(Kaposvár, 1896. június 7. – Budapest, 1958. június 16.) magyar politikus, gazdaságpolitikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1953 és 1955 között a Minisztertanács, illetve az 1956-os forradalom miniszterelnöke.
Nagy Imre, politikus és miniszterelnök, Kaposváron született 1896. június 7-én. Szegény paraszti családból származott. Édesapja, Nagy József (1869-1925) uradalmi cseléd, vármegyei tisztiszolga, később postai szerelőmunkás volt; édesanyja, Szabó Rozália (1877-1969) mielőtt férjhez ment volna, a somogyi alispánnál, mint cselédlány szolgált. Nagy Imrének három fiatalabb lánytestvére volt - Mária, Terézia, Erzsébet - akik kiskorukban elhunytak.
Felesége Égető Mária (1902-1978), akivel 1925. szeptember 28-án kötött házasságot. Egyetlen gyermekük Nagy Erzsébet (1927-2008), újságíró, szerkesztő, fordító, Vészi János felesége.
Tanulmányait 4 elemi és 4 polgári osztályig végezte, majd 1912-ben abbahagyta tanulmányait a kaposvári gimnáziumban, és 1914-ben géplakatos segédlevelet szerzett, s ezután iratkozott be a kaposvári felső kereskedelmi iskolába.
1915. májusában behívták katonának, az orosz frontra került és 1916. júliusában fogságba esett. 1918. júniusában szabadult és a Vörös Gárdában harcolva részt vett az oroszországi polgárháborúban a bolsevikok oldalán. 1920-ban belépett a bolsevik pártba, majd egy év múlva a bolsevik párt tagjaként tért haza pártmegbízatással.
Egy kaposvári biztosítótársaság magántisztviselője lett, belépett az MSZDP-be és vezető tisztséget kapott a párt Somogy vármegyei szervezetében. Földreformot követelő tömegmozgalmat szervezett a parasztok között. 1925-ben kizárták az MSZDP-ből, így alapító tagja lett az illegális kommunista szervezetnek, a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak. 1927. elején rövid időre letartóztatták (két hónapot töltött fogságban), szabadulását követően pedig Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal visszatért Magyarországra, amikor a párt "Parasztok Lapja" című illegális újságját szerkesztette.
1930 elején küldöttként Moszkvába ment, a Kommunisták Magyarországi Pártja kongresszusára, ahol 1945-ig maradt. 1930-tól a Komintern Nemzetközi Agrárintézetének, 1937-től a szovjet központi statisztikai hivatalnak volt a munkatársa. 1938 és 1944 között pedig a moszkvai rádió magyar nyelvű adásának szerkesztője volt. 1938-tól 1940-ig a moszkvai "Új Hang" című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja és állandó cikkírójaként dolgozott.
1944 őszén kidolgozta a magyarországi földreform tervét, novemberben haza tért, a Központi Vezetőség tagja lett, majd részt vett a Horthy-féle fegyverszüneti tárgyalásokon Moszkvában. Debrecenben az ideiglenes nemzetgyűlés előkészítő bizottságának tagja lett, Hódmezővásárhelyen pedig képviselővé választották. December 22-én az ideiglenes Kormányban földművelésügyi miniszter lett, ezt követően rövid ideig a Tildy-kormány belügyminisztere lett, de 1946. márciusában visszahívták tisztségéből a pártvezetésben tanúsított passzivitására és erélytelen magatartására hivatkozva.
1947 szeptemberében az Országgyűlés elnöki székébe került, számos kérdésben nem értett egyet a pártvezetésben, főként a mezőgazdaság terén. Ellentétei különösen kiéleződtek a kommunista hatalomátvétel idején. 1949-ben elvesztette PB tagságát, az agrártudományi egyetemen tanított, majd 1950. júniusában került vissza a pártapparátusba a Központi Vezetőség (KV) adminisztratív osztályának vezetőjeként, valamint levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia.
Decemberben élelmezési miniszterré, 1952. januárjában begyűjtési miniszterré, novemberben pedig a minisztertanács elnökhelyettesévé nevezték ki. 1953. május 17-én a magyarországi választásokon a szavazatok 98,2%-át a Magyar Függetlenségi Népfront szerezte meg. Június 27-28-án az MDP Központi Vezetőségének ülése bírálta az elmúlt években folytatott politikát. Július 2-án kormányváltás történt, az új kormány élén Nagy Imre állt. Megpróbált átfogó gazdasági, politikai reformokat megvalósítani. Július 3-4-én a kormány új gazdasági programjavaslatát az országgyűlés elé terjesztette. Felhagyott az erőszakos kollektivizálással a mezőgazdaságban, a kötelező beszolgáltatása terheit csökkentette, mérsékelte az iparban a beruházási tervet, árcsökkentést és béremelést hajtott végre, amelynek eredményeként emelkedni kezdett az életszínvonal. Megszüntette a kitelepítéseket és az internálótáborokat, eltörölte a rendőrbíráskodást és a rögtönbíráskodást, ügyész szervezetet hozott létre a politikai perek felülvizsgálatára. Irányvonala egyértelműen győzedelmeskedett, ami a Rákosi-csoport ellenállását és támadásait váltotta ki. 1955. januárjában Nagy Imrét kisebb szívroham érte, ezt kihasználva, gyógykezelés címén teljesen elszigetelték ellenségei. 1955. április 14-én leváltották tisztségeiből, a pártból is kizárták. Nem volt hajlandó önkritikára, programjához ragaszkodott, sőt azt számos elemében tovább is fejlesztette.
A sztálinista rendszert elutasító, kommunista értelmiségiekből szerveződő pártellenzék vezéralakjává vált, amelynek célja az ő kormányprogramjának maradéktalan megvalósítása volt. Rákosi leváltása után, 1956. október 13-án saját kérésére vették vissza a pártba és visszakapta akadémiai tagságát is. Az október 23-án tüntető tömeg többek között az ő miniszterelnöki kinevezését is követelte. E tisztségében egyfelől igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elfogadtatni az Magyar Dolgozók Pártja, valamint a szovjet vezetéssel, másfelől mérsékelni igyekezett az általa túlzottnak ítélt követeléseket.
A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, kihirdette a többpártrendszer újbóli bevezetését. Válaszul arra, hogy a fegyverszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, november 1-jén bejelentette az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből, amelynek elismerését kérte a nagyhatalmaktól. Ugyanezen a napon Kádár János főtitkár az MSZMP megalakulását jelentette be, és a szocialista társadalmi rend megóvására szólított fel. November 4-én a Budapestre bevonuló szovjet csapatok leverték a magyar népfelkelést, amely a kommunista párt hatalma és a Szovjetunió ellen irányult.
Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc nyilatkozatot bocsátott ki, amely szerint november 1-jén megszüntették kapcsolataikat Nagy Imre csoportjával, valamint bejelentették a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását Szolnokon. Nagy Imre segítséget kért az ENSZ-től utolsó rádióbeszédében, majd társaival a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket, ahonnan november 22-én Kádár János - miután garantálta biztonságukat és büntetlenségüket - kicsalta őket.
Romániába vitték, majd többször sikertelenül próbálták megnyerni a Kádár-rendszer számára. 1957. április 14-én szállították Budapestre és a Gyorskocsi utcai fogdában tartották őrizetben. 1958. június 15-én a "népi demokratikus államrend kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás" vádjában bűnösnek találták, és halálra ítélték. Nem kért kegyelmet, így a Kozma utcai börtön udvarán másnap felakasztották és egy jeltelen sírba temették.
Halála világszerte nagy felháborodást keltett. 1961-ben az Új Köztemető sarkában lévő 301-es parcellába szállították át maradványait. 1989. tavaszán az ő és a vele együtt kivégzett társainak holttestét exhumálták, és országos gyász közepette ünnepélyesen temették el június 16-án.
Filmek
• Viharos emberöltő 1896-195...? (MTV Művelődési Főszerkesztőség, 1989)
• Nagy Imre életéről Mészáros Márta készített filmet 2004-ben, A temetetlen halott címmel
