Ősi magyar népi hangszerek eredete és párhuzamai


Ősi magyar népi hangszerek eredete és párhuzamai

Az énekes zene mellett fontos megvizsgálni, hogy milyen kapcsolat van az európai és ázsiai, illetve a keleti népek és a magyar nép által használt hangszerek között. Az európai zenekultúra legtöbb hangszerének ázsiai eredetét az magyarázza, hogy a régi keleti kultúrák messze magasabb színvonalon álltak, mint a korabeli nyugat-európaiak. Az ázsiai hangszerek Európába jutását a tudomány "arab közvetítéssel" hozza kapcsolatba, holott az arabok európai megjelenése viszonylag kései (Kr.u. 711 táji), a "keleti" hangszerek jelentős része ekkor már régen Európában van. Jóval előttük az ázsiai nagyállattartó lovas népek hozták magukkal e hangszereket. A magyarság zeneszerszámainak zömét őseink "hozták magukkal" és nem "vették át". A magyarság nagy hangszer-arzenállal rendelkezett. A keleti népek gyakran cserélgetnek egymással hangszereket, így nehéz bizonyítani, hogy melyik előzte meg a másikat. Régészeti leletekre sem támaszkodhatunk, hiszen a hangszerek jelentős része porladó anyagból készült és az évezredek során megsemmisült. Nagy segítséget jelentenek az eddig kellően fel nem használt néprajzi analógiák. A magyar ember zeneileg igen tehetséges. Hogy mégsem ismeri eléggé a világ a magyar népzenét, annak hagyományokban gyökerező etnikai okai vannak. Európában a zenélés nem tartozott mindig a "tisztességes" foglalkozások közé. Arisztotelésznél olvassuk: "Szabad emberhez méltatlan a zenélés… Férfinek nem illik ilyesmit tenni, hacsak nem részeg vagy tréfál". Európában, akik foglalkozásszerűen zenéltek, azok a társadalom perifériájáról kerültek ki, Belső-Ázsiában és Kínában viszont a zenélés az előkelők kiváltsága volt.

 

I. Hangkeltő hangszerek közül az elsők azok, amelyeken maga a hangszer teste a hangforrás (fa, fém, üveg, kő stb.).

A doromb (dorombér, dorog vagy dongó) patkó alakú bambusz- vagy vaskeretből és vékony rugóból áll, a játszó fogai között tartja és a rugó szabad végeit ujjával pengeti, miközben halkan dudorászik. A rugó rezgésének és a szájüreg rezonanciájának következtében a dallam felhangjai is megszólalnak, ami sajátosan távoli, melankolikus hatást eredményez. E hangszer eredete Közép- és Belső-Ázsiába, a pusztai népekhez vezet; az Európába érkező lovas népek hozták magukkal.

A kolomp eredete a pusztai népek állattartó pásztorkultúrájában keresendő; hangjuk kiválasztása mindig zenei igény szerint történt. Kezdetben a házat védte a gonosz szellemektől, az állatok nyakába akasztva a könnyebb megtalálása mellett ekkor is gonosz-védő szerepe volt. A csörgő lazán összekapcsolt vagy edényhez kötött részei rázás segítségével szólalnak meg. Kozmopolita hangszer, mindenütt használták.

A kereplők (kalapácsos, bordás, szekrényes és szélkereplő) őse a zúgófa vagy "üvöltő bika". Az ősi népek őseik hangját vélték felfedezni benne.

A láncosbot az ősi belső-ázsiai hitvilággal kapcsolatos és eszköze volt a kántálásnak és a regölésnek.

A harangféle hangkeltő eszközök hangja keleten a házat védte a gonosz szellemi erőktől.

A pergő belsejében egy kis fémdarab ("mag") található, amely, ha a pergő mozgásban van, belül szabadon gurul és a belső falnak ütődve igen kellemes csilingelő hangot ad. Avar és honfoglaló magyar sírokban egyaránt előfordul. Vadászmadarak lábára és lószerszámokra akasztva egyaránt használják.

 

- II. Ütő-és ritmushangszerek közül elsőnek a dobokat kell megemlíteni, ahol a hangforrás a rezgő hártya. A dobok elődje a csónakszerűen kivájt fatörzs, amelyet üregével lefelé helyeznek a földre és "dobbantanak" rajta. Az üstdobok őshazája Kína, Tibet, majd a Kaukázus; itt nagara néven ismerték. Az üst alakú dob igen fontos volt a hunoknál. A Kr.e. VI. századi kínai krónikákban olvassuk, hogy "a sereg szeme és füle a zászlókra és a dobra irányul". Őseink harci cselekményeik előtt üstdobbal "elviselhetetlen fülsiketítő" ritmikus dobolással ajzották fel a harcosokat. Az üstdobokat őseink kétoldalt a ló hátára erősítették fel. Ősi üstdobjainknak utóda a csángó-magyaroknál használatban levő szitadob. A dobok mindenféle fajtáját - a sámándoboktól a kínai fadobig és az indiai páros dobig - felleljük Ázsiában. Amikor V. László magyar király követeket küldött Franciaországba Benoit atya így emlékezik meg a követjárásról: "Soha nem látott roppant nagy dobok, mint üstök a lovak oldalán fityegtek". Európa sokáig ellenállt a "keleti doboknak"; Sebastian Virdung 1511-ben így írt az üstdobokról: "Zavarják a rendes öregembereket, a betegeket, a monostorok hívőit…maga az ördög találta ki ezeket".

Az ütőgardon (gardony, tekenyőgardon, csipisüti) olyan cselló- vagy teknőalakú négyhúros hangszer, amelyet ütővel (ütőpálcával vagy gardonpálcával) szólaltatnak meg és igen jellegzetes csattanó hangot ad. Ma már csak a gyimesi csángók és az ő zenéjüket játszó zenekarok használják. A húrok közül három mély alaphangú, a negyedik annak kvintje.

 

Ütőgardon
Ütőgardon (Csajághy György)

 

A köcsögduda (hüppögtető, hüppögő, köpü, huhogó döfü) fő része egy cserépköcsög, amelynek száját disznóhólyaggal kötik be és benne nádszálat húzogatnak.

A moldvai csángók ősi hangszere a "bika", dézsaszerű feneketlen edény, melynek membránja házilag kikészített és szőrtelenített juhbőr, és közepén lófarokszőr van befűzve. A zenész ezt a szőrcsomót húzogatja, mire a hangszer bikát utánzó mély hangot ad. A moldvai csángók újévi uráláshoz e hangszert használják csengőkkel, lánccsörgéssel és dobbal kísérve. Ugyancsak a moldvai csángók egyfenekű u n. szitadobot verve "hejegetnek" és ezzel a hátborzongató belső-ázsiai hitvilágot idézik fel.

A cintányér (pontosabban: réztányér, minthogy agyagának 80%-a réz) két egyforma méretű kerek fémlap, amelyet domborúra készítenek, hogy a két tányér csupán a szélén érintkezzen. "A világhírű ázsiai réztányér éppúgy török eredetű, mint európai rokonai. Európával a réztányért a hunok, az avarok és a magyarok ismertették meg" (Darvas Gábor).

 

- III. A húros hangszercsalád (chordofon hangszerek családja) igen szerteágazó. A kínaiak a húros hangszereket selyemből készült húrjai miatt a selyemből készített hangszerek közé sorolták. Ide a pengetős és vonós hangszerek tartoznak. Az ilyen hangszereken való játszás a kínai iskolákban kötelező tantárgy volt.

1. Pengetős- és vonós hangszerek.

A lantfélékre jellemző az ovális vagy kerekdedebb, félbevágott nagyobb méretű lopó- vagy kobaktökre emlékeztető hangszekrény. Első ilyen hangszerek tök-kobakból (nem amerikai növény!) készültek ezért ezt a formát sokáig megtartották. E belső- és kelet-ázsiai hangszerek mindegyike rendelkezett nyakrésszel, melyek fölött a húrok helyezkedtek el. Ezek Belső-Ázsiában sokhúrúak voltak, nyugat felé közeledve a húrok száma csökkent.

A tambura (primtambura, tambora, timbura, tamburica, tamburabőgő stb.) kis testű és hosszú nyakú pengetős hangszer belső-ázsiai - kelet-turkesztáni - eredetű. Valaha e hangszereket nemcsak pengették, hanem "verték" is; a hangszerjátékos tenyerével és ujjaival ritmuskíséretet adott az énekhez. Ilyen tambura-szerű 4 húros hangszerünk egészen a XIX. századig megmaradt tökcitera néven. Tamburaszerű hangszer az ujguroknál a tambur, a koboz és a dutár, a mongoloknál a sansian, a kazakoknál a dumbra és a tádzsikoknál a dombrata és a dumbrak. E változatból fejlődött ki az európai gitár, a mandolin, a buzuki és sok más hangszer.

A lantféléket automatikusan "arab eredetűeknek" tartják, holott ők is a perzsáktól örökölték és átadták Európának. A koboz szó ősi török eredetű; névváltozásai sokféle hangszert jelölnek, így a moldvai csángók kobzáját, a kazakok kobizát, a kirgizek komuzát vagy akár az oszmán törökök kopuzát vagy kobuzát. A kobozt Anonymus is említi a Gesta 46-ik fejezetében. Ősi változata a csángóknál maradt meg. Rövid nyakú változata a kínai bípa, amelyet már a Tang-kori ábrázolások ismernek. A bípa alakja szinte teljesen megegyezik a csángók ma is használt kobozával. A finnugor népeknél a török népektől átvett sankultapot találjuk. A kobozról Magyarországról már a XIV. századból is származik adat. Az 1326-os okmányok mér ismernek kobzos neveket ("Johannes dictus Kobzus"), majd Tinódi Lantos Sebestyén (1505-1556) saját kezűleg rajzolt címerében egy kaukázusi hosszabbnyakú kobozféle látható. A tamburák és a kobozok húrjait kvintekre és kvartokra hangolják, amelyekkel a pentaton ének jól kísérhető.

