A Jászsághoz 15 települést sorolnak; területe 185 500 kataszteri hold, lakóinak lélekszáma százezer fölötti, de a magukat "jászoknak" tekintők száma ennél lényegesen több, hiszen ott találjuk őket a Jászság 30-40 kilométeres körzetében Hatvantól Kiskundorozsmáig, a Duna-Tisza közén, a Nagykúnság déli részén, Makó környékén és a dunántúli Fejér megyében is. A XIII-XIV. században részben a kunokkal együtt érkezett jászok nyelvükben és kultúrájukban elmagyarosodtak, más néprétegekkel keveredtek, de ősi kultúrájuk maradványait még őrzik.
A jászok őseiről sok korabeli adattal rendelkezünk, már Ptolemaiosz és Ammianus Marcellinus is említi őket. A jászokat az alánokkal együtt az iráni népek északi csoportjának kell tekinteni, akiknek a Kaukázusban maradt részei az oszétek (ászik, as-ok vagy adiják). Az iráni eredetű és nyelvű ászi törzsek Kr.e. 129-ben Baktriára és Szogdianára is kiterjesztették uralmukat, egészen a Kaukázusig jutottak el és szembe kerültek a perzsákkal. Ottani birodalmuk végső összeomlását a Kr.utáni 350-es hun támadás idézte elő; az ászi (jász) törzsek ezután szétszóródtak és különféle - türk, kazár, besenyő, kun - fennhatóság alá kerültek, majd újra megerősödve Kelet-Európában jelentős szerepet játszottak. A Kakázus környéki alánok a VII-X. században a Kazár Kánság kötelékébe tartoztak, de úgy, hogy megőrizték önállóságukat. A magyarok akkor érkeztek az alánok területére, amikor az alánok szállásterületére a kazárok és bolgárok nyomultak be. Miután a IX. században a Kazár Birodalom meggyengült, az alánok visszanyerték politikai önállóságukat és a X-XI. században önálló erős alán birodalom alakult ki. Az 1238-1239-es tatár invázió következtében Alánia is szétzilálódott.
Az alánok - jászok - az 1230-as években, közvetlenül magyarországi bejövetelük előtt a kunok birodalmának fenntartói és védői voltak; nevüket Cumania területén Jasi (Jászvásárhely) őrzi. Innen a tatárok elől menekülve 1235 körül bejöttek a Kárpát-medencébe, de a kunokkal együtt 1243-ban és 1246-ban is sok jász telepedett meg az országban, mint politikai hatalommal nem rendelkező segédnép, de nemcsak a Jászságban, hanem Pilisszántó környékén és a Kisalföldön is otthonra leltek. A kunokéhoz hasonló kiváltságokat Károly Róbert idején kaptak; ettől kezdve igyekeztek minden kapcsolatot megszakítani volt gazdáikkal, a kunokkal. Etnikai különállásukat egészen Mátyás király koráig megőrizték. 1530-ban a jászok és a kunok között szorosra fonódott a kapcsolat; közös központjuk (Jász)Berény lett. A török időkben maradékuk Fülek környékére gyűlt, majd a palócföldiekkel kiegészülve visszaköltöztek ősi szállásterületeikre. Az igazi népkeveredés a Jászságban 1745-ben következett be, amikor a jászok a kunokkal együtt ismét visszaszerezték szabadságukat. Ettől kezdve az ország minden részéből érkeztek ide más etnikumokkal keveredett jász jobbágyok a szabadulás reményében.
A jászok sokáig megtartották ősi iráni nemzetségi szervezetüket; a nagymultú családokhoz való tartozás mindig előnyt jelentett náluk. A nemzetségbe beletartoztak az elhalt férfiági elődök és a ma még élő apai ághoz tartozó mindkét nembeli személyek. A vérségi alapon nyugvó társadalmi berendezkedésük keveredett a tizes számrendszerű katonai szervezettel. Vezetőjük a maguk választotta kapitány volt. Ősi vallásuk a zoroasztianizmus nyomokban ma is megtalálható, így pl. hiányzik náluk a török népekre jellemző táltoshit.
