A fülbemászó moldvai csángó dallamok szolgálatában manapság nem csak az olyan hagyományos hangszerek állnak, mint a furulya, kaval, tilinkó, dob, koboz, hegedű, hanem egyes esetekben teljes dobfelszerelést, szaxofont és elektromos gitárt is találunk. Most azonban csakis azokat a hangszereket fogjuk kiemelni, amelyek a tradicionális csángó népzenére jellemzőek.

A DOB

Petrás Mária moldvai születésű népdalénekesnő véleményére hivatkozva mondhatjuk, hogy régen, amennyiben ütőhangszert is használtak a muzsikáláshoz, akkor a csak egyik oldalán bőrözött, az úgynevezett sámándobot alkalmazták. Ez viszont nem bizonyított tény. Ismerünk olyan csángó népszoksokat (urálás, hejgetés - mindkettő az újévköszöntéshez kapcsolódik), amelyekben vannak adataink a sámándob használatára. 

A mai táncházas zenében kétoldalt bőrözött, azaz kétfenekű dobot használnak, esetleg kolomp vagy cintányér kiegészítővel. A kétfenekű dob elterjedése pedig a XX. századra tehető.

A KOBOZ (vagy kobza)

A koboz a lantfélék családjába tartozik, egy rövid nyakú, hátratört kulcsszekrényű hangszer. Érdekessége, hogy csupán négy pár húrt számlálhatunk rajta. Általában a négy párból kettő ugyanarra a hangra van hangolva, pl.: A,E,A,D vagy G,D,G,C vagy D,A,D,G. A koboz elsődleges szerepe a népzenében a ritmus megadása, de emellett különleges módon átmenetet képezhet a dallamvivő és a kíséret között. A régiesebb kobozjáték terclépegetésekkel, dallamkövetéssel, esetleg kettőshangzók pengetésével kísérte a hegedűt vagy az éneket, és ritmikailag nem vállalt a maihoz hasonló erőteljes szerepet.

Magyar hangszerként Orbán Balázs említi először a hétdalusi csángó táncmulatságokról szóló leírásában: „a kobza egy guitareszerű hangszer, melynek öt bordája, rövid nyaka és nyolc húrja van, ezt tollal pengetik, s a zenekarban a nehezen hordozható czimbalmot helyettesíti, s talán nem tévedek, ha ezt a régi költők által használt kobozzal, miként neve is jelöli, ugyanazonosnak tartom.”

A CIMBALOM

A moldvai csángóknál a kobozzal azonos szerepkört tölt be a cimbalom, illetve ennek is a román hangolású, úgynevezett kiscimbalom változata. E hangszer a 19. század végén vált népszerűvé, és ezzel egyidőben figyelhető meg a koboz szerepének háttérbe szorulása is.

A FURULYA, A KAVAL ÉS A TILINKÓ

A furulya sültü néven is ismeretes (a szó valószínűleg a süvöltő szóból származik, néhol Moldvában gyakran mondanak sz-t az s helyett, így ismert a szónak a szültü nevű változata is). Egy olyan hatlukú fúvós hangszer, amelyen a síp légterelője a lukakkal átellenes oldalon helyezkedik el, ezáltal lehetőséget biztosít a furulyásnak, hogy alsó ajkával a síp és a légterelő közé „befogva” a furulya erőteljesebb, teltebb hangot adjon, amit a furulyába való „beledünnyögéssel” tovább lehet fokozni. Ezen a „hátsó” vagy „alsó” oldalon nincsen oktávváltó lyuk, mely a balkáni furulyák többségén megtalálható, így a fúváserősség határozza meg azt, hogy milyen magasan szólal meg a furulya. Az Erdélyben és Moldvában használatos hatlukú furulyák mindegyike szűkülő furatú, ennek a hamisság szempontjából van jelentősége, így ugyanis lehetővé válik egy igen kényelmes ujjtartás a furulyás számára: az egy-egy kézre eső három-három luk egymástól nagyjából egyforma távolságra helyezhető, anélkül, hogy a furulya bántóan hamis hangsorral rendelkezne. Itt kell szólni egy úgynevezett kettős- vagy ikerfurulya nevű hangszerről, mely két azonos hosszúságú csőből álló, rendszerint egy darabból előállított furulya. Ezen a hangszeren csak az egyik csövön vannak lukak, a másik cső az alaphanggal és az alaphang átfúvásos felhangjaival kíséri a dallamot vivő „ikertestvérét”. 

A kaval vagy kavál egy  speciális ötlukú furulya, melynek speciális hangsora egészen keleties hangzásokra is képes. Furulyaszerűen, de kevés furulyás dallamot muzsikálnak rajta. Ezt a hangszert nem ismerik minden faluban, de Klézsén és Somoskán használják. Erre utal egy Klézsén, Kallós Zoltán által gyűjtött ballada egy részlete is:

„…Ha fejem veszitek, Ingem temessetek
Tellám kapujába, Bárányok lyászlyába,

Nagyobb furulyámat Tegyétek fejemhez,
Kisebb furulyámat Tegyétek lábamhoz,

Ha alól fúj je szél, Fújja, fúdogalja,
S eki azt meghallja, Mingyá es azt mondja,

Szép fehér pekurár, Magát havalygassa,
Magát havalygassa, Hazáját sirassa…”

(Szép fehér pakulár.../Gyűjtötte: Kallós Zoltán, Klézse, 1955.)

A tilinkó egy luk nélküli furulya, amelyen dallamot a fúváserősség változtatásával, illetve a furulya alján levő lyuk befogásával és elengedésével lehet játszani. Ezt a hangszert ma már a furulya mintájára készítik, ugyanolyan dugós sípszerkezettel és a képzeletbeli lukakkal átellenes oldalon található légterelővel, ahogyan már olvashattuk.

