Az 1945. február 11-i budai kitörés hőseinek igazsága


Az 1945. február 11-i budai kitörés hőseinek igazsága
Az 1944-es, fekete év végére súlyos hadi helyzet alakult ki a tengelyhatalmak országai számára – a franciaországi és a belgiumi harcokat most nem is említve – a keleti fronton mind Lengyelországban, mind pedig a Kárpát-medencében, hazánk területén. Románia 1944. augusztus 23-ai árulása után a szovjet, hódító hadsereg – a hozzá csatlakozott román erőkkel – már szeptember elején megérkezett Magyarország délkeleti területére. (A második bécsi döntés értelmében ugyanis 1940-ben visszakaptuk Észak-Erdélyt a Székelyfölddel, így az akkori államhatárok nem estek egybe a trianonival, hanem keleten az ezeréves határvonalat követték).
A vörös horda alakulatai útravalóként a zsidó származású szovjet költő, Ilja Ehrenburg katonadalait kapták, melyek szerint az oroszokon kívül mindenki ellenség, ezért meg kell ölni a „fasiszták” férfiait, gyermekeit és asszonyait, s minden női teremtést meg kell becsteleníteni és szét kell verni a fejüket. Nyilván a kommunizmus humánus ideológiája gyakorlati alkalmazásának nagyobb dicsőségére.
1944. október közepén Debrecen térségében, a Hortobágyon lezajlott a háború egyik legnagyobb tankcsatája, ezután a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front egységei 1944. október 29-én megkezdték Budapest ostromának előkészületeit a Duna bal partja, azaz a pesti oldal felől. A két héttel korábban hatalomra került Szálasi-kormány fennhatósága tehát már megalakulásától fogva csak a fővárosra és a Dunántúl területére terjedt ki. Budapest védelméről az Attila-, a Karolina- és a Margit-vonalak gyűrűje gondoskodott. A támadó oroszok félmilliós serege egy kb. 30-40 km sugarú háromöves ostromgyűrűt hozott létre Budapest körül. A nyugati irányból legvédtelenebb főváros körüli karantén-béklyó lezárását átkaroló hadmozdulattal a Tolbuhin marsall vezette 3. Ukrán Front csapatai fejezték be, így karácsonykor bezárult Budapest körül - annak 800 ezernyi polgári lakosával és mintegy 80 ezer főnyi német és magyar helyőrségével - az ostromgyűrű. A pontos katonai létszámot megállapítanunk utólag már lehetetlenség. Annyi azonban kikövetkeztethető a becslések alapján, hogy a támadó szovjet haderő jó ötszörös, hatszoros túlerőben volt. Csupán az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a Szálasi-kormány három hónapra előre kiutalta a fizetéseket és az élelmiszerjegyeket, hogy lehetővé tegye a polgári lakosság számára a legfontosabb ételek tartalékolását. A közüzemi szolgáltatásokban nem volt fennakadás, működtek az erőművek, jártak a villamosok, kinyitottak a szórakozóhelyek és a mozik, tovább folyt az élet. Sztálin eredeti terve az volt, hogy a bolsevik hatalomátvétel évfordulójára menetből elfoglalja a magyar fővárost, azonban a november 7-ei moszkvai, vörös téri díszünnepséget a Budapest elestéről hírt adó győzelmi jelentés kézhezvétele nélkül kellett megtartania a vörös cárnak. Ezt megakadályozta a szovjet katonai és politikai vezetést is meglepő erőteljes és a végsőkig kitartó heroikus német és magyar ellenállás.A budapesti helyőrség parancsnoka, Karl von Pfeffer-Wildenbruch tábornok azt a parancsot kapta Berlinből, hogy mindenáron tartson ki, amíg fel tudják menteni a fővárost. A német birodalmi vezetés a budapesti katlan kialakulása után azonnal felállított egy speciális légi egységet a 4. légiflotta részeként Gerhard Conrad altábornagy parancsnoksága alatt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a Németország területén tartózkodó minden nélkülözhető szállítógépet a magyar főváros térségébe vezényeltek. Ez a légiflotta biztosította az utánpótlást Budapest védői számára. Az első szállítmány december 29-én érkezett. Ugyanezen a napon Tolbuhin és Malinovszkij marsallok kapitulációra szólították fel a magyar és német alakulatokat, Wildenbruch tábornok azonban ezt visszautasította. Az eredeti dokumentum szövegéről készült másolat elolvasása után a mai kor embere számára is teljesen egyértelművé válik, hogy a szovjet feltételek teljesen komolytalanok voltak. Hiszen a vörös ármádia által korábban német, lengyel és magyar területen elkövetett háborús bűncselekmények eleve hiteltelenítették a szovjet ígéreteket. A „felszabadító” sereget jó előre megelőzte a híre.
A kommunista mitológia egyik klasszikus meséje éppen az ultimátumot átadni kívánó parlamenterekkel kapcsolatos. (Egyébként közismert, hogy a második világháború történetéhez mindmáig számos csodás, eposzi kellék kapcsolódik.) Korosztályom tagjai már kisiskolás korukban megismerkedhettek Ilja Afanaszjev Osztyapenko és Steinmetz Miklós „tragikus” véget ért követjárásának történetével, akiket az „alávaló fasiszták” a nemzetközi hadijog lábbal tiprásával, orvul lelőttek. A történeti valóság – mint oly sok, más esetben is – azonban prózaibb a mítosznál. Eredetileg az oroszok Osztyapenko és Steinmetz mellett egy harmadik parlamentert is indítottak Budapest felé, ám az oly mértékben részeg volt, hogy képtelen volt küldetését teljesíteni. Ami pedig a másik két követet illeti, a Pestre menesztett Steinmetz halálát a terepjáróban elhelyezett robbanóanyag felrobbanása okozta, a Budáról már a Vörös Hadsereghez visszatérőben lévő Osztyapenkóra és két kísérőjére pedig sajátjai nyitottak aknavetőtüzet.
Az oroszok számára nagy kihívás volt Budapest bevétele. 1944 decemberében kerültek szembe először egy milliós európai nagyvárossal, s annak a végsőkig kitartó és harcoló védőivel. Azonban míg Hitler 1942-ben beleegyezett abba, hogy Sztálingrád civil lakosságát evakuálják, addig Sztálin 1944-ben sem német, sem a szövetséges angolok kérésére sem volt hajlandó ezt Budapest ostromakor engedélyezni. A szovjet Vörös Hadsereg sem a légierővel végrehajtott bombázásokkal, sem szárazföldi tüzérségi tűzzel nem készítette elő az ostromot, hanem kisebb orosz és román alakulatok Pest és Buda elővárosaiban házról házra szorították vissza a védőket, gyalogsági géppisztolyok és kézigránátok alkalmazásával.
Budapest csaknem két hónapig – az ostromgyűrű bezárása előtti kemény előcsatározásokat is beszámítva, három és fél hónapig – tartó ostromát, a harcok hevességét és elszántságát tekintve, már a kortársak is a sztálingrádi ütközethez hasonlították, azzal állították párhuzamba. Lényeges különbség volt azonban, hogy – miként fentebb említettem – míg Sztálingrád városának lakóit evakuálták, addig Budapest polgári lakossága részt vett a védelmi harcokban. A magyar katonai alakulatok Hindy Iván vezérezredes irányítása alatt állottak. A tábornok majd két hónapon keresztül hősiesen védte a rábízott várost a vörös veszedelem ellenében. Ezért a háború után egy justizmord ún. népbírósági koncepciós per keretében – ilyen volt a nürnbergi vésztörvényszék is – 1946 augusztusában a palástos hóhér, Tildy Zoltán „köztársasági elnöksége” alatt halálra ítélték és kivégezték a katonai esküjéhez mindvégig hű főtisztet. Feltétlenül meg kell említenünk, hogy a kiváló brit történész, Macartney, aki elfogulatlan külső szemlélőként megírta hazánk 1929 és 1945 közötti történetét, könyvét Hindy Iván tábornok tisztelettel őrzött emlékének ajánlotta. (To the honoured memory of IVAN HINDY GENERAL + August, 26 th. 1946).
Budapest ostroma stratégiai jelentőségű történelmi esemény volt, hiszen amennyiben a Vörös Hadsereg elfoglalja, úgy nyitva áll előtte az út Bécs, illetve a Reich fővárosa, Berlin irányába. Budapest védői makacsul ellenálltak, volt is remény a sikerre, mivel a német hadvezetés fel akarta menteni a fővárost. Hitler már decemberben több harci alakulatot irányított át a nyugati frontról Magyarországra, ezek 1945. január elején erős ellentámadást indítottak, felszabadították Esztergomot és előrenyomultak Szentendréig, így néhány kilométerre megközelítették Budát, de az erős havazás és az oroszok ellenállása megállította az előrenyomulást. Ráadásul a német 96. Gyalogos Hadosztály, a magyar szövetséges erők támogatásával, rohamcsónakokkal átkelt a Dunán, és a folyó bal partján két hídfőt is létesítettek. E harcokban kiemelkedő szerepet játszott a Ney Károly vezette hadcsoport – ez nagyrészt hungarista önkéntesekből állt –, amelyet a Viking Hadosztály és a Totenkopf-SS páncélos hadosztályokhoz osztottak be. A német és magyar egységek azonban mozgásképtelenné váltak, hiszen Komáromnál amerikai bombázók találatai érték a dunai üzemanyag-szállító uszályokat, így harci járműveik bevetése lehetetlenné vált. (Ezzel egyidejűleg a nyugati fronton az akkori világ hi-tech csodagépeinek, az angolszász pilóták által babonás tisztelettel emlegetett ME- 262 jelzésű sugárhajtóműves vadászoknak a bevetését is üzemanyaghiány akadályozta meg. Európa legnagyobb kőolajmezőjének fekete aranyából nyert üzemanyaga ugyanis a románok 1944. augusztus 23-ai átállása óta az ötágú vörös csillagos felségjelzésű harci monstrumokat hajtotta Budapest, Bécs és Berlin irányába.) Eközben a Pestet ostromló szovjet erők befejezték feladatukat. A védők visszavonultak Budára, és felrobbantották maguk mögött az összes hidat. 1945. január 18-án egész Pest szovjet kézen volt. Ezáltal a budai magyar-német erők helyzete egyre nehezebbé vált. A légi úton kapott utánpótlás, amely Pest eleste előtt rendszeresen érkezett számukra, most leapadt, majd teljesen meg is szűnt, amikor a királyi vár nyugati lejtője alatti Vérmező is a megszállók kezére került. Azonban az ostromgyűrűn kívüli német harci alakulatok még ekkor sem adták fel a küzdelmet: újabb és újabb erőfeszítéseket tettek az orosz-román gyűrű áttörésére. 1945. január 23-án visszafoglalták Székesfehérvárt, és Budától délre kijutottak a Dunához. Végzetükre az utolsó, életbevágóan fontos kilométereket már képtelenek voltak megtenni a végkimerülésig elgyötört katonák, és február 3-án a szovjetek ismét visszafoglalták azokat a területeket, amelyeket korábban meghódítottak, majd átmenetileg elveszítettek.
A felmentési kísérletek kudarcával és az utánpótlási útvonalak elvágásával, továbbá a védők élelmiszer- és hadianyagkészleteinek elfogytával a maradék magyar és német harci alakulatok helyzete reménytelenné vált. Ekkor Pfeffer-Wildenbruch tábornok megparancsolta embereinek, hogy törjenek ki az ostromgyűrűből, és harcolva vonuljanak vissza. E napon, délután 3 órakor ismertette a haditervet a 9. SS Hegyi Hadtestparancsnokság a német csapatok parancsnokaival, amely szerint csak azok a katonák vegyenek részt a hadműveletben, akik egy éjszakai, 24 kilométeres, folyamatos harc közbeni gyalogmenetet képesek végrehajtani. Ezt követően 17 óra 50 perckor Wildenbruch tábornok rádión a következő üzenetet küldte feletteseinek: „Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német egységekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én, a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében”. Pfeffer-Wildenbruch 19 óra 45 perckor visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre. A szinte reménytelen katonai akció 1945. február 11-én, este 8 órakor kezdődött. Ekkora már a helyőrség eredeti harcoló állománya a felére apadt, azaz kb. 44 ezernyi védősereg készült a végső összecsapásra, melynek fele magyar, fele német katonákból állott. A hadművelet végrehajtását két fő irányban és három lépcsőben tervezték meg, a Városmajor úttól a Mechwart térig, a Krisztina körút és Margit körúti vonal áttörésével. Az első lépcső a Széll Kálmán térnél, a második az Olasz fasorban (ma Szilágyi Erzsébet fasor), a harmadik pedig délnyugaton, az Ördög-árokban volt. A kitörést végrehajtó katonákat az ellenséges Vörös Hadsereg szárazföldi és légi ereje folyamatosan tűz alatt tartotta, Buda határát így is hozzávetőlegesen 16 ezer főnek sikerült elérnie. A Pilisben húzódó német-magyar vonalakhoz azonban már csak kevesen, mintegy 700 katona jutott csak el. A „Becsület napjává” vált hősies február 11-ei kitörésben, s az azt megelőző, önfeláldozó harcokban kiemelkedő elszántsággal küzdött alakulatok – a teljesség igénye nélkül – a következők voltak: a 9. SS Hegyi Hadtest, a 22. SS Lovashadosztály Schmidhuber tábornok és Helmut Dörner ezredes vezénylete alatt; Baka Barnabás őrnagy rohamtüzér osztálya és a legendás Vannay-különítmény, no meg a Lajtabánságot és a Rongyosgárdát megálmodó és létrehozó, hetvenen túli hős, Prónay Pál alakulatai. A sikeres kitörést végrehajtó katonák közül a legtöbben a Helmut Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. Nagyrészt ők érték el a Pilisben húzódó német-magyar vonalakat.
A megszálló Vörös Hadsereg 20 ezer foglyot ejtett a harcok során, s rengeteg, csaknem 60 ezer vitéz katona halt hősi halált. Hindy Iván harcosai az ősi magyar és egyetemes európai, a homéroszi időkig visszanyúló hadi morált és tradíciót követték: egy szülőföldjét védő katonának győzni lehet vagy meghalni. Oly sok magyarra kényszerítette rá a tragikus történelmi sors ezt a döntést: a tatárok ellen harcoló bárók, IV. Béla királyunk oldalán mindhalálig küzdve áldozták fel életüket a haza oltárán, így cselekedett a romhalmazzá lőtt Drégely várának kőomladéka alatt Szondi György, s inkább keresztény magyar mártír lett, de gyáva renegát, az ellenséggel lepaktáló és egyezkedő hazaáruló soha, s ugyanez a mártírium jutott osztályrészéül szigetvári Zrínyi Miklósnak is. A Fiala Ferenc által nemes és lényegretörő egyszerűséggel „budapesti eposznak” nevezett hadtörténeti esemény során akkori hőseink követték őseik heroikus, dicsőséges, férfias és katartikusan felemelő példamutatását. Mást ugyanis nem tehettek. Esküjük, hazaszeretetük kényszerítette őket erre, arról már nem is szólva, hogy a vörösök előtti, feltétel nélküli megadás egyet jelentett a tarkólövéssel vagy a szintén biztos halált eredményező valamely szibériai Gulág-táborral. A kommunista horror-rezsim által nyugat-európai száműzetésbe kényszerített Fiala szerint „a fekete órák nem a hősies védelem ideje alatt, hanem akkor következtek be, amikor a főváros a győztes kezébe került.” Ekkor ugyanis beteljesült Budapest lakóin is az ehrenburgi apokalipszis. A hódítók féktelen és gátlástalan szabadrablásba kezdtek. Emberiség elleni és háborús bűntetteket követtek el ezerszámra. A budai Várban berendezett ideiglenes hadikórház sebesültjeit és betegeit lángszórókkal égették halálra. Az alatta lévő kazamatákban összezsúfolódott több ezer ember közé benzineshordókat gurítottak, majd kézigránáttal felrobbantották az egész objektumot. az ott tartózkodók valamennyien szénné égtek. A védtelen és kiszolgáltatott nők számára volt a legiszonyatosabb az orosz megszállás. Serdületlen leányoktól nyolcvanon túli idős asszonyokig mindenkit megerőszakoltak a barbár hódítók, ha idejük és lehetőségük volt rá. Azoknak, akik túlélték bestiális megbecstelenítésüket, legalább kétharmada szifiliszes lett. Értékes műkincseket, kastélyok bútorzatát, könyvtárak ősnyomtatványait semmisítették meg vagy szállították a Szovjetunióba.
Európa végzete szempontjából Budapestnek a szovjet ármádia által történt bevétele és az azt követő irgalmatlan bosszúállás korántsem számított rendkívüli eseménynek. Minden budapesti keresztény polgár tudhatta, nem várhat semmi jót a vérszomjas szovjet ármádiától és a visszatérő 1919-es, moszkovita bolsevik terroristáktól. Akik a zsoldjukban álló magyarországi elvtársaikkal már rég készültek az országhódításra. Amennyiben Hitler nem mér a Barbarossa-hadművelettel preventív csapást a támadásra felfejlődött szovjet erőkre 1941 júniusában, úgy valószínűleg már három évvel korábban birtokba veszik azt. A tatárok, az oszmán-törökök után mi, magyarok tartóztattuk fel – a német szövetséges csapatok segítségével – átmenetileg a vörös pestisjárványt a Kárpát-medencében. A Budapestet védő hős magyar és német katonáknak köszönhető, hogy Sztálin nem rohanta le és vette birtokba fegyveres erővel Nyugat-Európa területének nagy részét. Tudniillik, ha nincs a „budapesti eposz”, akkor nem lett volna 1945 után NSZK sem, tekintettel arra a körülményre, hogy az a bizonyos nevezetes angolszász-szovjet kézfogás nem az Elbánál, hanem jóval nyugatabbra, a Rajnánál következett volna be valamikor 1945 tavaszán.
Köszönetet az „Európa védőpajzsa” szerepéért a mai napig nem kaptunk érte, mi több, szovjet gyarmatból 1990 óta a „Nyugat” provinciája lettünk. Igaz, a hála soha sem volt történelmi vagy politikai kategória. Ettől függetlenül, mindazokat a magyar és német hősöket, akik elestek a budai kitöréskor, mély és kegyeletteljes főhajtás illeti meg. Emléküket örökre megőrizzük.
Forrás: kuruc.info - Lipusz Zsolt írása

Szerkesztés dátuma: szerda, 2013. február 13. Szerkesztette: Schultz Jenő
Nézettség: 3,593
Következő cikk: Betyár világ - Angyal Bandi (1760-1806)

Forrás:
kuruc.info - Történelmi cikk.


   











Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: