Az iráni eredetű alánokról először a Kr. születése utáni időkből Lukiánosz tesz említést, aki szerint az alánok megegyeznek a szkítákkal nyelvükben, fegyverzetükben és viseletükben. Lukianosztól ismerjük meg az alánoknak Horezm szomszédságában levő Kang-kü (Kanga) országát, amelyről Josephus Flavius (37-100), Sztrabón és Ammianus Marcellinus (IV. század) is említést tesz. Az alánok közép-ázsiai szálláshelyükről a szkíták, a szarmaták és az aorszok után, Kr.u. 50 körül nyomultak be az Urál és a Kaszpi-tó között elterülő sztyepvidékre. 350 táján a hunoktól elszenvedett vereség után egy részük nyugatra menekült, részt vett a nagy népvándorlásban és Észak-Afrikában telepedett le. Más részük a Kaukázustól északra elterülő síkságon maradt. Itt előbb jelentek meg, mint a kazárok, akiknek uralma alá kerültek. Itt újra két csoportra szakadtak; a Kaukázusban megtelepedett részük többé kevésbé meg tudta őrizni függetlenségét és a VII. században bizánci hatásra kereszténnyé lett; ezeknek utódai a mai oszétek. Más részük a Kaukázus, a Maeotis és a Volga közötti vidéken, Alániában élte ősi módon életét. E területen játszódik le őseink Hunor és Magor mondája, akik a Maeotis ingoványaiban Belár alán uralkodó feleségeire és leányaira bukkantak. A honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott neve az oszlár és a varsány alán néprész nevekben maradt fenn. Helyüket a csatlakozott kabarok között kell keresnünk. A jászok, mint a kései alánok képviselői a IX. században a dél-oroszországi sztyepen mozogtak, egy leszakadt csoportjuk a Prut-folyó környékén telepedett le; ez a csoport az, amely a XIII. században a kunokkal együtt - feltehetően 1235 körül - a Kárpát-medencébe került. Az alánok magyar neve varsány; e név húsz településben is fennmaradt.