A Tisza-szabályozás kalandos története


A Tisza-szabályozás kalandos története

A Tisza a Duna leghosszabb mellékfolyója, és egyben Közép-Európa legfontosabb folyóinak egyike. Forrása Ukrajnában található, és a Fekete-Tisza, illetve a Fehér-Tisza találkozásával jön létre. Több országon is áthalad, úgymint: Ukrajna, Románia, Magyarország, Szlovákia és Szerbia, ahol a folyó torkolata is található, Titel közelében. Vízgyűjtő területe 157.000 km2. Hossza 962 km, amiből magyarországi része 597 km hosszú. Ám ez közel sem volt mindig így! A Tisza valamikor még 1419 km-en át folyt.

E jelentős rövidülésnek több oka és előzménye van. A Tisza keresztülfolyik az Alföldön, ahol jelentősen lelassul, és így temérdek kisebb kanyart és mellékágat alakított ki, ami miatt egyre gyakoriabbá váltak az áradások. Mérnökök által mért adatok szerint 1833-ra 853 olyan település vált veszélyeztetetté, amely korábban árvízmentes területeknek számított. Akkoriban Magyarország mai területének több mint 13 százaléka volt állandóan vagy időszakosan "víz alá temetve". Más tényezők is sürgették a folyószabályozási munkálatok megkezdését. A 18. század elején és a 19. század végén zajló háborúk során a gabonafélékre való igény jelentősen megnövekedett. Emellett a népesség is egyre növekedett, ezért a mezőgazdasági termelés fejlesztésére volt szükség. A Tisza elterelésével pedig a folyók árterülete mezőgazdasági célokra hasznosítható lenne. Emellett a hajózási utak bővítésével, valamint kialakításával is segítené a kereskedelem virágzását.

 

A Tisza

E megfontolásokból 1834-ben megkezdődtek a Tisza-felmérés első lépései. Számos terv készült az 1840-es évek elején, de ezeket Vásárhelyi Pál (a Vízi és Építészeti Főigazgatóság első hajózási mérnöke) támadta, mert nézete szerint hosszú távú pozitív hatást csak egy egységes, részletesen kidolgozott tervvel lehet elérni, illetve azt állította, hogy a szabályozást a Tisza valamennyi mellékfolyóján is szükséges elvégezni. Az 1844-45-ös árvizek az országban is mindezen érvek helyességét támasztották alá. Széchenyi István támogatta Vásárhelyi elméleteit, így amikor kinevezték a Közlekedési Bizottmány elnökévé, javasolta a Tisza-völgyi Társulat megalapítását, amely a helyi egyleteket egybefogó szervezet volt.

Vásárhelyi 1845. június 1-jén elkészült az előzetes, később 1846. március 25-én a  ”A Tisza folyó általános szabályozása” című tervezet végleges változatával. Ez a terv igen részletesen kidolgozott, gyakorlati kivitelezésre alkalmas egységes munkaprogram volt. Vásárhelyi mindenekelőtt a folyó esését akarta megnövelni, lefolyási viszonyait kívánta javítani, amelynek következtében az árvizek levonulásának folyamata felgyorsulna. Ezt elsősorban az óriási kanyarok átvágásával akarta elérni, töltések építésével a folyó két oldalán, amelyek elé erdősávokat kívánt telepíteni, hogy azok a gátakat a hevesebb árhullámok verésétől védje. A megvalósításhoz 101 kanyar levágását tervezték, amely a folyó hosszát majdnem egyharmadára csökkentette.

