgy az életben is. A mindennapokban is fontos lenne ez a könnyedség, ezt próbálom az előadásaimmal átadni. Ha valakit vagy valamit szeretünk, kortól függetlenül, úgy gondolom, hogy csak a gyermeki énünk tud szeretni. A többit megnyirbálja a hétköznapok taposómalma, a sok csalódás. A gyermeknek van odaadása, humora és hihetetlen erővel hisz
önmagában. Minden benne van a gyermekben, ami kell, ezért is szeretem a szakmám, mert nemengedi, hogy ezt elfelejtsem.
Hogyan tudod ezt a felszínre hozni?
Merni kell az embernek megengedni magának azt, hogy érezzen. Kezdetben félünk, túl nagy luxusnak tartjuk, el kell hinned magadról, hogy te is képes vagy arra, amit akarsz. Persze ehhez idő kell, nem jön egyik napról a másikra. Erre jöttem rá tanulóéveimben is, a zene tárt karokkal vár, csak mi zárkózunk el tőle, merni kell befogadni a zenét.
A zenével milyen ajtókat szeretnél még kinyitni a jövőben?
Soha nem gondolkodom státuszokban, pl. nem az a legfőbb vágyam, hogy eljussak a milanói Scalaba. Szeretnék egyszerűen jól énekelni, adni olyat az embereknek, amit az adott élethelyzetükben be tudnak fogadni. Azt akarom, hogy az emberek valamilyen módon emlékezni akarjanak arra, amit átadtam nekik. Tanítani is szeretnék majd a jövőben, amit azért nagyon szeretnék, mert mondjuk a közönséggel ellentétben, ott idővel látom azt, hogy mennyire sikerült a tanítványomnak átadnom azt, amit szerettem volna. Studgart-ban volt néhány tanítványom, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot, jó érzéssel tölt el, amikor látom rajtuk a fejlődést. Személyiség fejlődésben pedig mindig a következő darab dönti el, hogy merre is tartsak.
Azt mondják, egész életünkben az önmagunkhoz vezető utat járjuk be, ezek az előadások segítenek eljutni önmagadhoz?
Igen, ezt abszolút mondhatjuk, de mindazonáltal úgy érzem, most elérkeztem a pályámon egy olyan állomásra, ahol már ki sikerült nyitnom minden olyan ajtót, hogy engem valahol a szakmában valamilyen környezet befogadjon. Az életemnek most az a része kezd egyre fontosabbá válni, hogy befogadjon egy olyan környezet, ahol elsősorban, mint civil embert fogadnak be.
Ez az otthon Magyarország lesz?
Nagyon szeretném, hogy az legyen, bár ott az én hazám, ahol ki tudok teljesedni. Magyarországnak megvan minden szépsége, ami ihletettséget hoz, de ráférne Bartók és Kodály országára, hogy a kultúrát jobban becsben tartsuk. Ami itt van, az mind egy szívből való, a miénk, csak jobban oda kellene figyelni az egyes műfajokra.
Ilyen a te műfajod is?
A komolyzene mindig egy kicsit mostohább gyermek, nehezen tud lépést tartani a korral, célom is, hogy a korosztályommal megszerettessem. Szeretnénk majd lemezt is kiadni az előadásainkról, bár én annyira nem kedvelem a stúdió felvételeket, élettelennek, műnek tartom. Ha lesz is lemezünk, biztosan élő adás felvételek lesznek és még vállalom azt is, ha néhány hang nem lesz épp tökéletes, de legalább azt adom át, amit szeretnék, élettel teli hangokat. Rajongóim mondták, hogy nem számít nekik az út, de ők élőben szeretnének látni, mert szükségük van arra a hatásra, amit csak élőben kaphatnak meg, valami olyat, ami elfeledteti velük a hétköznapi gondokat egy időre, vagy talán egy egész életre magukban hordozzák majd.
A cikk, mint cikk - bizonyára kerek és bőséges, de - mert én erre figyelmeztettelek- alapos szakmai csúsztatásokkal . Kellett volna korrigálni.
Azért csak irogass és ---tájékozódj is a témával kapcsolatban, mert sok a sérülékenységi pont azok részére. akik az 'egyetlen" megnevezésével nemlétezőkké lettek cikkecskédben, vagy a karrierépités trükkmentes módját választották csupán tudásukra alapozva azt.