A Magyar Tudományos Akadémia tanítása szerint 895-ben volt a „honfoglalás”, de ennek ellenére a honalapítás évezredes emlékének megünneplése Magyarországon mégis 1896-ban volt.
Ez a millenniumi ünnepség olyan jelentős volt, hogy még törvényt is hoztak róla, sőt a magyar öl hosszmérték is ezért 1896 cm hosszú.
Egész egyszerűen azért „halasztották” el egy évvel a „honfoglalást”, mert az ünnepség jelentőségét hangsúlyozó építkezések, mint pl. az Iparművészeti Múzeum és Európa első elektromos üzemű földalatti vasútja csak 1896-ra készültek el.
Hát, ilyen gyakorlatias okai lehetnek egy-egy időpont meghatározásnak.
Őskrónikáink kétszeri bejövetelről írnak, ezzel szemben ma egyedül a 895-ös bejövetelt tanítják, azt is „honfoglalásként”.
A mai történelemtudomány az itt talált alaplakosságot szlávnak mondja, akik az 550-től 850-ig tartó [1. – 30.] avar birodalmat követték, s az őket megelőző hunok Kárpát-medencei központú birodalmát mindössze a 420-as évektől, 453-ig, Atilla haláláig veszi.
Semmiféle folytonosságot nem ismer el a mai hivatalos álláspont a hunok és a magyarok között. A kettős honfoglalás elméletét az 1970-es években megfogalmazó és bizonyító László Gyula régészprofesszor [2. –143.] a „késő avarokat” korai magyaroknak tartja.
Mindezek ellenére az akadémiai állásfoglalás még ma is azt hirdeti, hogy Árpádék itt szláv alaplakosságot találtak, amit László Gyula a következőképpen cáfol [2. – 143.]:
Induljunk ki abból, hogy történészeink eddigi felfogása helyes, és Árpád magyarjai nagy tömegű szlávságot vagy elszlávosodott avarságot találtak itt, a Kárpátok medencéjében. Mi lett volna ennek törvényszerű következménye? Pontosan az, ami a dunai Bolgárországban lejátszódott: ott a kis tömegű bolgárság a nagy tömegű szláv alaplakosságra telepedett rá és három-négy nemzedék alatt elszlávosodott. Ha Árpád magyarjai olyan nagy lélekszámú szlávságot találtak volna itt, mint ahogy eddig vélték, akkor mi ma valamely szláv nyelvet beszélnénk.
Ámde nemcsak a józan ész érvel így, hanem bizonyságunk is van róla – folytatja László –, hogy a hódítók által szolgasorba vetettek nem szlávok, hanem színmagyarok voltak: a X–XII. századi szolganeveink döntő többsége ugyanis magyar. Ebből a tényből is egyértelműen következik, hogy a hódító Árpád hadai itt nagy tömegű magyarságot találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek a Kárpát-medencébe.
(A kettős honfoglalás elméletben ez jelenti az elsőt, majd a 896-os a másodikat.)
A 670-es korai honfoglalás tényét mind a régészet, mind az embertan tudománya bizonyítja [2. – 143].
A régi krónikáink leírásai is a kettős betelepedést igazolják.
A Képes Krónika a magyarok első bejövetele alatt Atilla hunjainak érkezését írja le részletesen, a népet „huni” szó szerinti megjelöléssel írva. A „hun” szót ma is „magyarnak” fordítjuk, hiszen pl. annak ellenére, hogy mi magunkat ma is magyaroknak mondjuk, a külföld továbbra is /h/ungaroknak hív bennünket.
Ennyi bevezető után számomra kézenfekvő kimondani, hogy bizony a hun–magyar folytonosság igaz, egész egyszerűen azért, mert ezek az elnevezések ugyanannak a népnek a különböző elnevezései.
(„Hunor s Magyar, két dalia, / Két egytestvér, Ménrót fia.” – írja Arany János a Rege a csodaszarvasról című költeményében.)
A továbbiakban Pap Gábor tanulmányában olvashatókat hívom segítségül, de Atillát úgy írom, ahogyan azt ejtjük és nem használom a „honfoglalás” szót, hiszen az egyik Krónikánkban sem olvasható. A Képes Krónika bejövetelről ír, más krónikák pedig visszaköltözésről, visszatérésről. A nyelvünk értelmével tudjuk, hogy a saját földre való visszatérést csak az tud végrehajtani, aki hazatér, tehát helyesebb a „honfoglalást” hazatérésnek mondani, mint ahogy azt egyre többen teszik.
Pap ezt írja [3. – 9.]:
A krónikáink Atilla halála és a magyarok második bejövetele között mindössze 100 vagy 104 évnyi különbségről beszélnek. A magyar krónikák még olyan részletekről is beszámolnak, miszerint Edömén, Ednek a testvére, aki Csaba fia, tehát Atillának az unokája, még megérte a magyar hazatérést és házanépével együtt ő is visszatért Pannóniába. Hogyan volna mindez lehetséges, ha Atilla halála és a magyarok második bejövetele között nem 104, hanem 442 (!) esztendő telt volna el, amint az a hivatalos időszámításból következik? (A hivatalos álláspont szerint Atilla 453-ban halt meg, így közte és a 895-ös „honfoglalás” között eltelt idő 442 év.)
Mint ismeretes, Atillát követő 5. generáció tagja volt Álmos, aki Atillának így szépunokája volt. Ennek ismeretében a Képes Krónika állítása látszik életszerűnek, hiszen az öt generáció megszületése inkább áll a 104 évhez közel, mint a 442-höz.
Ennek ellenére a mai, hivatalos időpont-állítások a 104 év helyett 338 évvel többet állítanak.
Ezek után a következtetés tehát kézenfekvő: vagy a magyar krónikák állítanak valótlanságot vagy meghamisították az időszámításunkat, mint ahogy azt Heribert Illig bajor szerző feltételezi a Kitalált középkor című, 2002-ben magyar nyelven is megjelent könyvében.
Ebben a szerző művileg beiktatottnak minősíti a 614 és 911 között eltelt csaknem háromszáz évnyi időszakot. A továbbiakban egy másik szerzőre való hivatkozás is szerepel, mégpedig Uwe Topper, akinek A nagy naptárhamisítás műve 2003-ban magyarul is megjelent.
Most pedig lássuk, hogyan keresi a kivezető utat Tóth Gyula (A magyar krónikák és a kitalált középkor; Főnix, Debrecen 2003) krónikáink bizony eléggé kesze-kusza időlabirintusából [3. – 10.]: Kálti Márk a Képes Krónikában a magyarok második bejövetelét a Krisztus utáni 677-es évre rögzítette. Logikájából azonban levezethető egy másik hazatérés-dátum is. Ugyanis, ha Atilla halálának Képes Krónika szerinti dátumához, vagyis 445-höz hozzáadjuk azt a 104 évet, ami Atilla halála és a magyarok második bejövetele között szerinte eltelt, akkor eredményként az 549-es dátumot kapjuk (445+104=549). Kézai Simon a krónikájában a magyar hazatérést már jóval későbbre, a Krisztus utáni 872-es esztendőre rögzíti.
Fölmerül a kérdés: van-e kapcsolat a két dátum között? Nos, e két dátum tulajdonképpen egy és ugyanaz, csak az 549-est (872–323) Krisztus születése óta eltelt években kell érteni, míg a másikat (872) a Nagy Sándor halála óta eltelt években.
Nagy Sándor ugyanis Kr.e. 323-ban halt meg, s tudjuk, hogy a halála évétől útnak indult egy időszámítási rendszer. Ha valaki a középkor során következetesen a Nagy Sándor halála óta eltelt években gondolkodott, akkor pontosan 323 évvel nagyobb dátumokat használt, mint azok, akik már Krisztus születésétől számították az időt. Tehát:
• 445 – Ekkor halt meg Atilla a Képes Krónika szerint.
• 104 – Ennyi év telt el Atilla halála és a magyarok második bejövetele között a KépesKrónika szerint.
• 323 – Ennyi év a különbség a Nagy Sándor halála utáni időszámítás és a keresztény időszámítás között.
• 872 (445+104+323) – Kézai Simon szerint ekkor volt a magyar hazatérés.
Könnyen elképzelhető tehát, hogy a középkorban szándékosan vagy véletlenül összetévesztették e két párhuzamosan futó időszámítási rendszert. Még tudták, hogy mi az éppen akkori évszám, de hogy ezt Krisztus születésétől kell-e érteni vagy Nagy Sándor halálától, az már nem volt világos. A kereszténység terjedésével általánossá vált a keresztény időszámítás, de úgy, hogy a régi Nagy Sándor-féle dátumok megmaradtak, csak a továbbiakban keresztény dátumokként értelmeződtek.
Hogy mennyire zavaró lehetett az átállás – Tóth hivatkozásához szeretném hozzátenni –, hogy azt a matematikai képtelenséget, miszerint a 445+104 = 677, a krónika ugyanazon oldalán követte el Kálti Márk imígyen:
„Atyla meghalt az Úr megtestesülésének négyszáznegyvenötödik esztendejében....... az Úr megtestesülésétől számított hatszázhetvenhetedik évében, száznégy évvel Atyla magyar király halála után a magyarok másodszor jöttek ki Scythiából.”
Ennek lehetőségét ismerve – ha nem tételezünk föl semmiféle szándékosságot –, akkor is előfordulhatott, hogy az a kb. háromszáz év „becsúszott” a történelemírásunkba. Heribert Illig szerint ez 297 év, Tóth Gyula előző okfejtése szerint 323 év és a mai akadémikusi állításból következően pedig 338 év.
Ez, a háromszáz év körüli szóródás azt hiszem elhanyagolható nagyságrendű ennyi idő távlatából.
Krónikáink föltűnő azonosságot mutatnak az első bejövetel idejét illetően.
Mind a Képes Krónika és a Tarih-i Üngürüsz is a 373. évre teszi azt s még Anonymus is közelében van a 451-es évvel.
Kézai Simonnál a fentiekben láthattuk a 323 év „beékelődését” az első visszatérés elé s nála ugyanez vonatkozik a másodikra is, amit ő a 700. évre írt. Ugyanis, ha ebből levonjuk a 323-at, akkor bizony Krisztus születését követő 377. esztendőt kapjuk az első hazatérés időpontjának.
Szeretnék még rámutatni egyebekben arra az egyezőségre, ami Tóth következtetésein alapszik. Nála láthattuk, hogy két szerző is (Kézai Simon és Kálti Márk) – a Krisztus születésétől számított időrendben –, a második hazatérés időpontját az 549. évre teszik. Ezzel szinte azonos a jóval későbbi Hármas Kis-Tükör állítása, miszerint a második bejövetel (avarok vagy vár-kunok) időpontja az 550. esztendő.
A krónikák megírása utáni évszázadokban is tudták a történelemíróink az igazságot, csak – mint a Kis-Tükör esetében is – másra használták?
Ha belegondolunk, a régmúlt időben nem az írásos nyilvántartás volt az általános az idő múlásának rögzítésére, hanem pl. az akkori földi úr (földesúr, fejedelem, király) uralkodásának kezdetétől vagy éppen annak halálától számították az idő múlását.
Tóth Gyula tanulmányában ezt írja: E 300 esztendős naptárhamisítás egy lassan ható méreg volt. Nem azonnal fejtette ki a hatását. Kárpát-medencei történelmünk első évszázadaiban még mindenki pontosan tudta, hogy hány év és hány generáció telt el Atilla és Árpád között, és főleg mindenki tisztában volt vele, hogy a magyarok voltaképpen hunok, azaz szkíták, annak a bibliai Nimródnak a leszármazottjai, aki a történelem első birodalmát a Tigris és az Eufrátesz között elterülő síkságon alapította.
Ez az eleven tudat, ez az össznemzeti történelmi emlékezet csak lassan, nagyon lassan kezdett megfakulni, és ezzel párhuzamosan eltorzulni az évszázadok múlásával. A XIII. és XIV. században készült magyar krónikák történelemképét a nyugati hamisítás még alig-alig befolyásolta. Később azonban, amikor a történelmi emlékezet már megfakult, történetíróink is egyre sűrűbben kezdték tanulmányozni a nyugati forrásokat, egyre gyakrabban merítettek belőlük, s így egyre inkább kezdtek eltávolodni az igazságtól.
A XV. század vége volt történetírói irodalmunknak az a gyászos pontja, amikor a hun és a magyar korszak közé elkezdtek becsempészni egy harmadik, jogosulatlan korszakot, az avar kort. Egy olyan korszakot, amelynek egyetlen célja az volt, hogy éket verjen történelmünk két fejezete közé, s ezáltal megteremtse a lehetőségét nemzeti azonosságunk későbbi átprogramozásának, a finnugor hazugságnak!
Tóth megállapítását látszik igazolni a könyvünk első fejezetében tárgyalt Hármas Kis-Tükör, ami már három bejövetelről ír, annak ellenére, hogy krónikáink mindegyike csak kettőről. S hogy teszi ezt? Avarokat ékel be a hunok és magyarok közé! Hangsúlyozandó, hogy avarokról nem írnak a korai krónikáink, ha hunokat említenek, azt a magyarral azonosítva teszik, pl. Kézai: a hunok vagyis a hungarusok, Kálti: a hunok vagyis a magyarok.
Tehát úgy tűnik, hogy azt a többlet háromszáz évet valamivel ki kellett tölteni, kitalálták hát nekünk az 550-től 850-ig(!) tartó avar kort. Tették ezt azokkal az avarokkal, akik – mint láthattuk – egyébként „korai magyarok”. Ezt az állítást megfordítva, tehát mondhatjuk, hogy az itt élő magyarokat egy- szerűen „átkeresztelték” avaroknak. A háromszáz évig tartó avar kor arra is jó, hogy feledtesse Atilla és Árpád közti, öt nemzedéknyi vérségi kapcsolatot. Ez az „ékverés” máig hatoló „hasadást” idézett elő nemzetünk azonosságtudatában.
Nem állhatom meg, hogy ki ne mondjam: lehet, hogy ma, 2009-ben mégiscsak a Nagy Sándor halálától számolt időben élünk és hogy Krisztus születése óta mindössze kb. 1709 esztendő telt el?
Forrás:
http://www.magyarrovas.hu/files/jelentes_A4.pdf
http://www.magyarrovas.hu/files/Rovasemlekeink.pdf
http://www.magyarrovas.hu/files/Tortenelmunkhoz_magyarul_4_kiadas.pdf