  

A Tisza és a Kőrös torkolata

A Tisza átfogó szabályozása 1846. augusztus 27-én reggel Tiszadob-Szederkény közötti szakasz átvágásával, Széchenyi erőfeszítései és szervezése révén vette kezdetét. Vásárhelyi Pál a tervei végrehajtását már nem érhette meg, mivel azok kezdete előtt szívrohamban elhunyt. Az ő helyét Pietro Paleocapa (velencei vízügyi mérnök) vette át. 1846 nyarára már hét helyen is folytak a munkálatok Vásárhelyi koncepciói alapján. Az elképzelés megvalósítása azonban számos problémába ütközött a szabadságharc és a forradalom idején, így a vízi munkálatok megszakadtak. 1850. június 16-án aztán újra döntöttek a szabályozás folytatásáról. Ebben a rendelkezésben a munka koordinálását a helyi hatóságokra bízták, ezzel megszakítva az egységes munkálatokat, és szétválasztva a szabályozást és árvízmentesítést. A pénzhiány miatt a kormány félretéve Vásárhelyi elméleteit, Paleocapa csökkentett költségvetésű indítványát támogatta.

Az 1853-1855-ös árvizek során jelentős károk keletkeztek az addig elkészült védművekben, így visszatértek az eredeti Vásárhelyi-féle ütemtervhez. A program azonban ekkor sem tudott zavartalanul haladni. Az aszályos éveknek köszönhetően 1863-ra az ármentesített területeken a szikesedés az állatállomány közel 78%-ának az éhen pusztulását okozta. A kiegyezés után a folyamat tovább lassult. A munkálatok helyenként félbe is szakadtak. A felsőbb szakaszokon megkezdett szabályozási tevékenység hatására az árhullámok felgyorsultak, ám ezeket az alsó, még épülő folyórészek nem tudták továbbszállítani. Ennek következményeképpen a folyó középső részen a víz megrekedt és szétáradt. Ennek volt tragikus fejleménye 1879. március 12.-én a szegedi árvíz.

A katasztrófa azonban felrázta a közvéleményt, és megindult az újjáépítés, illetve a szélesebb körű árvízvédelem kialakítása. 1884-ben a magyar országgyűlés elfogadta  a Tiszáról szóló új törvényt, az úgynevezett tiszai vízjogi törvényt, amely Vásárhelyi egykori teóriáját igazolta, azaz hogy az árvízmentesítés és a szabályozás munkálatai egységet kell képezzenek. Ezek után számtalan új fejlesztési és korrekciós programot vettek még napirendre.  Köztük volt Kvassay Jenő korrekciós programja, az 1908-ban elfogadott másik Tisza-fejlesztési program, valamint az 1937-es XX. törvénycikk. 

 

 

Vásárhelyi Pál

Jelentősebb szabályozások a síksági szakaszokon történtek, úgymint a Körösök vízrendszerében, a Szamos, Sajó, Maros, Zagyva és a Bodrog síksági szakaszain. A munkák eredményeképpen 100 év alatt szinte teljes átalakuláson mentek végbe az Alföld vízviszonyai. 1419 km-ről egyharmadára, azaz 966 km-re csökkent hossza, amelyet 112 átvágással értek el. A Tisza folyása élénkült, így amíg  az ár levonulásához korábban 5-6 hónap kellett, jelenleg elegendő 2,5 hónap. A Tisza völgyében az árvédelmi töltések hossza manapság 3555 km, amellyel 4,5 millió hold területet ármentesítettek. A folyó esése kilométerenként 3,7 cm-ről 6 cm-re emelkedett. Ehhez a rendszerezéshez hasonló nagyságú és horderejű beavatkozás, ármentesítés Európában még nem történt.

Elődeinket a tájalakító szabályozás során a jó akarat hajtotta, ám a sok hasznos lépéssel károkat is okoztak. A folyók kanyarjainak elvágásával, terelésével számos élőlény élettere megszűnt, csökkent. Emellett számos foglalkozás is eltűnt (csíkászok, pákászok). Mindezekkel együtt a szabályozási munkálatok szükségszerűek voltak a kereskedelem, a mezőgazdaság és nem utolsósorban az árvízvédelem szempontjából.


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2013. március 28. Szerkesztette: Mereteiné-Matosics Ágnes
Nézettség: 2,973 Kategória: Magyarország
Előző cikk: A Tapolcai-tavasbarlang Következő cikk: A Vértes

Forrás:
www.zoldmuzeum.hu


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: