Nagykanizsa-miklósfai városrészétől keletre, a Szentgyörgy-vári szőlőhegy keleti oldalán lévő kiugráson, a Bakónaki patakba tartó Szentgyörgyi folyás nevű, patakocska által vájt völgy nyugati peremén, környezetétől mély szárazárokkal elválasztva található a négyzet alakú erődítmény maradványa, amit a köznyelv csak Romlottvárként emlegetett.
A térségnek a török pusztítás után új lakossága lett, akik nem ismerték a középkori maradványok eredetét. A környékbeliek több legendát is költöttek, a legismertebb közülük a Zrínyi legenda: "Az egyik boszniai basa, bizonyos Küszük Hasszán nyaralója volt ez az erdők sűrűjében megbúvó várkastély. A basa rablott kincseit és foglyait őriztette itt. Kelet minden pompájával és kényelmével volt berendezve. Zrínyi egy alkalommal meglepte a várat, azt elfoglalta és felprédálta, épületeit felgyújtotta, kiszabadította a foglyokat. Amikor a basa gyanútlanul erre járt, és megpillantotta a pusztulás nyomait, bánatában holtan fordult le a lováról…"
Halis István (1855-1297) Nagykanizsa helytörténetírásának egyik legismertebb képviselője egy másik történetet ismert: "A város határa mellett, a mostani Szentgyörgy-vári szőlőhegy területén, állott a Szent Péter egyházának nevezett pálos kolostor. Az épületekből még látható itt-ott szétszórva néhány ezer tégladarab, melyet a nép el nem hordott építkezésekre, vagy össze nem tört kincsek keresése közben. Néphagyomány szerint a föllázadt köznép dúlta szét a kolostort és öldöste le a barátokat, mert az úri rendből való szerzetesek tűrhetetlenül sanyargatták a környéket, nőket raboltak, s vadászatban, rablásban és tivornyákban töltötték egész életüket. A zárda helyét a nép Romladék néven ismeri." A történet hibája, hogy tévesen a közeli a mai Pogányszentpéter határában egykor állt pálos kolostort azonosítja erre a helyre.
Egyesek szerint Zrínyi vára volt, de a valóságban a középkori Botszentgyörgy birtokosa építette. A vármaradványok és a rájuk vonatkozó történeti adatok azonosítására csak nagyon hosszú idő után került sor.
A Kanizsától délre eső terület a Bikács nemzetség birtokában volt. A nemzetség egyik tagja, Csapi András, fiúutóda nem lévén, 1459-ben megszerezte Mátyás király engedélyét lányai "fiúsíttatásához". Halála után négy lánya örökölte birtokait. Közülük Apollónia Bajnai Both János felesége lett, aki 1478-ban, majd 1523-ban megvette felesége testvéreinek a birtokait. Botszentgyörgy várát 1480-ban kezdték építeni a bajnai Both család tagjai, miután Mátyás királytól megkapták az engedélyt. 1507-ben Vidi Kis Mihály volt a várnagya, 1538-as dokumentumban felsorolják a castellum helyiségeit. 1566-ban Szigetvár eleste után Both Gáspár vezetésével sikeresen ellenállt a töröknek. 1566-ban, Szigetvár eleste után a török egy éjszaka a várat körülvevő és kívülről palánkkal megerősített szárazárokból elhajtotta a lábasjószágot, de ezen kívül más kár nem érte a kastélyt. Ezt követően egy-két évig még jelzi a török portyákat a szomszédos Kanizsának. Tahy Ferenc kanizsai főkapitány ezután királyi őrséget is helyezett ide. Akkoriban épült a külső palánk, az 1570-es években a várat délről, nyugatról és északról földsánccal is megerősítették.
1574-ben a Kanizsa védelmére szolgáló erősségek között sorolták fel a végvárként nyilvántartott Botszentgyörgyöt. 1575-ben a török ismét sikertelenül ostromolta. Az ezután kialakított új védelmi koncepció alapján a védelmi vonalat a Kanizsa folyó (ma Principális csatorna) vonaláig húzták vissza, ezzel Botszentgyörgy feleslegessé vált és 1577 után a várat felrobbantották.
Először 1969-ben Müller Róbert végzett itt kisebb ásatást. 1973-ban Vándor László, majd 1974-ben Koppány Tibor azonosította a várkastély okleveles anyagát. 1976-ban feltárták a nyugati szárny területét, majd 1989-1990-ben feltárták a castellum teljes területét, és a falak egy részét konzerválták. A castellum zárt udvaros, egyemeletes épület volt, amelynek főbejárata kelet felé nézett. A boltozatos kapualj két oldalán helyezkedett el a várkápolna és a nagyterem. Az első emeleten és az északi alápincézett szárny felett lakószobák sora húzódott. A nyugati szárnyban voltak a konyhák és a tárolóhelyiségek. Az udvar közepétől délre egy 27 méter mély kút volt. A vár védelmét a déli oldalon egy nagyméretű torony, nyugaton egy szögletes és egy késő gótikus kályha állt. A főúri életmód gazdagságáról az előkerült tárgyi emlékek vallanak, köztük velencei üvegpoharak rátétdísszel és arannyal futtatva. A gótikus és reneszánsz kőkeretes ablakokban ólomba foglalt többszínű kerek üvegablakszemek engedték be a világosságot. Az északi szárnyban épített mellékhelyiség nyomai is előkerültek.
