A magyarságnak a Kárpát-medencébe érkezésekor a hun- és avar maradék népességet kivéve e terület gyéren lakott volt. Theotmár salzburgi érsek 900-ban arról tudósít, hogy "Pannónia teljesen kihalt és elhagyott". A IX. században a nyugati határszélről a frankok "eltüntek", délen a szlovének a Dráván túlra húzódtak csak az északnyugati hegyvidéken maradt gyér szláv lakosság. A magyarok honfoglalás után a Kárpát-medence királyaink által betelepített és békésen betelepült népekkel "színeződött", de lakossága alapjaiban - éppen a "keleti népekkel" való utánpótlás (uzok, besenyők, jászok, kunok) következtében - alig változott.
- A franciák és az olaszok kis számú meghonosodása összefüggött az egyházi rendeknek, elsősorban a bencéseknek, a cisztercitáknak, a dominikánusoknak és a premontreieknek ittlétével. Legelső városlakóink a vallonok voltak Székesfehérvárott. Francia és olasz területről szőlőművesek érkeztek Dunántúlra a posztvulkanikus talajon való szőlők művelésére.
- A német (germán) bevándorlás árpádházi királyainkkal kezdődött, de a későbbiekben a lovagokat, a szerzeteseket és a papokat kivéve parasztokból és földművesekből állt, hiszen a magyar lovasokból katona és nem földműves lett. A germán területek egyrészt terméketlenek voltak, másrészt e területekre is túl sok volt a paraszt, így szívesen jöttek az "istenáldotta" termőföldek megművelésére. A XI. században a Kraszna és a Berettyó környékére telepítettek németeket. A Szepességbe és a szomszédos területeken kilenc, németek által lakott falut jegyeztek fel. Máramaroos megyébe III. Endre király telepített szászokat, majd Gömör megyében alakultak ki német bányásztelepülések. A tatárjárás előtt a nyugati határszéleken az új típusú parasztgazdaság, a "Bauerlehen" jött létre. A tatárjárás után megérkeztek a bajor hienzek, majd Sopronba és a budai Várhegyre települtek német városlakók. A Heidebauerek - "pusztai parasztok" - a Fertő-tó környéki luteránus parasztok voltak, akik Felső-Svábországból menekültek Magyarországra. Míg a Rákóczi-féle szabadságharc és a pusztító járványok komoly vesztességeket jelentettek a magyarországi népességnek, addig Európa más részein a lakosság lélekszáma megnövekedett és újra megindult a Magyarországra való vándorlás. A Magyarországra érkezett telepesek néhány elszászi francia, olasz és spanyol család kivételével mind németek; kezdetben szinte kizárólag katolikus németek voltak. A monarchia idején a német kultúra az osztrákok ideológiai támaszául szolgált, így minden bevándorlást segítettek.
Magyarországon az erdélyi szászok eredete II. Géza király idejéig (1141-1162) nyúlik vissza. A XI-XII. századi szász bevándorlás két főirányt mutat: 1. Gézának fegyveres erőre volt szüksége országa védelmére. E célra kiválóan alkalmasak voltak a Szentföldről hazatérő német keresztes lovagok, akiket Géza király szívesen befogadott. 2. A másik irányvonalat a földszűkében levő német parasztok jelentették a Rajna-Mosel vidékéről, akik szívesen látott telepesek lettek Erdélyben. A király célja a déli határvidék megerősítése volt az új telepesek által, ugyanis a lovagok jó szolgálatokat tettek, a földművesek eltartották őket, úgyanakkor adóztak is a királynak. Az első szász bevándorlók számára 1192-ben alakult meg a nagyszebeni prépostság. Ezidőtájt alakult meg az első három szász szék, amelyek együttesen alkották az "Altlandot".
II. András idejében is (1205-1235) érkeztek német telepesek Erdély területére, akik a mai Hunyad és Alsó-Fehér megyékben a magyarok közé ékelődtek. A szíves fogadtatás újabbak követték; így alakultak ki a szerdahelyi, a kőhalmi és a szászvárosi székek. Beszterce környékére 1240 előtt az ezüstbányák kiaknázására is érkeztek szászok. Az igazi nagy letelepülési lendület 1211-ben volt, amikor II. András a Szentföldről távozó német lovagrendnek adományozta a Barcaságot. A királyi adománylevelek biztosították, hogy a szászokat szabad városépítés, adómentesség, szabad kereskedelmi jog, vásárlási jog, valamint egyéb hasonló jogok ilették meg. Mivel a lovagok államiságra törekedtek, a király eltávolította a lovagokat, de a telepesek maradtak. II. András ezután a szászsebesi székelyeket áthelyezte a Háromszéki-medencébe, így a Szászvárostól Barótig húzódó terület a szászoké lett. Ezt a tulajdonjogot az 1224-ben kelt Andreanum erősítette meg.
A szász települések városokká kezdtek alakulni; Szeben, Szászsebes, Szászváros, Brassó, Segesvár és Medgyes kereskedelmi és kézműves központokká váltak, kialakult a városi polgárság, illetve a patriciusi réteg, majd megjelentek a céhek; a vezető szerep a katonák kezéből átkerült a "gerébek" kezébe, akik hadviselés idején és ezen túl is érdemeket szereztek és újabb birtokokra tettek szert. A XIII-XIV. században a szászok közül sokan elérték a nemesi rangot. 700 éves gyümölcsöző ittlét és a magyarokkal való jó együttlét után politikai okokból a második világháború után a szászok Erdély elhagyására kényszerültek.
A szepességi szászok a történeti Magyarország északi részén, a lengyel határral szomszédos Szepességbe is II. Géza idején érkeztek és beköltözésük a XIII. század közepéig tartott; kiváltságos jogállásuk 1802-ig fennállt. Jogkönyvük először az 1307-ben összegyűjtött Sachsenspiegel, majd a Zipser Willkühr volt, amely keretbe fogta a falvak és a városok életét. A bányavárosok németsége. A középkori Magyarországnak jelentős tényezője volt a nemesércbányászat, hiszen a középkorban Európa aranytermelésének egyharmadát és ezüsttermelésének egynegyedét a Kárpát-medence adta. Selmecbányára már Szent István korában Tirolból és Thüringiából érkeztek bányászok és a "felső- és alsó-magyarországi" bányákat ők művelték meg, mígnem azok a XVI. század első felében a dél-német Fugger-család kezébe nem került.
- Szlovákok a Kárpát-medencében.A köznyelv a szlovákokat "tótoknak" nevezi, a régi magyar szóhasználatban azonban Tótország, tótság alatt az egész Kárpát-medencében talált szláv népességet értették, majd a "tót" (thuat, a gepidák saját elnevezése) elnevezést csak az északi és szlavóniai szláv csoportok megjelölésére használták. A honfoglaláskor itt talált kisszámú szláv lakosság többsége a XII. századig beolvadt a magyarságba, csupán az északnyugati hegyvidéken, a Vág és a Nyitra folyók völgyében maradt fenn morva-szlovák lakosság, a későbbi - XIII-XIV. században kialakult szlovákság magja. A szlovákok lakta terület a középkor végén Pozsonytól az Ungig húzódott, dél felé nem lépte át a hegyvidéket. A középkorban az északnyugati megyékben, Trencsén, Nyitra, Turóc, Árva, Liptó és Zólyom területén kétnyelvű, magyar-szlovák származású köznemesség tartotta kezében a megyék irányítását. A szlovák és magyar együttélés évszázadokon keresztül felhőtlen volt. Nagyobb szlovák csoportok a XVIII. század folyamán költöztek Fejér megyébe, Somogyba és Tolnába, majd a Duna-Tisza közére, Pest megyébe, Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, Somogyba és Szabolcsba. A második világháború után 73 000 magyarországi szlovák kényszerült elhagyni Magyarországot.
- Románok a Kárpát-medencében. A vlach vagy valah név régi magyar elnevezése "oláh"; a kifejezés nem nemzetiségi és nyelvi megkülönböztetés, hanem általában a balkáni eredetű félnomád állatenyésztő népek foglalkozásának és életmódjának megjelölésére szolgált. A "román" nevet csak 1848 után maguknak a románoknak a kérésére használjuk. A vlach pásztornép lassú beszivárgása Erdély egyes hegyes vidékeire a XII. század végén kezdődött, első okleveles említésük 1201-ből származik. Településeik száma a XIV. század végéig 130-ra emelkedett. A románok kenézeik vezetésével magyar királyi birtokokon telepedtek meg és kisebb kiváltságokat élveztek. A földműves és kézműves szász lakosság kezdetben nem igen törődött a havasok román pásztornépével, akik a XIII. században Bihart és a XIV. században Máramarost lepték el. Nyomulásuk azonban agresszívé vált és egyre erősödött. Többségük nem szervezett telepítés formájában, hanem folyamatos beáramlás következtében foglalta el előbb a szász és magyar falvak környékét, majd egyre beljebb hatolt a településekbe. A XVIII. században Erdélyben még csak 250 000-en voltak, de e század végére számuk már megközelítette a 800 000 főt. 1844-ben már ezt írják memorandumukban az erdélyi nemesek: "Ez a jövevény és idegen nép annyira elszaporodott, olyannyira elárasztotta Erdélyt, hogy úgy látszik három bevett nemzete közül kettőt, ha nem is múl felül, de már felér vele". Román diaszpórák Szatmár megyében a XVIII. század derekán jelentek meg; Nyíradonyba 1836-ban, Nyírcsanádra 1740-ben, Újfehértóra 1769-ben, Nyírlugosra és Kiskállóra az 1770-es években kerültek.
A dákoromán elméletről. A hivatalos román történetírás kidolgozta, vallja és terjeszti a dákoromán kontinuitás elméletét, amelynek a lényege az, hogy a románok egyenes leszármazottai a Római Birodalom Dácia nevű tartományában élt romanizált magaskultúrájú dákoknak, azaz a románok már a magyarok bejövetele előtt ott éltek Erdélyben, tehát ők az őslakók. A dáko-román elméletet valló ideológusok Anonymusnak ama leírásával bizonyítják erdélyi ottlétüket, amelyben azt írja, hogy "Erdély sóban és aranyban gazdag, blach (vlach?) és szláv lakói gyengén vannak felfegyverezve…" Anonymus gestájában azonban nem a vlachokról, hanem (blacus, blasii) népről ír, amely azonos a volgai bolgár fegyvertársaiként Erdélyben, a IX. században megtelepedett belső-ázsiai török, rovásírást ismerő bulak néppel. Velük találkoztak 796 után a frankok elől Erdélybe vonuló székelyek.
1812-ben Petru Maior Budán kiadott A dáciai románok kezdeteiről című munkájában ezt olvassuk: "Töhötöm nyilván tudott románul is, hiszen a magyarok korábban az Etelközben laktak. Etelköz pedig tudvalevően nem más, mint Ukrajna és Moldova területe, ahol ugyancsak románok éltek". Az elmélet csírái a XVI. században születtek, de ekkor sehol nem találtak visszhangra. Két évszázaddal később a Bécsben tanult "erdélyi triász" tagjai megismerkedtek a latin nyelvvel és ahogyan az legtöbbször lenni szokott egy félig ismert nyelvi hasonlóság alapján őstörténetet gyártottak a románoknak. Ez az elmélet aztán központi román tanná nőtte ki magát és alapjaivá vált a román nacionalizmusnak. A magyargyűlölő románok a magyarokra a "bozgor", azaz hazátlan, jövevény kifejezést sütötték rá, ezzel kívánták Erdély földjét románná minősíteni. Micu Klein jogilag bizonygatta, hogy a románoknak a magyarokét és a szászokét megelőző birtokon belülisége van Erdélyben. Mivel azonban a románoknak jobb a nemzetközi "imázsa", mint a magyaroké, ezen ideológiájukkal árasztották el az egész világot; a nagy enciklopédiák és lexikonok e tanokkal vannak tele. (A magyarok igazi őstörténete egyetlen nemzetközi kiadványban sem szerepel.)
- A ruténok ("ukránok"). A magyarok régebben a félnomád életmódot folytató kárpátukránokat más néven ruténoknak, ruszinoknak vagy a románokhoz hasonlóan vlachoknak nevezték. A múlt században a rutén papság képviselői azt az elméletet találták ki, mely szerint a kárpátaljai ukránok már a magyarokat is megelőzően a honfoglalás előtt is itt éltek a Kárpát-medencében, majd elterjesztették a nem létező "rutén hercegség" mítoszát. Ezzel szemben: a valóságban a ruténok első csoportja a XI. században, majd a XIII. századtól kezdve szivárogtak át Galíciából Máramaros, Bereg, Ung és Zemplén megyék gyéren lakott hegyes vidékeire. Első betelepítésükről egy 1326-ban kelt oklevélben olvasunk egy Kálmán király által betelepített rutén csoportról. Első 15 településüket Bereg megyében a XV. században találjuk. A XV-XVI. században már a termékeny síkvidékekre is lejutottak, majd a XVII. században a lengyel földesurak elől sokuk költözött hazánk területére. A Rákóczi-féle szabadságharcban a magyarok mellett harcoltak, de a szabadságharc leverése után nem mertek ősi szálláshelyükre visszatérni, így a szomszédos magyar vármegyékben Tokajba, Bodrogkeresztúrra, Mádra, Olaszliszkára, Tarcalra, Tolcsvára és Szerencsbe költöztek. Nagy részük a trianoni döntés után Ukrajna területére kerültek, Magyarországon az ország északkeleti részén kisebb településeken laknak.
- A délszlávok Magyarországon. A "délszláv" szó gyűjtőfogalom, mely magába foglalja a horvátokat, a szlovéneket, a szerbeket, a bolgárokat, a makedónokat stb. A bunyevácokat és a rác-horvátokat - főleg katolikus vallásuk miatt - a horvát nemzet részeinek tekintik. A honfoglaláskor az ország területén élt délszlávok hamar beolvadtak a magyarságba, majd később telepesekként egyre nagyobb számban jöttek az országba. Az Árpád-házi királyok és a délszlávok között nemcsak baráti és katonai, de családi és rokoni kapcsolatok is születtek. A szerbek a magyarok oldalán részt vettek az 1044. évi ménfői csatában és ott voltak Pozsony ostrománál is. A Kálmán és Álmos királyok közötti viszályban a szerb főurak Álmost támogatták, Kálmán király győzelme után nemcsak Álmost és annak fiát, Bélát vakittatták meg, hanem néhány szerb főurat is. II. Béla királyunk felesége Urosa Ilona a raskai szerb zsupán lánya volt; Béla király feleségének ajándékozta a Csepel-szigetet. A délszlávok betelepítése a XIV. század végétől öltött tömeges méreteket; ez összefüggött a törököknek a Balkánra költözésével. A magyar vereséggel végződött 1396. évi nikápolyi csata után Zsigmond király felismerte, hogy a török elleni védekezés éppúgy érdeke a délszláv népeknek, mint nekünk, magyaroknak. A XV. században a szerb fejedelmek a törökök ellen harcoltak, amiért birtokokat kaptak a magyar uralkodótól. Ősi szerb település volt Kerevár (Kövinvára), majd Ráckeve. Mátyás király uralkodása idején több, mint ezer katona telepedett le Nagylakon és környékén, a fekete seregben 5000 rác huszár harcolt; a közel sem pontos adatok alapján a XV. században az ország területén közel félmillió szerbbel számolhatunk.
A szerbek a XV-XVII. századokban tömegesen települtek le Magyarországon, majd a következő században autonómiát kaptak a Habsburg császártól. Horvátország sokáig a magyar korona csatolt része volt, majd a XVI. században sokuk Magyarország elnéptelenedett területeire költözött. A szlovének (vendek) a honfoglalás idején Dunántúl délnyugati sarkában is éltek. Vendvidék (Tótság) lakóinak nagy része a XII. században telepedett le az országban, főleg Lendva környékén; sokuk a Batthyány család szolgálatában álltak. A magyarországi 50 ezer szlovén az ország legtermékenyebb vidékeire költözött és ősi kultúrájukat sokáig tartotta.
- A bolgárok eredetük szerint nagyrészt törökök, csak a nyelvük szláv. A török terjeszkedés idején hazánkba menekült szerbek között sok bolgár is volt. A mai Szentendrei-szigeten a XV. század óta élnek bolgárok; nagyobb számban a XVII-XVIII. századokban jöttek az országba.
- A görögök a XVII. században kereskedni jöttek az országba, főleg Erdélybe. Legújabb csoportjaik 1948-1950 között, a görög polgárháború idején menekültek hazánkba. - Az örmények a XV-XVII. század folyamán telepedtek le Erdélyben; egy részük Moldvából érkezett. Ők - mintegy 3 ezer örmény család - Szamosújváron, Erzsébetvárosban, Gyergyószentmiklóson, Csíkszépvízen és környékén leltek otthonra. Az 1680-a évek végén a katolikus hitre tértek át. Az 1791. évi országgyűlés elismerte az örményeket a magyar nemzet tagjának és ezzel újabb emigrációjuk indult meg főleg Erdélybe.
- A lengyeleknek magyarországi kapcsolata már Szent László királlyal kezdődött, akinek édesanyja is lengyel volt. A történelem folyamán a lengyelekkel mindig jó kapcsolatunk volt anélkül, hogy országunkba nagyobb számban bármikor is letelepedtek volna. Számuk az országban hivatalosan 10 000, a valóságban 28 000.
- A cigányok. Az indiai eredetű cigányság a XV-XVI. században kezdett tömegesen bevándorolni hazánkba. Zsigmond király engedélyezte átvonulásukat az országon. Többnyire karavánokba verődve kóboroltak. Hazánkban először egy 1489-es oklevél említ zenével foglalkozó cigányokat, mégpedig Beatrix királyné zenész cigányait. A török időkben a törököket szolgálták vasművesekként, zenészként, tűzmesterként, fegyverkovácsként vagy borbélyként. A török hasereg utáni "dúlásokat" ők végezték. A kóborló cigányokat Mária Terézia rendelettel próbálta letelepíteni és megrendszabályozni. A Magyarországon élő cigányságot törzsi származása és anyanyelve szerint három csoportba szokták osztani: 1. magyar anyanyelvű romungrikra, akik az ország cigányságának döntő részét alkotják; 2. cigány anyanyelvű oláh cigányokra, akik a hazai cigányság 21-22%-át alkotják és 3. bósa vagy beás cigányokra, akik a román nyelv ősi változatát beszélik és a magyarországi cigányság 8-10 %-át teszik ki.
