Visegrádi rege

Tavasznak lágy szellője repíti magasba lelkem,
Képzeletem szárnyán, túl a fellegekbe.
Drága Magyar Hazám, ősi várában állok,
Előttem a táj, oly szép, mint egy álom.

Alattam a vén Duna kanyarog délcegen,
A szemeim legeltetem felette, hegyeken.
Köröttem szerteszét fák lombja simogat,
Őseim rég múltja vissza, visszahívogat.

Egykoron e büszke vár országunk dísze volt,
Hol Károly Róbertünk teste végleg a porba hullt.
Hős Béla királyunk emeltette e falat,
Mely cselszövő töröknek is majd a torkán akadt.

Megpihenek Visegrádnak legfelső fokán,
Hol toronynak ablaka messzeségbe kiált.
Fogj össze Magyar, emeld magasra fejed,
Légy hű ősi nevedhez, szívedben szeretet legyen!

Haza

/ Kovács D. Gábor /