Felvidék


Felvidék

A Felvidéki Magyarok rövid története

(HUNSOR publikáció)

 

Felvidék földrajzilag Kelet-közép Európában fekszik, a mai Szlovákia részén - egy évezreden át a történelmi Magyarország északi részét alkotta. Ezen a területen, még ma is kb. 600.000 magyar él, abban az államban amelyet 1920-ban a Versai(Trianoni) békediktátum Csehszlóvákiának ítéltetett, ma pedig a Szlovák Köztársaság területét alkotja.

 

 

A történelmi Magyarország 1918-ban megkezdett és a trianoni békediktátum 1920. június 4-i aláírásával véglegessé váló feldarabolása elsősorban az első világháború végén kialakuló nagyhatalmi szándékok eredménye volt. A háborúból vesztesen kikerülõ magyarság nem élhetett az önrendelkezés jogával, sorsáról párizsi tárgyalótermek asztalainál döntöttek. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása is sokkal inkább volt a gyõztesek érdekeit szolgáló esemény, mint az érintett lakosság akarata.

 

 

 

Tájegységek Felvidéken

 

A fiktív "csehszlovák nemzet" önrendelkezési jogára hivatkozva, a nagyhatalmak által létrehozott Csehszlovákia soknemzetiségu államként jött létre az Osztrák-Magyar Monarchia területeiből, amelyeken az 1910-es osztrák és magyar népszámlálási adatok szerint 13,5 millió lakos élt, ebből 6,3 millió cseh, 3,5 millió német, 1,9 millió szlovák, 1,1 millió magyar, 0,5 millió rutén, 100 ezer lengyel és 200 ezer izraelita, akiket 1921-tol zsidó nemzetiségüeknek tekintettek. (Az 1918-ban megalakult Csehszlovákiához tartozott Kárpátalja is, amely 1945-ben a Szovjetunió, annak felbomlását követően pedig Ukrajna része lett.)

 

Az észak-magyarországi megyéket is magába foglaló csehszlovák állam megalakításának tervét először a prágai egyetem Nyugat-Európába emigrált filozófiaprofesszora, Tomás Garrique Masaryk vetette fel 1915 folyamán. Az akkor még irreálisnak tetszo ötlet 1918 nyarára az antanthatalmak sorozatos győzelmeit követoen elérhető közelségbe került. Miután a győztesek véglegesen elhatározták az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolását, s a Monarchia kormánya is elismerte a vereséget, 1918. október 28-án megalakul a Csehszlovák Köztársaság.

 

A felső-magyarországi megyék lakossága szempontjából azonban döntő jelentőségűnek az új állam határainak kijelölése bizonyult. A cseh politikusok kezdettől fogva az „etnikai Szlovákiát” meghaladó területek megszerzésére törekedtek. Az új magyar kormány számára csupán az jelenthetett némi reményt, hogy a november 14-én az antant képviselőivel Belgrádban megkötött fegyverszüneti egyezmény továbbra is magyar közigazgatás alatt hagyta a Felvidéket. A ravasz és a Párizsban jó kapcsolatokkal rendelkezo csehszlovák külügyminiszternek, Benešnek azonban sikerült elérnie, hogy a franciák beleegyezzenek Észak-Magyarország cseh megszállásába. A magyar kormánynak 1918 karácsonyán átadott antantjegyzék szerint a magyar csapatokat a Duna, az Ipoly és a Rimaszombattól az Ung folyóig húzott vonal mögé kellett visszavonni. Az itáliai cseh légiós csapatok szilveszter napján vonultak be az ősi koronázó városba, Pozsonyba, január és február folyamán pedig a kijelölt területek egészét megszállták. Mohóságukban gyakran túl is lépték a demarkációs vonalat, így próbálva kész tények elé állítani a békekonferenciát. Habár a párizsi határtárgyalásokon Beneš a Vác-Gyöngyös-Miskolc-Sárospatak vonalat is szerette volna megszerezni, a döntéshozók kisebb-nagyobb módosításokkal a karácsonykor megállapított demarkációs vonalat véglegesítették államhatárként.