Régen a tilinkó, vagy tilinka múló hangszer volt, frissen tört fűzfaágakról húzták le a háncsot, és ha az egybefüggő cső formáját megtartotta (vagyis nem szakadt el), akkor az egyik végéhez közel egy ék alakú bemetszést hajtottak végre. Ezt a végét fújta és a nyelvét használta „dugónak” az, aki tilinkózni akart. Mások ugyanezt a tilinkót úgynevezett peremfúvásos technikával szólaltatták meg, de a hangszer így sem volt igazán tartós. Mihelyst a háncs kiszáradt, a cső megrepedt és használhatatlanná vált, így a modernebb szerkezetű, tartós, „többször használatos”, úgynevezett dugós tilinkó került előtérbe, melyet Bartók a máramarosi románoknál is megtalált (tilincă cu dup).

A HEGEDŰ

A hangszer iránt érzett igények következtében az egyik legösszetettebb építési szakértelmet igénylő hangszer lett, gondos készítési és játéktechnikai bánásmód kombinációja a többi húros hangszert meghaladó virtuozitást, valamint széles skálán változtatható dinamikai előadást is megengedő teljesítményt eredményez.

A vonósok közül talán a legnépszerűbb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló és legkeresettebb hangszer. Székely Zoltán megfigyelése alapján a hegedűjátéknak általános jellemzője más erdélyi vagy magyarországi tánczenékhez képest a virtuóz vonóhasználat, mely sajátosan szaggatottá, pattogóssá teszi a moldvai csángó hegedűszót. Emellett érdekes hangközök is megjelennek a moldvai csángó hegedűjátékban. Nem ritkán a kis- illetve nagyterc ugrások helyett úgynevezett semleges tercet fognak le, amely például zongorán nem is szólaltatható meg (például a Zdrobuleanca dallamában). Sárosi Bálint a Gyimesben élő csángók hangszeréről írja, hogy egy ötödik, úgynevezett rezgőhúrt is felszerelnek a hangszerre, ami a teltebb hangzás elérésében jut szerephez.

A DOROMB

Dorombot az egész Kárpát-medencében használtak, mára azonban nagyjából csak Moldvában maradt fönn. Ezen a hangszeren a hangmagasságot a szájüreg nyelvünk segítségével történő tágítása vagy szűkítése képezi, míg a hangerőt elsősorban a pengetés erősségehatározza meg.

A CITERA

A citera sem ismeretlen, bár igen ritka. Magyar népi húros hangszer, melyet pengetéssel szólaltatnak meg. Játék közben asztalra fektethető, legegyszerűbb változatában téglalap alakú hasáb formájú. A hangszer ma a koboznál sokkal szélesebb körben elterjedt és ismert hangszer, és szinte mindenütt megtalálható a Kárpát-medencében. 

A DUDA

Több nádnyelves sípot magában foglaló összetett fúvós hangszer, melynek folyamatos levegőpótlásáról egy felfújt tömlő gondoskodik. A tömlőt a hangszerjátékos a tüdejével vagy fújtató segítségével tölti meg levegővel, az állandó szélnyomást és ezzel a folyamatos hangerősséget karjának szorításával biztosítja. A duda különböző sípjai részben dallamjátékra, részben a burdonnak nevezett, folytonosan búgó kísérőhang előállítására szolgálnak.

Szintén dallamvivő hangszerként használták, leginkább azonban különálló „zenekarként” fordult elő. A csimpolya vagy duda (nevezik gajdnak és sípnak is), mindössze egy oktáv a hangterjedelme, tehát a rajta lejátszható dallamok száma sokkal kisebb.

A levélsíp és a bika két olyan hangszer, mely talán a legritkábbak közé tartozik. Míg a levélsípot hallhatjuk bizonyos táncdallamokban, a bika csak az újévköszöntő hagyományokban jelenik meg.

A LEVÉLSÍP

Hogyan kell cicélni vagy pipélni? Cicélni erősebb levél segítségével lehet, melyet a szájpadláson át a fogak felé préselt levegő rezegtet meg, hangja kicsit a fütyülésre, kicsit a furulyaszóra emlékeztet. Manapság a levelet gyakran egy-egy darab erősebb műanyagra cserélik. Ezt nevezzük levélsípnak. Nem kizárólag Moldvában ismert, jószerivel az egész Kárpát-medencében használatos, hangterjedelme pedig akár másfél oktáv is lehet.

A BIKA

Ez a hangszer egy dörzsöléssel megszólaltatott dobféle, mely a magyar nyelvterületen belül csak ezen a vidéken használatos, ahogyan említettük, itt is csak újévköszöntő hagyományban. Többnyire feneketlen vödörből, dézsából készítik, melyre középen kilukasztott bőrt feszítenek. A lukon körülbelül egy vonónyi lószőrt húznak át, a bőr belső oldalán kis fadarab gátolja meg a szőr lukon való átcsúszását. A földre állított dézsa fölé áll a játékos és megnedvesített kezével húzza a feszes lószőrt, amely így megrezgeti a bőrt. A keletkező hang alapján hívják bikának a hangszert. A bika hangját utánozni lehet egy dobon is: a zenész benedvesített ujját tologatja a bőrön a hangszer közepe felé, úgy, hogy az ujj rezgesse meg a bőrt, ezáltal betöltve a lószőr szerepét.

Halljuk hogyan szólnak az ismertetett hangszerek egy-egy moldvai csángó dallamban:

"Lérem, lérem, utolérem, száz kutyával összetépem..."

Furulyamuzsika

Kaval és kobza

Moldvai népzene citerán

Forrás:

Székely Zoltán

Sárosi Bálint

Balogh Sándor