Délvidék
A Délvidék elnevezés eredetileg a történelmi Magyar Királyság különböző déli területeit jelölte, ma pedig nem pontosan körülhatárolt földrajzi névként, illetve politikai kifejezésként él.
A középkorban egyrészt Magyarország déli vármegyéit (Verőce, Pozsega, Szerém, Bács, Torontál, Temes, Keve), másrészt a Dunán, illetve Száván túli bánságokat (Ozorai, Sói, Macsói, Szörényi) értették alatta. Szent István korában még mint Alvidék volt ismert.
A török hódoltság kora után kezdték újra használni a kifejezést, ám a 18. századtól 1920-ig csak Bácska és a Bánság területét, az akkori Magyarország déli részét jelölték vele. A trianoni békeszerződés életbe lépésével, 1920-tól a Magyarországtól Jugoszláviához csatolt területeket nevezték Délvidéknek. Ez a következőket foglalta magában: a Vajdaság, a Drávaszög (Baranya-háromszög).
Így a II. világháború alatt Jugoszláviától Magyarországhoz visszacsatolt országrészt (Dél-Bácska, Drávaszög, Muraköz és Muravidék) „az anyaországhoz visszatért délvidéki területnek” nevezték. Ugyanakkor a Bánság Romániához került nagyobb részét ettől kezdve már nem értették a Délvidék fogalmába.
A mai magyar szóhasználatban a Délvidék fogalmát elsősorban a következő vonatkozásban használják:
Nem pontosan körülhatárolt földrajzi területként Szerbia északi, Kárpát-medencei részére (Vajdaság, belgrádi régió, Macsói-sík) gyakran Kelet-Horvátországot (Drávaszög, Nyugat-Szerémség) is beleértve, a köznapi beszédben ugyanakkor néha csak szűkebb értelemben, „Vajdaság” jelentésben.
Politikai kifejezésként a „délvidéki magyarok” vagy a vajdasági magyarokat jelenti, vagy tágabb értelemben a vajdasági magyarok és horvátországi magyarok.
A területre a 15. századtól rengeteg szerbet telepítettek le a magyar királyok. Ezek a telepesek azt a célt szolgálták, hogy a végvárak közötti területeket, melyek nyitva voltak a törökök előtt, megvédik határőrző helyek fenntartásával. A szerbek olykor az Oszmán Birodalomba vezetett hadjáratok keretében szerezték, vagy kényszerrel késztették hazájuk elhagyására. 1526 végén többségük fellázadt a magyar urak zaklatásai miatt, akik nem akarták, hogy kiváltságokat nyerjenek. Cserni Jován nagy területet vont a Délvidékből uralma alá és mint független fejedelemséget deklarálta.
A határvédő szervezet a török kiűzése után újra megalakult, de nemcsak a külső ellenséggel, hanem a magyarokkal szemben is felhasználták, mivel az egységek többségében szerbekből tevődtek össze.
A Vajdaság név először 1848-ban bukkant fel: a karlócai szerb nemzetgyűlés ekkor kimondta a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság létrehozását, a bécsi császári udvar a következő évben ezt engedélyezte. A Szerb Vajdaság azonban csak 1860-ig állt fenn.
A mai Délvidék területén:
- Bács-Bodrog vármegye
- Szerém vármegye
- Torontál vármegye
- Temes vármegye
Az egykor Délvidéknek nevezett területhez tartozott még:
- Pozsega vármegye (a török hódoltságig)
- Verőce vármegye (a török hódoltságig)
- Krassó-Szörény vármegye (1920-ig)
A török hódoltság után Pozsega, Verőce és Szerém vármegye nem tartozott többé Magyarországhoz (így a Délvidék fogalmához sem), hanem a Habsburg Birodalmon belül a Szlavón határőrvidék, majd Horvát-Szlavónország részét képezte.
Délvidék magyar uralom alatt 1941–1944
Magyarország 1941. április 11-én kezdte meg a Délvidék visszacsatolását, azt követően, hogy Németország április 6-án megtámadta Jugoszláviát, majd április 10-én Horvátország proklamálta önállóságát. Így az akkori magyar politikai elit és a mai történészek egy részének értelmezése szerint Magyarország nem szegte meg az 1940. december 12-én kötött örökbarátsági egyezményt, mivel a támadás azután történt, hogy az a Jugoszlávia, amellyel Magyarország az egyezményt kötötte, már megszűnt létezni. A kérdés viszont nem volt egyértelmű, Teleki Pál miniszterelnök számára megoldhatatlan dilemmát jelentett, és minden bizonnyal ez vezetett április 3-i öngyilkosságához. A jugoszláv légierő még jóval a magyar csapatok előtt, 1941. április 6-án és 7-én több támadást intézett Pécs, Szeged és más magyar városok ellen. A magyar légvédelem több gépet lelőtt, a Pécset támadó 14 jugoszláv bombázóból csupán 1 tért vissza támaszpontjára.
Az Adolf Hitler által április 12-én aláírt „ideiglenes” felosztási dokumentum szerint a németeken és a magyarokon kívül Olaszország és Bulgária is jugoszláv területekhez jutott. Magyarország előzetes követelése ellenére sem kapta vissza teljes korábbi délvidéki területeit: Magyarországhoz került vissza a Bácska, a Baranyai háromszög, a Muravidék és a Muraköz, a Nyugat-Bánát azonban német ellenőrzés alatt maradt.
Werth Henrik
Horthy Miklós kormányzó parancsára a délvidéki területek közigazgatásának feje Werth Henrik honvéd vezérkari főnök lett 1941 szeptemberéig. Werth Henrik tábornok felmentése után Boldogfai Farkas Endre 1942 végéig a visszacsatolt területek katonai közigazgatását irányította. Utóda Szombathelyi Ferenc lett.
A Magyarország által visszafoglalt 11 601 km² területnek 1,145 millió lakosa volt, ebből 301 000 magyar, 243 000 szerb, 220 000 horvát, 197 000 német, 80 000 szlovén, 15 000 ruszin és 15 000 zsidó.
A magyar bevonulás idejére ezekről a területekről a jugoszláv hadsereg már kivonult, a lakosság azonban gyakran tanúsított ellenállást. Az ellenálló és nem ellenálló polgári lakosok közt a bevonulás több ezer áldozatot szedett. A magyar hatóságok azonnal megkezdték az I. világháború után betelepített dobrovoljácok internálását, azzal a céllal, hogy Szerbiába telepítik ki őket. Öt internálótábort hoztak létre (Szabadka, Zombor, Topolya, Becse és Újvidék).
A dobrovoljác csetnik és partizánellenállás, valamint a Jugoszláv Kommunista Párt tevékenysége, a helyi és anyaországi magyar sajtó túlhevített csetnikellenes propagandája, illetve a Szovjetunió megtámadását követő katonapolitikai megfontolások vezettek az 1941/1942 telén végrehajtott délvidéki tisztogató akciókhoz és razziákhoz, amelyek az újvidéki vérengzéssé fajultak. Az újvidéki eseményekre hivatkozva Tito jóváhagyásával több mint 40000 ártatlan magyart (csecsemőktől az idősekig válogatás nélkül) gyilkoltak le a szerbek 1944 és 1945 között, amit a történészek délvidéki vérengzésekként emlegetnek.
Újvidéki vérengzés (1942)
A vérengzés előzménye és lefolyása
1942 elején az előző év tavaszán Magyarországhoz csatolt Bácskában felerősödött a jugoszláv (szerb) partizánok tevékenysége. Az ún. Sajkásvidéken a magyar csendőrség katonai alakulatokkal együttműködve felszámolt egy partizáncsoportot. Az elszenvedett néhány fős veszteség megtorlásaként 1942. január 12. és 15 között a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes, Deák László ezredes és Zöldy Márton csendőrszázados vezette katonai és csendőri alakulatok razziát tartottak a rejtőzködő partizánok felkutatására. A razziát ezután az altábornagy és társai önhatalmú akciójaként kiterjesztették a környező községek szerb és zsidó lakosságára, majd Újvidék (Novi Sad) városára is. A vérengzés során január 20. és 23. között több ezer bűnözőt, partizánt és főként ártatlan polgári, többségében szerb illetve zsidó személyt lőttek agyon a nyílt utcán vagy géppuskáztak a jeges Dunába Újvidéken, Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén (Bečej), de ugyanúgy megtorolták a magyar kommunisták szervezkedéseit is (például Óbecsén).
A kivégzések közvetlen oka a razzia alatt bevezetett kijárási és helyváltoztatási tilalom volt. Azokat végezték ki, akiket az egyes településeken a helybeliekből összeállított igazoló bizottság nem tudott igazolni, következésképp nem ismerték őket, nem helybeliek voltak. Szombathelyi Ferenc vezérezredes január 22-én táviratilag utasította Feketehalmy-Czeydner altábornagyot, hogy a törvénytelenségeket személyes felelősség mellett szüntesse meg. A következő napon (január 23.) a razziázó járőrök között rumot osztottak, és az ittas katonák követték el az első igazolhatatlan atrocitásokat. (A korábbi kivégzések ugyanis rögtönítélő bíróságok ítéletein alapult, ami háborús körülmények között, felfegyverzett terroristák – akiket a történelem ma partizánoknak nevez – között bevett szokás volt minden hadviselő félnél.)
Feketehalmy-Czeydner csak 23-án este rendelte el a razzia befejezését, de 26-ig még folytak tisztogatások. Január 30-án Szombathelyi Ferenc a karhatalmi működést beszüntette.
Az áldozatok száma
Az újvidéki razzia során a későbbi hivatalos magyar adatok szerint a honvédek és csendőrök 3309 (más források szerint 3340), zömében szerb polgári lakost gyilkoltak le, köztük 792 nőt, 299 idős embert és 147 gyermeket. A halottak között volt mintegy 740 zsidó származású személy is. Mai szerb történészek adatai alapján a vérengzésnek összesen 3808 áldozata volt, ezek közül 2578 szerb, 1068 zsidó, 64 roma, 31 ruszin, 21 magyar és 15 orosz nemzetiségű személy volt.
Az áldozatok megoszlása települések szerint:
- Boldogasszonyfa - 74 fő;
- Csurog - 887 fő;
- Dunagárdony - 32 fő;
- Mozsor - 195 fő;
- Óbecse - 168 fő;
- Sajkásgyörgye - 210 fő;
- Sajkásszentiván - 26 fő;
- Szenttamás - 2 fő;
- Temerin - 47 fő;
- Titel - 51 fő;
- Újvidék - 879 fő;
- Zsablya - 653 fő;
- Egyéb települések: 116 fő.
A tettesek felelősségre vonása
Az újvidéki események már a II. világháború idején botrányt kavartak. A tetteseket még 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták, és 15 felelősnek tartott honvéd- és csendőrtiszt ellen bírósági eljárás indult. Az összes hadviselő fél közül egyedül Magyarország, személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.
Szombathelyi már 1942. február 4-én elrendelte a vizgálatot, amelyet azonban Feketehalmy-Czeydner vezetett, így nemhogy felelősségre vonás nem történt, de Deák László ezredest még ki is tüntették a Magyar Érdemrend Középkeresztjével, hadiszalagon, kardokkal.
Szombathelyi megismételtette a vizsgálatot, ahol azonban csak 12 csendőrtiszt ügyében jártak el, mivel Feketehalmy-Czeydner altábornagy és Deák László ezredes ügyében maga a kormányzó szüntette meg az eljárást 1942. augusztus 13-án, azonban mindkettőt ezzel egyidejűleg, azonnali hatállyal nyugdíjazták. Grassy József vezérőrnagy ellen azért nem volt eljárás, mert a keleti fronton tartózkodott.
1943-ban az ügyet újra elővették. Az 1943. decemberi Vkf. bírósági tárgyalás vádlottjai:
Honvédtisztek: Vitéz Feketehalmy-Czeydner Ferenc nyugállományú altábornagy, vitéz Grassy József magyar királyi vezérőrnagy, vitéz Deák László nyugállományú ezredes.
Csendőrtisztek: Horkay József és vitéz Gaál Lajos magyar királyi csendőr ezredesek, vitéz Báthory Géza és Fóthy Ferenc nyugállományú csendőr alezredesek, Stepán László, dr. Kun Imre, dr. Csáky József, Bandur Károly, dr. Kacskovics Balázs, dr. Képíró Sándor, dr. Zöldy Márton magyar királyi csendőr századosok és Gerencsér Mihály magyar királyi csendőr főhadnagy.
A fő felelősöket a tárgyalás során halálra ítélték. A halálos ítéleteket azonban nem tudták végrehajtani, mivel az elítéltek egy része Németországba menekült. Mások, mint a hűtlenségért elítélt Képíró Sándor, rövid börtönbüntetés után újra szolgálati állományba kerültek.
A fő felelősöket a háború után kiadták a Tito-féle Jugoszláviának, ahol népbírósági ítélettel, egyes tudósítások szerint igen kegyetlen módon háborús bűnösökként kivégezték őket. Ezek az ítéletek (főképp Szombathelyi Ferenc volt honvéd vezérkari főnök jugoszláviai kivégzése) ma már vitatottak.
Az 1944–45-ös megtorlás
Az újvidéki vérengzés Magyarországon és más országokban is a magyar megszállás alatti területeken a háború során elkövetett háborús bűnök jelképévé vált. A magyar lakosság ellen elkövetett 1944–45-ös jóval nagyobb véres megtorlás ugyanakkor nemzetközileg sokkal kevésbé ismert, bár legfontosabb tényeit a magyar kutatók már feltárták.
A megtorlások magyar áldozatainak számát 30 000 és 45 000 közé teszik.
Délvidéki vérengzések
Délvidéki vérengzések néven illetjük az 1944-45 telén a Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok által civil magyarok, németek és horvátok ellen brutális kegyetlenséggel elkövetett népirtást. A tömeggyilkosság áldozatai között magyarok voltak a legnagyobb számban, több tízezren.
Atrocitások a jugoszláv csapatok délvidéki bevonulása során
A német és magyar hadsereg II. világháborús bűntetteinek megtorlása egész Jugoszláviában igen kegyetlen volt. Már 1944-ben a jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása során számos erőszakos esemény történt a német, magyar és horvát civil lakosság ellen. (A települések sorozatos kifosztása, kivégzések, kínzás, nemi erőszak, nők és gyermekek bántalmazása.) A munkaképes férfilakosságot a szovjetek több településről Szibériába deportálták. A katonai fosztogatás a templomokat és zsinagógákat sem kímélte, némelyiket teljesen lerombolták (óbecsei zsinagóga).
A délvidéki népirtás, 1944-45
A bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban 1944. október 17-én. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a II. világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel követték el.
„Voltak akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt.”
A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés - fehér karszalag - viselésére kötelezték, és kényszermunkára lehetett hajtani.
Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk. Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínozták és megölték. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. Becslések szerint az 1944-1945 telén meggyilkolt magyarok száma 20 000 és 45 000 között van, a témában járatos írónő, Teleki Júlia szerint, azonban ez a szám az 50 000-et is eléri.
Az áldozatoknak még holtukban sem adták meg a végtisztességet: a holttesteket tömegsírokba dobálták. Nem egy esetben el sem temették a holttesteket: csak csatornákba, dögkútba dobálták, sintértelepen gyűjtötték őket. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták. A megmaradt sírokat - kevés kivételtől eltekintve - nyomtalanul beépítették: tetejükre épületeket, sportpályákat emeltek.
A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, a kivégzés körülményeit, a nyughelyüket sohasem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiáltották ki valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) teljes maradék magyar lakosságát - akik túlélték a vérengzést - mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről.
1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Molidorf, Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica). A táborokban becslések szerint több mint 70 000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éhség, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében.
A vérengzés "indoklása"
A magyar polgári lakosság között végrehajtott népirtást a hivatalos szervek akkor is és a későbbi évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre szabályos eljárással, noha erre a legritkább esetben került sor.
A kivégzéseket és internálást a kommunista politikai vezetés általában „válasznak” tekintette a magyar csapatok újvidéki vérengzésére, amely három évvel korábban, 1942-ben történt. (Az Újvidék környéki partizánok támadásai váltották ki az 1942. január 12. és 15. közötti katonai razziát, amely Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és néhány társa önhatalmú akciójaként több ezer szerb és zsidó polgári személy (köztük nők, gyerekek, öregek) meggyilkolásával végződött Újvidéken, Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén (Bečej), amiért a tetteseket még 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták és halálra ítélték, majd a háború után Jugoszláviában háborús bűnösökként brutális módon kivégezték.)
További „indokként” jelölték meg azt, hogy amikor 1941. április 13-án sor került a Bácska visszacsatolására Magyarországhoz, a bevonuló magyar csapatok állítólag 8 500 szerb civilt öltek meg (köztük nőket, öregeket és gyerekeket). Ezt az állítást sosem támasztották alá adatokkal.
Az áldozatok rehabilitálásának kérdése
Az 1945-ös délvidéki népirtásról a magyar állam sem a szocializmus idején, sem azóta hivatalosan nem nyilatkozott, és a nemzetközi nyilvánosság előtt soha nem tette szóvá a kérdést. Az eseményekkel kapcsolatos kutatások, valamint a tanulmányok publikálása a 1990-es években kezdődött meg Magyarországon.
Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat azóta sem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott.
A 90-es években a Milošević-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. A Milošević-rendszer bukása óta az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A vajdasági magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az Interneten.