 

A végleges döntést aláírt trianoni béke értelmében Magyarország 11 vármegyéjének (Árva, Liptó, Turóc, Szepes, Sáros, Trencsén, Ung, Pozsony, Nyitra, Bars és Zólyom) teljes területe, további 11-nek (Esztergom, Gyor, Komárom, Hont, Nógrád, Gömör, Zemplén, Ugocsa, Máramaros, Abaúj-Torna és Bereg) kisebb-nagyobb részei kerültek a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá. Ezen a területen 2,5 millió lakos élt, ebbol 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvu. A Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt. A Szlovákiába került magyarság döntő része a szlovák-magyar határ mentén Pozsonytól Nagykaposig húzódó összefüggő sávban élt, de jelentős számú volt a magyarok száma a Felvidék szlovák többségű megyéinek városaiban is, például Besztercebányán, Trencsénben, Eperjesen, Késmárkon.

 

A váratlanul új állami keretek közé kényszerült felvidéki magyarság megdöbbenve vette tudomásul az eseményeket. A bénultságot azonban fokozatosan a tiltakozás hangja váltotta fel. Érsekújvár környékén a januárban bevonuló cseh csapatokat népfelkelők próbálták feltartóztatni. Február elején a vasutasok és postások kezdtek egész Szlovákiára kiterjedő sztrájkba, amit a hatalom Csehországból ide vezényelt vasutasok segítségével tudott csak letörni. A legjelentősebb tiltakozó akcióra 1919. február 12-én Pozsonyban került sor. A város megszállása ellen tiltakozó hatalmas tömeg a Vásár térre vonult fel, a hatóságok azonban sortűzzel fogadták őket. A brutális rendőri beavatkozásnak 7 halálos áldozata és 23 sebesültje volt. A következő hetekben Szlovákia szinte minden magyar többségű városában sor került tiltakozó megmozdulásra, így például március 15-én Kassán.

 

Az Osztrák-Magyar Monarchia részét képező Magyar Királyság területéből Csehszlovákiához került 61.633 km², az előző népszámlálási adatok alapján összesen 3.517.568 lakossal (ebből 30,3 % magyar, 7,4 % német, 48,2 % szlovák, 12,3 % ruszin).

 

Csehszlovákia 1919-ben Saint Germain-en-Layeban szerződéses kötelezettséget vállalt a kisebbségi jogok betartására, ám ezt a kormányzat folyamatosan megszegte. Ennek következtében 1920. december végéig 105 ezer magyar kényszerült elhagyni Csehszlovákiát, akiknek többségét az elbocsátott magyar tisztviselők, pedagógusok, katonatisztek és földjüket vesztett birtokosok alkották, valamint azok, akik megtagadták az új kormány által megkövetelt hűségeskü letételét. 45 ezer magyarnak nem adott a hatóság állampolgárságot, több tízezret pedig lakóhelyük elhagyására kényszerítettek, ily módon 1930-ig közel 200 községből és kisvárosból tűntek el olyan magyarok, akiknek ősei a történelmi középkortól éltek e településeken. Az egységes magyar területek etnikai megbontása céljából megkezdődött a cseh és a szlovák lakosság betelepítése. A földreform során elkobozták a 250 hektár feletti magyar birtokokat, amelyet cseh és szlovák telepesek között osztottak ki, így 1922 és 1938 között 70 csehek és szlovákok lakta falut hoztak létre az addig magyarok által lakott területeken. 1923. január 1-jétol megváltoztatták a közigazgatási beosztást. A nagymegyék létrehozásának és az észak-déli irányú közigazgatási területi megosztásnak az volt a célja, hogy a magyar lakosság minél kevesebb helyen alkothasson többséget, s ezáltal ne kelljen számukra biztosítani a nyelvhasználat jogát. A városokat nagyközségekké fokozták le, hogy megszüntethessék a községek választott önkormányzatait.

 

A magyar középiskolák számát már az 1920-as években radikálisan csökkentették, a pozsonyi magyar egyetemet csehszlovák egyetemmé szervezték át. Az 1930-as években a magyarság már 30 %-kal kevesebb iskolával rendelkezett, mint ami lélekszáma alapján megillette volna.

 

A magyarok áldatlan helyzete már az 1920-as évek végén, de foként a harmincas években felkeltette az angol politikusok és a Népszövetség figyelmét. A csehszlovákiai kisebbségek elégedetlenségét használta ki a hitleri Németország is, amely kicsikarta a Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország által is támogatott 1938-as müncheni szerződést, amelynek következményeként Csehszlovákiától elcsatolták a szudétanémet területeket. Ezt követte az ún. I. bécsi döntés, amelynek alapján a magyar többségű területeket visszacsatolták Magyarországhoz. Az 1938 novemberében született bécsi döntéssel 11.927 négyzetkilométer terület és 869.299 lakos (86,5 % magyar anyanyelvű) került Magyarországhoz. Az 1939 és 1945 között létező Szlovák Államban mintegy 70 ezer magyar maradt, jogaik - a nacionalista, egypárti parancsuralmi rendszerben - minimálisak voltak. Egyetlen parlamenti képviselojük Esterházy János gróf volt, aki 1942-ben egyedül szavazott a zsidók deportálását elrendelő törvény ellen. (Antifasiszta magatartása ellenére 1945-ben halálra ítélte a csehszlovák népbíróság, az ítéletet később életfogytig tartó fegyházbüntetésre enyhítették. Esterházy János 1957-ben börtönben halt meg.)

 

A második világháborút követően újra Csehszlovákiához kerültek az 1938-ban Magyarországhoz visszacsatolt területek, ami a magyarok teljes jogfosztottságát és etnikai tisztogatás végrehajtását vonta maga után. A csehszlovák kormány 1945 áprilisában kihirdetett kormányprogramja kollektív bűnösnek nyilvánította a magyarokat, aminek következményeként elnöki rendeletekkel megfosztották őket állampolgári jogaiktól, elkobozták ingatlanaikat, több tízezrüket kényszermunkára hurcolták, törvényekkel megvonták tőlük az állami intézményekben való alkalmaztatás jogát, betiltották a magyar iskolákat, a magyar intézményeket és a sajtót, majd kormányhatározattal nemzetiségük megtagadására (ún. reszlovakizáció) kényszerítették őket. A nyugati nagyhatalmak azonban sem a jaltai, sem a potsdami egyezményben nem járultak hozzá a szlovákiai magyarok teljes kitelepítéséhez, amit 1943. évi moszkvai látogatásai szellemében Eduard Beneš elnök szorgalmazott. Ezzel szemben a győztes nagyhatalmak nyomására a magyar kormány 1946 februárjában lakosságcsere-egyezményre kényszerült Csehszlovákiával. Ennek értelmében csehszlovák részről annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, ahány magyarországi szlovák nemzetiségű lakos volt hajlandó önként áttelepülni a Csehszlovák Köztársaságba. A nagyszabású, erőltetett szlovák propaganda ellenére a magyarországi szlovákok közül mindössze 73.273 fő volt kész otthont változtatni. Ennek megfelelően a csehszlovák kormány 1947 és 1948 folyamán hozzávetőlegesen 76 ezer szlovákiai magyart telepített át - akaratuk ellenére - Magyarországra. Az etnikai tisztogatás azonban már korábban megkezdodött, 1944-1945 telén mintegy 50 ezer magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1945 nyarán több mint 36 ezer magyart toloncoltak ki szülőföldjéről, 1946-47-ben pedig mintegy 45 ezer embert deportáltak Csehországba (a kitelepített szudétanémetek helyére) kényszermunkára, miközben több tízezer magyart tartottak koncentrációs táborban. A kormányrendelet értelmében nemzetiségének megtagadására - az ún. reszlovakizálásra - 327 ezer ember kényszerült egzisztenciális okokból.

 

Az 1948 februárjában történt kommunista hatalomátvételt követően egy időre csökkent a magyarok nyílt jogfosztottsága; az 1948/245. számú rendelet lehetővé tette, hogy azok, akik letették a hűségesküt, 90 napon belül visszakapják állampolgárságukat. A reszlovakizálás során tett nyilatkozatokat azonban csak 1954-ben érvénytelenítették. A kommunista kormányzat 1949 márciusában engedélyezte a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége, a CSEMADOK létrejöttét. A Szövetség közreműködésével 1949 szeptemberében az alap- és középiskolákban újra indulhatott a magyar nyelvű tanítás (bár új iskolák építését az 1960-as évekig nem engedélyezték). Ha szűk keretek között is, de megkezdődött a csaknem végzetes veszteséget szenvedett magyar szellemi és kulturális élet újjáéledése az országban.

 

A magyar kisebbség jogairól először az 1956-ban elfogadott csehszlovák alkotmány tett rövid említést, az 1960. évi alkotmány pedig az összes kisebbség anyanyelvi oktatásának és művelődésének biztosítását ígérte. Ezzel egy időben azonban megváltoztatták a közigazgatási beosztást, s ezzel tovább csökkentették azoknak a járásoknak a számát, ahol a magyar lakosság többségben élt.

 

1968 tavaszán a CSEMADOK tervezetet dolgozott ki a nemzetiségi kérdés rendezésére. A szlovák parlament és a kormány mellett nemzetiségi szervek létrehozását javasolta, az alapiskoláktól a főiskolákig terjedő magyar nyelvű iskolarendszert kívánt létrehozni, felvetette a közigazgatási beosztás módosítását. A CSEMADOK tervezetét cseh és szlovák részről éles kritikával illették. Az 1968. október 27-én elfogadott új csehszlovák alkotmány deklarálta a cseh és a szlovák tagállam szövetségét, a csehszlovák föderáció létrejöttét. A nemzetiségek helyzetét szabályozó 1968/144. sz. alkotmánytörvény a különböző választott testületekben először ígért a nemzetiségek létszámával arányos képviseletet. Az ígéret azonban az 1968 utáni visszarendeződés és a meglévő, szigorúan vett pártállami viszonyok között csak papíron maradt, s a nemzetiségi jogok érvényesülése más területeken is szűk keretek közé szorult. Így például többször is kísérletet tettek az alternatív oktatás bevezetésére a magyar tanítási nyelvű iskolákban. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas években e rendszer és politika ellen lépett fel a szlovákiai magyarság körében is kibontakozó ellenzék (az 1978-ban alakult Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, valamint szóvivője, Duray Miklós - a Charta 77 egyik aláírója - és mások aktivitása), amellyel szemben a kormányzati hatalom szigorú megtorlásokat alkalmazott. A tömeges tiltakozás ellenére a szovjet megszállást követő, kommunista "normalizáció” húsz éve alatt mintegy 200 magyar iskolát zártak be. Ebben az időszakban alakult ki az a szlovák nacionalizmust éltető rendszer, amely az 1989-es bársonyos forradalmat követően bontakozott ki teljes egészében, s amelyet már nemcsak a magyar-, hanem a csehellenesség is jellemezte, s amely végül 1993. január 1-jével Szlovákia önállósulásához vezetett.

 

A rendszerváltozás után a csehszlovákiai magyarság is hozzáfoghatott önszervezodéséhez, több mint fél évszázados kényszerű szünet után létrehozhatta politikai szervezeteit is. Négy politikai pártot alapított, amelyek 1998-ban egyesültek, s létrejött a Magyar Koalíció Pártja, amely a választásokat követően a többpárti kormánykoalíció tagja lett. A 2002. évi parlamenti választásokon a magyar pártok közül csak a Magyar Koalíció Pártja vett részt, a decemberi helyhatósági választásokon azonban további három is indított jelölteket, nevezetesen a korábbi években alakult Magyar Szocialista Párt és a Magyar Szocialisták Pártja, valamint az újonnan alakult Magyar Föderalista Párt, amelyet 2002 szeptemberében jegyzett be a Szlovák Belügyminisztérium. Ez utóbbi három párt támogatottsága továbbra is minimális, a Magyar Koalíció Pártja ellenben része lett a választások után alakult új, jobbközép pártokat tömörítő kormánykoalíciónak.

(forrás:Hunsor)


Szerkesztés dátuma: péntek, 2011. október 21. Szerkesztette: Mereteiné-Matosics Ágnes
Nézettség: 6,429 Kategória: Felvidék
Előző cikk: Felső-Csallóköz Következő cikk: Garamszentbenedek


   











Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: