Hazánkban a pipázás szokását a török hódítók, és a nyugat-európai, főleg Vallon (belga, német, holland) zsoldosok hozták be. Fazekasaink a török cseréppipához hasonlóan a az apró pipafejhez külön hozzáragasztott pipaszárral készítették a pipát. A magyar pipakészítés központjai Debrecenben és Selmecbányán alakultak ki. A hazai pipametsző mesterek munkáikon gyakran ábrázoltak kiemelkedő történelmi személyeket, eseményeket, valamint a népéletből vett jeleneteket, hiszen a pipa - azon túl, hogy az élvezetet szolgálta, készítőjét és tulajdonosát is jellemezte. Megmutatta a férfi ízlését, tekintélyét, társadalmi rangját, sőt, politikai állásfoglalását is. A korabeli pipák bizony sok információval szolgálhatnak a XVII-XVIII. századi magyar mindennapok életéhez.
Ördögi füstölés
Az első dohányzást tiltó rendelkezés kibocsátása Erdélyben és Magyarországon valószínűleg Apafi Mihály nevéhez fűződik. Oka: a fejedelem maga is szenvedélyes pipás volt, mígnem 1663-ban az érsekújvári csata idején szörnyen rosszul lett, feltehetően nikotinmérgezést kapott. Még a dohány behozatalát is megtiltotta. Ettől kezdve sűrűn követik egymást a tabak szívására, termesztésére vonatkozó tilalmak. Az egyház szigorú dörgedelmeket intézett a gyakori tűzvészeket okozó, ördögi eredetű, pokoli füstölés ellen. Ám nem sok foganatja volt. Az 1683-as segesvári országgyűlés rendelkezése jól jelzi, hogy a dohányzás milyen széles körben elterjedt. Pécs városában 1724. augusztus 20-án tanácshatározat született az utcákon és tereken való pipázás betiltásáról. A határozatot többször, dobszóval ki is hirdették, s a vétkest 25 forinttal büntették. Nem lehetett azonban hatékony a tiltás, mert 1725. augusztus 22-én ismét kihirdették a pipatilalmat, de most már azzal a szigorítással, hogy nem fizetés esetén száz botütés járt.
A 18. század második felében - végén már a tilalmak nagyrészt enyhültek, illetve megszűntek, hiszen a dohánytermelés és kereskedelem, amely igen jövedelmező bevételi forrás volt, sok országban uralkodói monopóliummá vált. A 19. századtól a dohány már rendes piaci, vásári cikk, a városi polgárok otthonukban dohányoztak, és ezt nem is tiltották. Az utcán, és más tűzveszélyes helyeken azonban tilos volt rágyújtani. A 19. század végén pedig már csak a tűzveszélyes helyeken tiltották a dohányzást.
Hiba hirdették hát: "Se porul, se pipával vele ne éljen" senki.
De bizony éltek vele, ahogy Apor Péter is panaszolja mintegy fél évszázad múltán: "Semmi nyájasság ma Erdélyben, ha csak ottan nincsen tobákpix vagy feitubák." A tubákport és a pipafüstöt egyre jobban megkedvelték, amiben nyilván az is szerepet játszott, hogy orvosságként is alkalmazták ezeket. Thököly Imre például náthája ellen próbálkozott a tubákolással. Pestises időben, kolerajárvány alkalmával fertőtlenítő, védő hatásúnak tartották a pipázást.
A hatalom és a tekintély jelvénye
Az angol-holland cseréppipa típusa, amelynél a szárvég kiöblösödő részét tömték meg füstölni valóval, csak ritkán fordul elő a régészeti ásatások leletanyagában. Nagy számban kerültek elő viszont változatos formájú, cserépből készült török pipafejek, amelyekhez különálló, fából készült szárat illesztettek. A magyar fazekasok ezt a típust vették át és formálták tovább. A 17-18. század fordulójától kezdve felvirágzott a hazai cseréppipa-készítés Debrecen városában, egy évszázaddal később megindult a pipagyártás a felvidéki Selmecbányán. A híres selmeci pipák nyomán a Dunántúlon is jelentős pipakészítő műhelyek jöttek létre. Az agyagból égetett, illetve fából készített pipák mellett az 1730-as években - a legendák szerint Magyarországról - indult hódító útjára a tajtékkőből metszett pipa.
A pipafaragás művészetében a magyar mesterek az élen jártak. Alkotásaikon megjelenítették a magyar történelem sorsfordító eseményeit, kiemelkedő személyiségeit - Árpád pajzsra emelését, Szent István koronázását, Zrínyi Miklós küzdelmét, az 1848-as magyar kormány tagjainak portréját, a millenniumi ünnepségeken megjelenő Ferenc József császár és Erzsébet királyné alakját.
9
A férfiember büszkesége volt a jó pipa. Külön bútordarab, a pipatórium szolgált a legszebb színűre kiszívott, legfinomabban megmunkált példányok díszes elhelyezésére. A pipa kifejezhette használójának ízlését, politikai véleményét, sőt "a hatalom és a tekintély jelvénye volt. Mikor a múlt század elején a városi szenátor ment föl kardosan a városházára a hivatalos ülésre, a díszbe öltözött huszárja vitte utána az utcán párnán az elkészített aktákat, az egyik karján a dohányzacskót, a másik kezében a hatalmas tajtékpipákat". A férfiúi szoba egyik fő helyén tehát a pipatórium állt a gyönyörű faragott pipákkal. A pipák a szoba díszét alkották, de használták is őket. Az 1896-os millenniumi kiállításra több műhelyben készültek pipák. Főként az Adler-műhely nagy, hófehér, faragott tajtékpipáit ismerjük; ezek már csak díszként szolgáltak. Más füstölő szerszám illett az otthoni csendes elmélkedés óráihoz, más egy kávéházi beszélgetéshez. Ilyenkor gyakran fehér cserépből készült, kupak nélküli pipából pöfékeltek az urak. Feltehetően ilyet szívtak akkor is, amikor 1825-ben, a pozsonyi országgyűlés idején Széchenyi István és Károlyi György politikai klubot alapított, ahová meghívták a képviselőket. Mintegy száz megtöltött pipa várta a vendégeket, hogy pipafüst mellett vitathassák meg a nemzeti nyelv, a nemzeti alkotmány, az első magyar tudós társaság létrejöttének ügyét - ahogy a bécsi titkosrendőrség irataiból ismeretes.
Szemere Bertalan diófa pipatóriuma Az Adler-műhely millenniumi tajtékpipája (1896)
A szépen metszett pipa nagyra becsült, értékes ajándéktárgy volt. Gróf Széchenyi István pipáját 1834-ben sógornőjétől, Széchényi Emíliától kapott. A pipa kosarát a koronás magyar címer díszíti, alatta hullámzó mondatszalagon felirat: "Édes hazám boldogságára". Az 1832-es országgyűlés végétől szokásba jött, hogy a vármegyék követei tiszteletük jeléül címerükkel ékesített pipával kedveskedtek Deák Ferencnek. Ezeket sajnos nem ismerjük, mert 1848-ban Deák a haza oltárára felajánlotta minden ezüstjét, így a pipakupakokat is. Később, Pestre költözése idején barátai között szétosztotta a megmaradt darabokat, ő maga pedig inkább szivarra gyújtott. Csupán egy szerény kivitelű pipa maradt meg hírmondónak, amely a gödöllői Városi Múzeumba került. A Magyar Nemzeti Múzeum őrzi azt a szépen faragott, copf stílusú pipát, amely Kossuth Lajosé volt. Deákról tudjuk például, hogy otthon szeretett selmeci pipával pöfékelni, de az Országházban az elegánsabb, méltóságot, tekintélyt kifejező tajtékpipát szívta. Kossuth Lajosnak az országgyűlési követek tiszteletük jeléül több pipát is ajándékoztak névvel és dátummal vagy címerrel ellátva (a családi címert vagy annak a vármegyének a címerét faragták ki, amelyiknek a követei voltak). Amikor az Országgyűlési Tudósítások miatt Kossuthot perbe fogták, a pipákat összegyűjtötték és tárgyi bizonyítékként használták: ezek alapján térképeztek fel politikai kapcsolatokat! Sajnos, a pipákat elkobozták, és elkerültek Magyarországról.
Kossuth Lajos tajtékpipája (1830 körül)
A pipázás divatja Mo.-on a reformkorban érte el tetőpontját. Utóbb szinte jelképévé vált a szemlélődő, tespedő, vidéki nemesi életmódnak. A pipázás a múlt század derekától a dohánymonopólium bevezetése, a mo.-i dohánytermesztés általános változásai, a régi pipadohányok eltűnése folyamatával párhuzamosan szorult vissza a szivarral és a cigarettával szemben. Nehezen illeszkedett a modern, gyors életritmusba. Kellékei is terhesek voltak. Előbb a polgárság kezdte elhagyni. A parasztságnál a pipa a dohányzás élvezete mellett a tekintély, a mód, a felnőtté válás stb. különös jele, elmaradhatatlan tartozéka volt. Kedvenc pipáját gyakran a koporsóba tették és együtt temették el a parasztemberrel. A magyar parasztság csak az I. világháború után kezdte elhagyni tömegesen a pipázást és áttérni a cigarettázásra.
Híres pipa fajták
Tajtékpipák
A tajtékkő, vagy meerschaum a briar mellett a legnépszerűbb pipaanyag. Valójában magnézium szilikát, egy igen könnyű, porózus ásvány. Nevét is ennek köszönheti, annyira könnyű, hogy úszik a víz felszínén. A legenda szerint magyar találmány, álljon itt születésének története, Alea pipástársunk tolmácsolásában: "Állítólag a XVIII. század végén élt egy Esterházy birtokon egy ügyes kezű Kovács nevű suszter, aki messze földön híres ezermester is volt. A herceg egyszer birtokára látogatva átadott neki egy nagy tajtékkő-tömböt azzal, hogy faragjon belőle egy sakk-készletet. Meg is tette és maradt egy öklömnyi tajtékkő belőle. A mi suszterünk nagy pipás volt, a kor szokásainak és társadalmi helyzetének megfelelően agyagpipát szívott és az utolsó darabja nemrég tört el. Kíváncsiságból hozzáfogott, hogy a tajték-maradékból pipafejet faragjon. A darab olyan gyönyörűre sikerült, hogy barátunk úgy döntött, a mű méltatlan szerény személyéhez és ezért ezt is a hercegnek ajándékozta. Aki elbüszkélkedett vele az udvarban és nemes barátai körében."
Igen tetszetős anyag, az új tajtékpipa hófehér színű, amely a használat során érett aranybarnára változik. Néha a kő különböző ásványi szennyeződésektől egyedi mintával, elszíneződéssel bír. Ezt kihasználva a hozzáértő pipakészítők rendkívül esztétikus (és borzasztó drága) pipát készíthetnek belőle. Mivel igen jól faragható, népszerűek a díszített, néha egészen extrém formájúra faragott pipafejek (lásd kép). Fokozottan ügyelni kell rá, hogy mindig száraz, tiszta kézzel fogják meg a fejet, kivált az első néhány hónapban, amíg a színe ki nem teljesedett, ugyanis a legkisebb szennyeződés is azonnal maradandó nyomot hagy rajta (csak az egészen kivételes minőségű tajtékpipák anyaga képes feldolgozni idővel ezeket a külső foltokat). Ezt elkerülendő, bevett szokás a tajtékpipa fejét bőrbe, vagy finomabb textíliába belevarrni, és ezt a "köpenyt" rajtahagyni vagy jó fél évig.
Az "ibafai fapipa"
Amikor zselici dombok közt megbújó Baranya megyei kis községre gondolunk, még ma is a jól ismert rigmus jut eszünkbe: "Az ibafai papnak fapipája van, ezért az ibafai papi pipa papi fapipa." De honnan, kitől eredt ez a legendás mondat, amely már a múlt században szerepelt iskolás tankönyvekben, mint nyelvtörő. A hagyomány szerint Hangai (Schreier) Nándor, aki 1864-től 1905-ig volt ibafai pap, nagyon szeretett pipázni, s ez adhatta a témát az író-újságíró Roboz Istvánnak -aki egyébként a festőművész Bernáth Aurél nagyapja volt- a mondóka megírásához. Ez azonban -Horváth J. Gyula és Tímár György egykori ibafai plébánosok kutatásai nyomán állíthatjuk-, nem bizonyítható. Az viszont bizonyos, hogy 1931-ben megszületett az ismert szöveg zenei feldolgozása is. A nyelvtörő, dal formájában vált népszerűvé Komjáthy Károly - Emőd Tamás - Török Rezső: Ipafai lakodalom című operettjében. Az operett nyomán pedig az ibafai pap pipája az érdeklődés középpontjába került. Az akkori plébános (Sarlós Ferenc) bár igen szerette a füsteregetést, szivaros ember volt, viszont egyre többen keresték rajta a nevezetes pipát. Ez adhatta az ötletet a falu lakóinak a fapipa elkészíttetéséhez. A helyi postamesternő férje, pesti nagybátyját, Gerber Bélát kérte meg a pipafaragásra, s az alapanyagot is ő küldte hozzá, Ibafáról. Így született meg a különleges és egyedi, szokatlan módon teljes egészében, kupakjával együtt körtefából készült, igen nagy méretű pipa, amelyet 1934-ben, valószínűleg a Pünkösd utáni vasárnapon, a falu, illetve a templom búcsúján, ünnepélyes keretek között adtak át Sarlós plébános úrnak. A nevezetes fapipát aztán újabb darabok követték...
A “cseréppipa” nyomóformába öntött porcelánpépből készül. A jó minőségű cseréppipák elkészítése munkaigényes folyamat, melynek során az agyagból kiszorítják az összes levegőt, majd megformázzák a pipát, egy vékony dróttal megszúrják és óvatosan kiégetik. Hagyományosan a cseréppipa nem mázas. A többi pipafajtától eltérően a cseréppipa dohányzás közben felforrósodik, ezért az átlag pipás nehezen tudja használni. Előnye, hogy ellentétben a más anyagokból készült pipákkal, tiszta aromát ad, mivel a fej nem ad mellékízt. Régebben a cseréppipákat eldobható terméknek tekintették, ezért a múltban használt cseréppipákat a régészek különféle időszakok beazonosítására használják. Ebbe a kategóriába tartozik a Selmeczi pipa, melyet vörösagyagból s kövér tűzálló agyagból, fémmintákban sajtolnak és tokban égetnek. A fekete selmeci pipát szalmatűz felett gőzölik, a pettyesethamupéppel befecskendezik és csak ezután gőzölik meg. A péppel fedett részek az eredeti szint megtartják.
Gyökérpipa
A ma forgalomba kerülő pipák többsége, akár kézzel, akár géppel készített, bruyergyökérből készül (angol: briar; francia: bruyère). A bruyergyökér több okból is kifejezetten jó pipaalapanyag. Az első és legfontosabb ezek közül az, hogy rendkívül kemény és szívós, így egyrészt a belőle faragott pipafej kiválóan tűri a benne izzó parazsat, másrészt a jól megmunkált fa erezete igen sűrű és szép mintájú. A pipának igazán megfelelő gyökerek az 50–70 esztendős növények alól kerülnek ki, de még ezeknél is különb az úgynevezett „Dead Briar” (holt gumó), ami a növény kiszáradása után még 80–100 esztendőt állt a földben. A hagyomány tudni véli, hogy a valaha felhasznált legjobb gyökérgumók mintegy 250 éves fák alól kerültek ki. A gumókat télen, kézi erővel ássák ki a földből, és ugyancsak manuálisan tisztítják. Régebben – még a 20. század közepén is – a gyökér minőségét a termelők gyakran úgy javították, hogy miután nagyjából megtisztították a frissen kiásott gyökeret, visszatemették azt a földbe, hogy ott álljon, érjen, száradjon még pár évig – manapság az eljárás is, az ilyen, utóérlelt gumó is ritka. A második nedvességelnyelő képessége: a bruyercserje magas nedvességtároló képességgel bír, hogy szárazság esetén a növény ne száradhasson ki. Ez a tulajdonsága előnyt jelent a pipázóknak, ugyanis az égés melléktermékeként létrejövő nedvességet is képes elnyelni. A pipaalapanyaként használt fát a mediterrán vidékeken őshonos cserjés hanga (Erica arborea) gyökérgumójából vágják.
A“csutkapipa” olcsó és hatékony, még akkor is, ha egyesek nem tekintik elegánsnak. Mielőtt pipát készítenének belőle, a kukoricacsutkát két évig szárítják. Ezután kivájják, és kialakítják a tűzteret. A fejet ezután gipsz-alapú keverékbe mártják, majd külsejét lelakkozzák vagy leolajozzák. Végül fenyőből készített szárat illesztenek a fejbe. A csibuk egy fedél nélküli, zömök, hosszúszárú pipa. Jelentése valószínűleg a törökökből került, ahol nem a pipát jelenti, hanem a pipaszárat, még pedig a hosszú és borostyán kövekkel ékesített jázmin- v. rózsafából készült szárat.
Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása
Bp., 1943. (részlet)
A dohányzás
Nem lenne teljes a táplálékokról kapott képünk, ha nem szólnánk még valamit a dohányzásról is. Hisz az ebédutáni rágyújtás éppolyan szervesen hozzátartozik az étkezéshez, mint akár a vízivás, természetesen csak a férfiemberek körében. Hogy milyen szerepe volt itt a dohánynak a multban, arról nem sokat tudunk. Fényes csak a szomszédos Jánosházáról szól: "Dohány nem nagyon sok, de jó; különösen elhíresedett a' jánosházi, melly zsírossága 's kedves íze miatt első a' megyében." Kukorica közé - mint mondják - csak 67 előtt, a német világban vetettek dohányt: ez volt a szűzdohány. Ez a szabadság a világháború után közvetlenül - 3 évig szintén megvolt. Egyébként füstölnivaló Somogyból és Zalából került errefelé nagyobb mennyiségben. Akkoriban csak a pipázás járta, ami a mai öregeknél még kizárólagosan uralkodik. Szivart inkább lehetett látni, mint cigarettát. Ez az utóbbi úgy a 900-as évek tájékán jelent meg errefelé és ma már az ifjabb nemzedék körében úgyszólván az egyetlen füstölnivaló.
A mult pipafajtáiról szólva - emlegetnek fapipákat meg cseréppipákat. A fapipabelseje kis pléhlemezzel volt kibélelve; gyakran emberfej formára faragták. Kupakja is volt. Rendszerint erős gyökéranyagból készült. Csikós-pipá-nak emlegetik a hengeres pirosszínű cseréppipát, amely sarkosan állott a szárára.Fedü-je igen vékony, sárga bádog volt. Talán ugyanezt hívták miska-pipá-nak is. A trencséni tótok hozták errefelé a nyolcszögletes vörös selmeci pipá-t. A németségből került ide a fehér porcellán-pipa. A közönséges fekete cseréppipama is használatos. Gerencsér emberek maguk is készítettek maguknak cseréppipát, rendszerint megföstötték. A pipát a polgárok a vásáron vették. Egyedül csak a pipaszár paraszti készítmény. Leginkább szagos meggyfából faragták, annak ugyan vékony poszát-ja (bele) van és nehéz kifúrni, de a legtartósabb. Készítik még mogyorufá-ból, diu-, sőt pattogu fá-ból (boróka) is. A tüskefá-ból (csipkebogyó) faragott pipaszárat szépen ki lehet cifrázni. A pipán megkülönböztetnek: csutát, szopukát, pipaszárat, pipasegget, magát a pipát, piparezet és pipafedüt. Pipás embernek rendszerint van még dohányrostája, pipaszurkálója meg tűzszerszáma. A tűzszerszám a multban, mint egyebütt is; itt is kova, az acél meg a tűzkő volt. Az acélnak hajlított és élbekovácsolt formáját használták. Három ujjukat dugták bele és a hegyét a mogyoró-nagyságú tűzkőhöz verték; a szikra tüzet keltett a taplóban, amit aztán felszítottak. A taplu-t bükkfáról, tölfá-ról, nyírfáról szedték, párás-kor a hamus vízben reggeltől estig főzték. Utána addig lapickál-ták, míg víz jött belőle, aztán megszárították és fejsze fokával újra puhították. Ezt a tűzgyujtást váltja fel a különböző minőségű gyujtó, amit akkoriban pakli-nak neveztek. Pipás ember különben lehetőleg öngyujtót szerez magának. Jó öreg jószágokat lehet látni belőlük. - Az őrségi ember pipakedvelését méri az a szokás, hogy a multban a halott dohányos mellé, a koporsóba odatették a pipáját és teli dohányzacskóját. (Szalafő.)
Csatajelenet (Tajték, arannyal montírozva 18. század vége)
