NAGYAPÁM TANÍTÁSA
(RÉSZLET AZ ÍRÓ „VOLTAM” CÍMŰ KÉSZÜLŐ ÖNÉLETRAJZÁBÓL)
— A szó az ember legnagyobb kincse — mondta volt nagyapám, ahogy ott ültünk egy este a borízű almafa alatti kispadon. — Aki oktalanságra pazarolja, Istent gyalázza ezzel. Mert Isten azért adta a szót, hogy gondolatainkat közölni tudjuk egymással, megértsük egymást, és a Világ békességét szolgáljuk. A baj az, hogy az elfogultság irányítja ma az emberi világot, és nem a jóakarat. Márpedig az elfogultság gyűlöletet virágzik és pusztulást terem, akárcsak a nadragulya gyökere, a pusztulás pedig eltöröl mindent erről a földről, amit emberi szív és elme alkotott évszázadok alatt.
Hétesztendős voltam, amikor ezeket mondotta, s a faluból felhallatszott a hadba indulók részeg éneke: „Megállj, megállj kutya Szerbia...!” Drága jó nagyapám. Még ma is látom, hogy ott ült, ősz szakállával, egyenes derékkal, gácsértollas kopott vadászkalapjával a fején. és mondta lassú, súlyos szavakkal:
— Bizony, tartsd észben mindég: a szó az ember legnagyobb kincse Gazdálkodj vele okosan. Nem fecsegésre való, nem is átkozódásra Ne halljam többé a szádból, hogy „a fene egye meg”, mert ez azt jelenti, hogy rákos betegséggel kívánod valakinek a halálát. Amikor haragszol, fogd be a szád és gondolj arra, hogy Isten teremtett mindent és mindenkit, és Istent átkozza, aki átkozódik...
Drága jó nagyapám. Mindazt, amit az életről és az emberekről, mindazt, amit az emberi élet igazságairól tudok, tőle tanultam. Íme, átléptem már én is a nyolcvanat, akárcsak ő annak idején, amikor ott ültünk kettesben a mezőzáhi zsindelyes kúria megetti borízű almafa alatt. De még ma is olyan tisztán hallom a hangját, mintha csak itt állna mellettem: „Jóindulat helyett elfogultság vezeti az embereket s az elfogultság gyűlöletet terem, a gyűlölet meg pusztulást hoz magával...”
Drága jó nagyapám. Hálát adok az Úristennek, hogy szavainak igazságát csak részben élte meg. Erdély pusztulásának csak a kezdetét látta. A román király emberei s a mezőségi oláhok tisztelték benne az igazságos magyar urat, aki halála napjáig igyekezett bölcsen használni a szót, s mondta mindenkinek, akivel összehozta a sors, magyarnak, románnak egyformán, bármennyire is unták már a szavait:
„Az ördög útját járja ma a világ, elfogultság diktálja a politikát és el is visz az ördög mindnyájatokat!”
Bizony úgy is történt. S én, a megvénült unoka, idekint a száműzetésben már csak annyit tehetek, hogy megőrzöm ennek a bölcs magyar nemzetes úrnak a tanítását, hogy el ne vesszen ebben a zűrzavarban. Amit Isten és ember viszonyáról tudok, amit az Isten alkotta világ szépségéről tudok, amit a jóindulat erejéről és az elfogultság átkáról tudok, amit az embernek embertársai felé irányuló elkötelezettségéről tudok, s amit tudok arról, hogy mit jelent és mivel jár erdélyi magyarnak lenni: azt mind tőle tanultam maréknyi, gyorsan múló esztendő során. Bár sírját is eltüntették odahaza, nyomát is eltüntették: áldja meg emlékét az egy örök Isten.
Tőle tanultam egyik legfontosabb tudásomat, mely végigsegített életem göröngyös útján: a kimondott szó és az emberi idő értékét. Ekkor már iskolába jártam s egy este ezt mondta nagyapám: „Holnap ne jöjj haza az iskolából, hanem eridj egyenest le a tóhoz. Városba kell mennem, de napnyugtára ott várok reád a szokott helyen, a füzes alatt.”
Fölcsillanhatott a szemem, mert szerettem nagyapámmal erdőt-mezőt járni, de különösképpen a tavat. „Ott leszek!” — ígértem örömmel.
Másnap azonban történt valami, az én számomra nevezetes dolog, ami kiverte fejemből a nagyapámnak tett Ígéretet. Tanítóm tudtomra adta, hogy fölvett az év végi versenyekre készülő csapatba, mint futót és távugrót. Nagy kitüntetés volt ez! A futással nem is volt baj, futottam én eleget le és föl a dombokon, hanem az ugrásban nem volt gyakorlatom. Így aztán, mihelyt vége volt a tanításnak, fölsirültem néhányad magammal a temető melletti legelőre ugrást gyakorolni. Úgy belemelegedtem a versenyzésbe, hogy bizony sötét este volt már, mire hazaértem. Az istálló előtt Jóska kocsis éppen kifogta a lovakat nagyapám kocsijából. Ekkor jutott eszembe az ígéret. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, ahogy a ház felé ballagtam, de bíztam abban, hogy nagyapám megérti, mi történt, és nem neheztel az elmaradásért.
De nagyapám nem értette meg. Ott fogott el a tornác sötétjében. Bé se engedett a házba.
— Ülj le oda a padra — mondta kurtán.
Leültem. Ő állva maradt.
— Idefigyelj — mondta komoran —‚ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki nagy szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
— Idefigyelj — mondta. — Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
— Értem — hebegtem megrendülve.
— Dehogyis érted csapott le reám a szava —‚ de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek — akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokámat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
— A megbízható embert még ellensége is tiszteli — mondta volt nagyapám —‚ mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél...
Bizony igaza volt. Ezért viharzik úgy a történelem szele, mert sok szemetet kell még elfújnia, míg sziklát talál.
(KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁNAK ÉVKÖNWE — I989. YOUNGSTOWN, OHI0)