 

Képen: Lantfélék

1. B.E. mester lantja 1494-ből Csegöldről

2. A "Bakfark" -féle lant

3. A Tinódi féle lant

4. Lant J Comenius "Orbis pictus" -ából 1658/69-ből (Béla Kürschner)

 

Lantfélék
Lantfélék

 

A hegedű szavunk lehetséges, hogy "hej" (hejgetős) indulatszavunkból származik; ebben a formában csak a XVI-XVII. századtól használják, addig a "hegedűs" szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángó-magyaroknál pedig cinige néven ismerték. A hegedű legősibb formáját - a nyárshegedűt vagy rebabot (rebeket) a perzsa kultúrából ismerjük. Innen a török népek, majd jóval később az arabok vették át és terjesztették el. Belső-Ázsia ősi hosszú nyakú hegedűje a morin khur nevű térdhegedű, melynek hangszekrénye enyhén trapéz-alakú. A lófejes díszítés és a vonóval való játék Belső-Ázsiában alakult ki. A belső-ázsiai hegedű feltehetően szögletes formájú volt, amilyenek még ma is a belső-ázsiai hegedűk egy része, amelyen a térdre vagy a földre támasztva - csellószerűen - játszottak, ahogyan ezt a csángók még ma is teszik. A mai modern hegedűk a XVI. században érték el mai formájukat feltehetően olasz hangszerkészítők műhelyeiben. Az 1300-as évekből származik az a pécsi székesegyház kőtárában levő szobor, amely fidulát tartó aggastyánt ábrázol. Ettől kezdve az országban nyomon tudjuk követni a hegedű fejlődését és használatát. 1683-ban Freyburgban Ungarische Wahrheits-Geige (A magyar igazsághegedű) néven röpirat jelent meg, amelyben a szerző - mellesleg - 6,5 oldalon keresztül a magyar hegedűt és a magyar zenei életet részletezi. A hegedű-kategóriánkba tartozik a magyar gyermekek játékául használt nádi hegedű, a kukoricahegedű és a kóróhegedű, amely utóbbi a keleti nyárshegedűk kifejlődését megelőző egyik kezdetleges állapotot tükrözi.

 

1. Citharra 1190-ből

2. "Szent Erzsébet" -fidula 1225-ből

3. ún. "kaukázusi hegedű" Budáról 1290-ből

4. Magyar joculator-hegedű 1630-ből (Béla Kürschner)

 

hegedűfélék
hegedűfélék

 

A tekerőlant (tekerő, forgólant, tekerőhegedű, nyenyere, nyekerő vagy szentlélekmuzsika) feltehetően európai hangszer. A mai vonósok formáját utánzó hangszekrényben rejlő húrokat egy végtelenített vonó (egy gyantázott kerék) szólaltatja meg, a játszott hangokat billentyűzettel hozza létre a játékos, melyet a balkéz ujjaival működtet, míg jobbjával a körvonót tekeri.

A tengeri trombita (tromba marina) neve félrevezető, mert ez valójában húros hangszer, amely vonó segítségével szólal meg. E hangszer közel azonos a kirgizek és más török népek tanbur nevű ősi hangszerével - a balalajka előfutárával.

2. A cimbalom és a citerák, valamint a húros hangszerek pengetős, illetve ütős változatai

A cimbalom eredete Mezopotámiába a sumer kultúrához vezet; ilyen ábrázolásokat találtak a Kr.előtti Nimrúd városában. Bar Bahul 963-ban írt szír krónikája 10 húros trapéz alakú citerát ábrázol, Perzsiában 18 húros változatát ismerjük szantár (szantúr) néven. Föníciában e hangszernek több változata fejlődik ki; a későbbi időben megjelenik az araboknál mi'záf néven. Kínába Mezopotámiából került. Európába pszaltérium néven jut be a középkorban. A régi időkben a citerák és a cimbalmok játékstílus tekintetében gyakran összemosódtak, mert a cimbalom különböző fajtáit pengették is meg verővel is megszólaltatták. A feltehetően X. századból származó Lehel kürtjén levő egyik faragványon pszaltérium ábrázolását láthatjuk. Magyarországon a XV. századtól kezdve vannak adataink a cimbalomról és ebben a formában egyedül nálunk maradt meg e hangszer - természetesen láb nélkül. A lábat és a pedálokat és a kromatikus húrozatot 1874-ben Schunda József hangszergyártó készítette a hangszerhez; a régebbi magyar cimbalom ugyanis diatonikus hangolású volt. A verőnek kezdetben meghajlított fapálcát használtak. A mai modern cimbalom 4 oktávos, hangterjedelme D-a3. Magyarországon ismerték a facimbalmot, amely tulajdonképpen xilofon.

A citera vagy citora más néven asztali tambura valaha a közös szórakozás hangszere volt. A hangszer viszonylag nem túl bonyolult és a rajta való játszás is gyorsan elsajátítható. A citeráknak két típusa van (a trapéz formájú és az aszimmetrikus változata); mindkét típus Ázsiában fejlődött ki. Kínában a Kr.előtti 1100-ban említik már e hangszert írván: "A szerény, szemérmetes, erényes leányt üdvözöljük kisebb és nagyobb citerák hangjával". A kínai nagyobb citerákon 25, a kisebbeken 5-7 húr van. A nagyobb citera Konfúciusz kedvenc hangszere volt. Később Mong Tien tábornok egy 14 húros hangszert szerkesztett Kr.e. 209-ben. A kínai citerák között van diatonikus és pentaton hangolású. A kalun az ujgurok hangszere volt, amely feltehetően arab közvetítéssel jutott el Európába. A finnugor népeknél használatos kantele Európából jutott e népekhez. A citera Európában két irányba haladt: az egyik a cemballo, a clavicord és a zongora irányba fejlődött, a másik irányban Magyarországon megállt ősi szinten és ma is így használják. Magyarországi változata a hasas citera, a galambdúcos-, a vályú citera és az ázsiai csikófej-mintára végződő kisfejes vagy fiókos citera. A citerát verővel, lúdtollal vagy szarudarabbal szólaltatják meg, a másik kézzel pedig a húrokat fogják le a dallamnak megfelelő helyen. A citerán a c-moll, az a-dúr és a g-moll dallamok játszhatók a legszebben. Magyar vonatkozásban dilemma előtt állunk, ugyanis a "hivatalos" hangszertörténet szerint országunkban csak a XIX. század óta ismeretes, ugyanez a hangszertörténet viszont belső-ázsiai eredetét elismeri. Hogy nem írtak róla, még nem azt jelenti, hogy nem is volt. A II. Lajos kori "cytharam" szó feltételezhetően citerát jelent, az 1500-as évektől is ez a szó szerepel pl. az 1590-ben készült Károli Gáspár féle bibliafordításban, az 1592-es Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár adatai között is szerepel a "citera" kifejezés, sőt egyre gyakoribbak a "Cziterás" vezetéknevek. A citera a magyarság körében - a csángó-magyarokat kivéve - mindenütt megtalálható, de legelterjedtebb az Alföldön és Erdélyben. A leggyakrabban használt magyar vályúcitera hosszúkás alakja nem hasonlít az öblös vagy madárszárny alakú nyugati (pl. stájer) citerákhoz, viszont a belső-ázsiaiakkal mutat rokonságot. A magyar vályúciteráknak éppúgy nincs alsó zárólapja, mint a kínai és belső ázsiaiak sem rendelkeznek ilyennel. Sajátos dél-baranyai hangszer a diatonikus hangolású kapkodós citera, ahol a kisfejek helyett egy megemelt "láb" alkatrész közbeiktatásával vendéghúrokat feszítenek a citeratestre. Játék közben mód nyílik e hangok megszólaltatására, éspedig speciális játékmóddal a hangokat "belekapkodják" a dallamhangok közé. Ilyen megoldás csakis Belső-Ázsiából ismert. A citera húrjainak jellegzetesen "kvintes" hangzása összefügg a magyarság ősi zenehagyományával, melynek eredete a belső-ázsiai nagyállattartó lovasnépek világába vezet.

 

TEXT1
Fent: diatónikus vályú-citera felülről és alulról; lent: hahas, kisfejes dupla-kótás citera (Sárosi Bálint)

 

A hárfa mezopotámiai eredetű, de Asszíriában és Egyiptomban egyaránt előfordul.

 

- IV. A fúvó hangszerek. Régi hangszereinkről kevés írásos emlék maradt fenn. Anonymus említi a Gesta 46. fejezetében, hogy a magyarságnak voltak "kobozai és sípjai". Hogy a magyarok mennyire kedvelték a sípokat, arról egy 1138-ból származó oklevél tanúskodik, melyben már a Sípos helynév szerepel. 1222-ből már (Ladislaus) Sypus személynévvel is találkozunk és az 1200-as években tudomásunk van a pozsonyi jukulátorok (énekmondók és hangszeres zenészek) csallóközi birtokáról. E birtokot 1358-ban "Pozsony vár síposainak telke gyanánt" említik.

I. Fuvolaszerű hangszerek: a furulya, a fuvola, a cserépsíp és az okarina

A furulya és a fuvola.Ilyen vagy olyan furulyája (furollya, furugla) minden népnek van; a moldvai csángók e hangszert szültűnek (sütünek vagy süvöltőnek) nevezik, az irodalomban helytelenül pásztorsípnak írják le. E hangszerek átlagos hossza a magyaroknál 40 cm körüli, többnyire bodzacsőből készítették és a cső végébe 3-4 cm hosszúságú dugót készítettek. Ebbe vésték bele a szélhasító nyílást, amelyet felvágásnak, kivágásnak, holdnak, hódnak, hódliknak, szemnek, szemlyuknak, ablaknak vagy aknának neveztek.

A hosszú furugla vagy hatlyukú furulya sípszerű hangszer, magyarországi használata a XII. század óta ismert. Szólóhangszer, amelyet a pásztorok és a parasztok maguk készítettek. Ennek rövid változata a hat lyukú furulya, hosszú változata pedig a hosszú furugla ("magyar furulya"), mely öt lyukú és háromszor olyan hosszú, mint az egyszerű furulya és a félhold alakú szélhasító nyílása a hanglyukakkal átellenes oldalon található. Ennél a típusnál komoly szerepet kapnak a felhangok. A hangsora dúr vagy dúr jellegű mixolid. A hosszú furugla eredete belső-ázsiai; a Góbi-sivatag peremén élő pásztornépek ma is használják, még lovon ülve is fújják. Hogy a magyaroknak volt hosszú furuglyájuk bizonyítja Dzsajháni, írván, hogy "a bolgároknak (magyaroknak) különböző lantjaik, tamburái és furulyái vannak. Furulyáik két könyök hosszúak, lantjaikon nyolc húr van".

A perem- vagy szélfurulya még e század elején is igen gyakori volt a székelyeknél. Hat lyukú, befúvása a tilinkóéhoz hasonlóan a peremről történik.

A tilinkó (tilinka, csilinka) játszólyuk nélküli furulya, melynek vége nyitott, befúvásánál rézsútos éle van, ezt illeszti ajkához a játékos. Hosszú, nem ritkán 80 cm körüli egyenes furatú kb. másfél centiméter átmérőjű cső, melynek befúvónyílását elvékonyítják. Ma már csak a csángó-magyarok használják csilinka néven, régebben a székelyeknél is elterjedt; hegedűvel és gardonnal zenekarokban használták. Keleti hangszer, a Kárpát-medencétől nyugatra nem ismert. Gyermekjáték változatát fűzfatilinkónak nevezik.

Lopótök és napraforgószár furulyák a magyar népi hangszerek között fordulnak elő. E perembevágásos furulyákat lopótökdudának vagy napraforgódudának is nevezik. E hangszerek a világ szinte minden táján előfordulnak; nálunk a keleti változatokkal találkozunk.

Harántfurulya vagy fuvola (oldalfúvós, félenfúvós, flóta, flajta vagy pikula) ázsiai eredetű. Első ismert példánya Kínából a Sang uralkodók idejéből (Kr.e. XVIII-XII. század) származik; ezen a fúvónyíláson kívül az ujjak részére négy nyílás van és összesen öt különböző hang szólaltatható meg rajta. Európában sok változata alakult ki, a magyarországi 50 cm-nyi flótán vagy pikulán hat lyuk van. A legrégebbi magyarországi ábrázolás a XIII. századból származó "Kassai vízöntő" figurája balkezes tartású.

Kettősfurulyát elsősorban a csángók használnak. Egy testben két azonos hosszúságú furat van, de csak az egyiknek vannak hangnyílásai. Játékmódja megegyezik a hatlyukú furulyáéval, a másik csövön az alaphang szól kíséret gyanánt. Ehhez hasonló példányok Zalában is előfordultak.

A pánsíp egynyílásos furulyák kötege, amely ősidőktől létezett Kínában, ahol e hangszert más hangszerek hangolására használták. Feltételezhető, hogy európai gyökere is van.

A cserépsíp vagy okarina a fuvolafélék családjába tartozik. Cserépből készült tojásdad alakú hangszer, amelyet körtemuzsikának, cserépsípnak vagy kakasnak is neveznek. A hangszer egyszerű dallamok megszólaltatására alkalmas. Kínából Shang-kori ásatásokból került elő, de Kínából a Kr.előtti leírásokból is ismerjük. Magyarországon IX-X. századi körtealakú belső-ázsiai jellegű cserépsíp került elő a Tata melletti Cseke-tó környékéről, amelyen "keleti jellegű" ember arcát képezték ki. A magyar körtemuzsikán általában 2-4, néha 6 hangnyílás található csakúgy, mint a magyar furulyán. Gyakran alakítják ki az okarina testét madár-alakúvá; vizet töltve bele csicsergő hangot ad. A cserépsípok vagy hasas furulyák csoportjába tartozik a barackmagsíp, a hasas okarina és a pásztordoromb.

A rezgő levegővel működő szabad aerofon hangszerek közé sorolható a bugattyú (zugattyú, bungató vagy büngi) és a szájba illeszthető levélsíp.

2. Nyelvsípos hangszerek. A fúvó hangszerek nemcsak fuvolaszerűek lehetnek, hanem un. nádsípos, nyelvsípos hangszerek is léteznek. Ezek lehetnek kettős- vagy egyszerű nyelvsípos hangszerek; egy tőről fakadnak és megszólaltatási elvük ugyanaz. A belefujt levegő rezgésbe hozza a nyelvet, mely rezgések a hangszer testében levő légoszlopot hozza rezgésbe és a hangszer megszólal. A rezgőnyelvek általában különleges nádfélékből készülnek; a népi hangszerek nyelveinek elkészítésénél másféle anyagok - pl. madártoll - is előfordulnak. Az egyszerű nyelvű sípok a klarinétfélék családját alkotják, míg a kettősnyelvű sípokhoz az oboaszerű hangszerek tartoznak. Ilyen elven működik a tökszár furulya és a víziduda. A keresztény egyház kezdetben elutasította a nyélsípokat, mint "pogány jelképeket", később, mint szelíd "pásztorsíp" kezdett elterjedni, majd meghódította Európát - gondoljunk csak a skót dudára.

- A kettős nyelvű sípok és a magyar tárogató.(töröksíp). A kettős nyelvű sípok eredetét keleten kell keresnünk. Az első ismert kettős szárú ezüst, 4-4 hanglyukú síp Ur városából került el. Egy Kr.előtti 2600 körül időből előkerült pecséten ülő pásztor látható, amint ilyen hangszeren játszik. Egyiptomból nemcsak ábrázolások, hanem ásatási anyagból is származnak kettős sípok. Tibetben a nagy "tárogató-oboákat" üstdobokkal együtt használták. A perzsák ősi klarinét-megszólaltatású hangszerét zummarának nevezték. Az ősi magyar tárogatóval szinte teljesen azonos az ujgurok egyik sípja, de ehhez hasonló a szintén belső-ázsiai türk népek körében használatos szurnaj és a szuona. A hangszer tölcsérén levő hangelosztó lyukakat megtaláljuk a keleti "zurna"-jellegű belső-ázsiai töröksípokon. A tárogató első magyarországi ábrázolása a XV. századból került elő Felső-Magyarországról; ekkor igricnek nevezték a sípost. 1572-ben már a "tárogató-síp"-ról olvasunk és e nevet együtt használják a török síp kifejezéssel. A magyar tárogató a Rákóczy-féle szabadságharcban a szabadság jelképévé vált; a szabadságharc bukása után az osztrákok parancsára "mindet" el kellett égetni, de a Napóleon ellen felkelt nemesi hadak még használták e hangszert és egy 1827. évi főispáni beiktatáson is szól a tárogató. A millenniumra készülve Schunda Vencel József cseh származású hangszerkészítő modernizálta a tárogatót; testét megnagyobbította és billentyűzettel látta el. A tárogatót a népi- és cigány zenekarokban egyre inkább kiszorította a klarinét, ezért Schunda a kettős nádnyelvet klarinétszerű fúvókára cserélte fel. Így a Schunda-féle tárogató a klarinét és az oboa hibridje lett. Mindezek ellenére, ha a tárogató hangja változott is, de kétvonalas regiszterének c-g-ig terjedő hangjai sokat megőriztek az eredeti hangszínből, csak a hang maga kevésbé átütő. A tárogató hangszíne nagyban függ a megszólaltatás technikájától; Csajághy György és Nagy Csaba ősi hangokat képesek kicsalni e modernizált hangszerből is. A tárogató 1902-ben vonult be Európa operaházaiba, mivel Richard Wagner a Trisztán és Izolda című operája harmadik fejezetében e hangszert írta elő. A múlt században Erkel Ferenc is tárogatót írt elő a Bánk bán című operájában. A két világháború között a Zeneakadémián még tanították a tárogató-játékot, majd '45 után újra "soviniszta, irredenta" hangszerré vált. Kodály Zoltánnak köszönhető, hogy néhány példány megmaradt belőle. Ma újra vannak tárogató-iskolák és a bajor Hammerschmidt-cég rózsafából Nagy Csaba ellenőrzése mellett újra gyártja a magyarság eme ősi/új hangszerét.

 

Baloldalt Kuruc tárogató, jobboldalt regős síp (Csajághy György rajzai)<
Baloldalt Kuruc tárogató, jobboldalt regős síp (Csajághy György rajzai)

 

- Egyszerű (egynyelvű) sípok keleti eredete csak részben igazolható, mert az ilyen típusú hangszerek különféle változatai a világon szinte mindenütt előfordulnak. Az egyszerű nyelvű sípok lehetnek egy, kettő és ritkán három sípszárral rendelkező hangszerek. A duplanyelvűek az oboák és a szimlák, az egyszerű felcsapó nyelvűek pedig a klarinétok.

a. Egytestű, egyszerű nyelvű sípok szerte a világon előfordulnak, de különösen az ázsiai népek használják ezeket. A hangszerek teste nádból, lopótökből stb. készül. A magyar népi hangszerek közt az egyszerű klarinétféléknek néhány változata ismert, amelyeket ma már csak alig vagy egyáltalán nem használják.

A nádsíp korábban főleg a pásztorok körében volt népszerű. Az üreges nádszálra a furulyához hasonlóan 6 lyukat fúrtak; a síp hangsora dúr vagy mixolid, hangterjedelme egy oktávnyi. A hangszer megszólaltatásához szükséges nyelvet a befúvás helyéhez közel, a hangszer testéből hasítják ki. A hangszer testének hossza egy kisebb hatlyukú népi furulyáénak felel meg. A hangszer kínai, ahol több néven ismerik, mint la pa, chun kuan vagy kuan zu. A nádsíp gyermekváltozata a fűzfasíp (gyereksíp, zsidósíp, fűzfafütyülő, fűzfafurulya, vagy fűzfatilinkó).

A regőssíp a régi magyar hitvilágban gyökerező regölés népszokásának hangszerei közt e század elején még szerepelt. A hangszer teste kivájt lopótökből készült (a lopótök ősi ázsiai növény!) és egyik változatán 3, a másikon 6 hangnyílás található. Hosszú szárának a végébe kerül a fúvóka, azaz a rezgőnyelv, mely a lúd vastag gerincű evezőtollából készült. A "régi tárogatók egyszerű utánzatainak" fogható fel, amelyeken egyszerű dallamok játszhatók. Feltehetően az ősmagyarok számára a dúr hexachord vagy egyes pentachord hangsorra épülő szűk hangterjedelmű dallamok különleges jelentéstartalommal bírtak; ez a régi magyar hit- és hiedelemvilág sajátos zenei nyelve lehetett. Belső-Ázsiában ma is a néhány magas hangból álló általában magas dallamtöredék azt a célt szolgálja, hogy távol tartsa és elriassza az ólálkodó gonosz és ártó szellemeket.

A klarinét (cigánysíp). A régi népi sípféle hangszerek egyre ritkább használata és a népi kultúrából való elmúlása közepette jelent meg a klarinét a magyar népzenében. Azokhoz a hangszerekhez tartozik, amelyet senki se "talált fel". Öt világrész pásztorai ősi időktől fogva ismertek felső zárt végződésűk mellé vágott fúvónyílású henger alakú sípokat. A modern klarinét ősei nádból vagy fából készült egyszerű nyelvű sípfélék voltak, melyeket elsősorban pásztorok használtak és a legegyszerűbb népi fúvó hangszerek voltak. A hangszer magyarországi feltűnéséről csak a XVIII. század óta van tudomásunk; "primitívebb" formái régóta használatban voltak az országban. A klarinét a viszonylag új keletű verbunkos zene kialakulásakor vonult be a cigányzenekarokba. A falusi magyar parasztember kezébe az 1800-as évek közepe táján jelent meg.

b. Légkamrás, egyszerű nyelvsípok (egytestű és kettős sípok) a klarinét, a sípfélék és a tömlővel rendelkező dudafélék között állnak. A légkamra a hangszer testéhez csatlakozó képződmény, melyben a rezgőnyelv helyezkedik el. A légkamrába fújt levegő megnövekedett nyomása hozza rezgésbe a sípnyelvet. A légkamrák lehetnek lopótökből, tehénszarvból vagy fatölcsérből.

c. Egyszerű nyelvű, légkamra (és tömlő) nélküli kettős (szárú) sípoknak számos válfaja, típusa és egymás közti átmenete létezik. Az európai ilyen sípok Keleten alakultak ki és a legtöbb élő változata ma is ott található. A hangszerek 20-22 cm hosszúak, a sípszárak kettőzésének komoly okai vannak: a hangerő növelése és sajátos "lebegő" hanghatás elérése. A hangszer egyik sípszárán 6 hanglyuk van, a másikon nincs nyílás; az az "ikerfurulyához" hasonlóan a bordunkíséretet adja. A kínai qiang-di sípot már a Hán-dinasztia (Kr.e. 206-Kr.u. 220) korában használták, ennek közép-ázsiai képviselője a kosnaj, indiai elnevezése diyanai, arab neve zummara, de megtaláljuk Egyiptomban az V. dinasztia korából vagy az ősi Ur városában. Európába a keleti nagyállattartó lovasnépek hozták be. Több kettős síp került elő a Kárpát-medencéből főleg avar sírokból (Jánoshida, Alattyán-Tulát, Bijelo-Brdo, Hisztria, Balatonfűzfő, Szegvár-Szőlőkalja, Kunmadaras, Rácalmás, Alsógalla és Ószonyről), de a "legklasszikusabb" a felgyői avar síp, amely dudaszerű volt. A sípok hosszúsága 180 és 173,9 mm, a hangnyílások száma mindkét oldalon 6-6, a falvastagság 1-2 mm, a síp darumadár (Grus grus L.) sípcsontjából készült. Csajághy György megszólaltatta e sípot és arra a megállapításra jutott, ahogy a felgyői avar sípon a kellő fúvóka alkalmazásával a magyar népdalkincs egy oktáv terjedelmű pentaton dallamai viszonylag tisztán lejátszhatók. Bár a felgyői avar síp késő-avarkori sírból került elő, hangsora mégis azonos a magyar népzene ősi rétegének uralkodó dallamvilágával. Legközelebbi analógiája a belső-ázsiai a Hszincsiang, Kanszu és Yünnan területén ma is használatban levő qiang-di és a bawu nevű hangszer.

 

Avar kettős síp
Avar kettős síp Jánoshidáról (Csajághy György)

 

d. Tömlővel (szélzsákkal) rendelkező sípok: a dudák.

A duda(gajd) Ázsia szívéből importált ősrégi fúvós hangszer. Neve a török düdük- duduk- dudakból (=ajak) származik, a gajd elnevezés viszont arab eredetű. A különféle dudák és sípok használata ősidőktől fogva összefügg a pásztor-foglalkozással; a dudások afféle félhivatásos zenészeknek számítottak. A duda volt eredetileg a magyarság "hadimuzsikája", amelyet a töröksíp szorított ki. Magyarországon a dudát egyaránt használták a főurak és a parasztok; ott szólt a keresztelőkön, a lakodalmakban, a fonóban és a mulatságokon. Belső-ázsiai eredetét az is bizonyítja, hogy a hun és türk pusztai lovasnépek alapvetően egyszólamú, pentaton zenéje és a hétfokúság felé mutató szűk hangterjedelmű világa csak ezt a többszólamúságot tudja elfogadni a hangszeres kíséret kapcsán. Ilyen (kvart és kvint) hangközt mutatnak e népek ma élő képviselőinek vonós- és pengetős hangszerei is. A dudák világában a legősibb típust a két párhuzamos állású, egyenlő hosszú síppal ellátott duda képviseli. A magyar dudák különálló basszus-sípjával eltérnek az európai dudaféléktől és a keleti dudák világát tükrözik. Az összekötött két síp közül a dallamsípon levő 5 lyukon ("bolhalyukon") a dúr skála hexachord dallamot játsszák, míg a kicsit hosszabb kontrasípon a basszus bordun-hangot adják. A duda tömlője általában kecske-, birka- vagy kutyabőrből készül, ahhoz egy fúvókacső - "emlő" - csatlakozik. A sípnyelvek általában nádból vagy bodzafából készülnek. A duda első magyarországi ábrázolása Mátyás király idejéből származik, de az írott források a XIII. században adnak hírt e hangszer létezéséről. A dudát őseink gyakran használták, még a templomokban is szólt a duda. Feltehetően a régi hitvilággal kapcsolatos dudahasználat lényegült át a keresztény vallással kapcsolatos hangszerhasználatba. A duda basszus-sípos változata már az avar-korban is a Kárpát-medencében volt, amint ezt pl. a felgyői avarsíp is bizonyítja.

 

Magyar duda
Magyar duda

 

3. A kürt típusú hangszerek a világ szinte minden részén egymástól függetlenül alakultak ki; az emberiség legősibb hangszerei közé tartoznak. A kürt lényegében egy fokozatosan táguló keresztmetszetű cső, melyet fúvókával vagy anélkül szólaltatnak meg. Ázsiában szinte változatlan formában ma is használnak ősi kürtöket, melyek fejlődését a vallási szertartások állították meg. Ilyen ősi kürt pl. a tibeti és mongol kagylókürt. A legrégibb kürtök állati szarvakból, csontokból készültek; ilyen ábrázolást egy Kr. előtti 1250-ből származó mezopotámiai domborművön és egyiptomi ábrázolásokon találtak. A kürtöket készíthették más anyagból is pl. nemesfémből, rézből stb. A nagyállattartó belső-ázsiai lovasnépeknél különösen nagy jelentősége volt a főleg állati szarvból készült jelzőkürtöknek. A magyar szürkemarha honfoglaló magyarokkal való bekerülésének éppen egyik bizonyítéka a Belső-Ázsiában nagyszámban ábrázolt ilyen nagyszarvú szarvasmarha és az onnan előkerült szarv-kürtök. A török eredetű "kürt" szónak a magyaroknál különös jelentőséget ad az a tény, hogy ez magyar törzsnévben (Kürt-Gyarmat) is szerepel és az, hogy a szarvasmarha- és fémből készült kürt őseinknél rangjelző szereppel is bírt. A Képes Krónika aranyveretes rangjelző ivókürttel ábrázolja Árpád fejedelmet. A csernyigovi ezüstveretes kürtök Hunor és Magyar vadászatát ábrázolják. Emellett kürtöket használták ivásra (ivókürtök) és dísznek is. Sajátos helyet foglal el történetünkben a feltehetően X. századi bizánci munkának határozott Lehel Kürtje, amelynek e nevét Molnár Ferenc jászkapitány adta 1788-ban. E kürt magyar vonatkozását bizonyítja a faragványain levő csodaszarvas-monda és a belső-ázsiai griff-ábrázolás. Bár a Képes Krónika feltehetően szerzetes festője nem ismervén a szarv-kürtöt Lehel kezében havasi kürtöt festett meg.

A hadikürtök utódait a későbbi magyar zenekultúrában találjuk meg. E hangszereket elsősorban a pásztorok, és azok között is leginkább a kanászok használták, ezért e kürtöket Bartók Béla kanászkürtnek nevezte el; a régi magyar névhasználatban kanászduda, kondásduda vagy kondáskürt, esetleg tülök néven szerepelt. A magyar szürkemarha 60-80 cm hosszú, jól fejlett szarvának hegyes végéből 8 cm-nyit levágnak és a lecsiszolt szarv felső nyílását tölcséres formájúra faragják. Ha nem elég a szarv, alsó végét bádog- vagy rézlemezből készült széles gyűrűvel meghosszabbítják. Nem ritkán a kürt külön bodza-, juhar- szilfából vagy szarúból készült fúvókáját szipkának vagy csapnak nevezik. A kanászkürtök szép faragványai a hagyományos magyar pásztorművészet remekei.

Kürtöt fából is készítenek; ilyen a, 1,5-2 méter hosszú havasi kürt, amelyet Magyarországon az Alföldön is használtak. A fakürt búgó hangja messze elhallatszott. A székelyek katonai jelzőrendszerként is használták. Ezeken a havasi kürtökön az alaphangon kívül annak csak oktávját és kvintjét lehetett megszólaltatni. A fakürt székely neve pásztorkürt, nyírfakürt, hárskürt, szádok- vagy zádogkürt, alföldi rövidebb változata a fűzfaduda, a víziduda, a halászkürt és a halászduda.

 

 

Lehel kürt
A jászberényi Lehel-kürt

 

A magyar népi hangszerek rokonai fellelhetők a türk és az iráni népek körében. Ha a magyarság türk-iráni eredetét vesszük alapul, úgy a népi hangszereink nem lesznek "átvettek", ahogyan ezeket a finnugoroktól való tant vallók magyarázgatják, hanem gyökereikben és ősiségükben messze tájakon és ezer években át ívelnek (Csajághy György gondolatai). Sok hangszerünket elfelejtettük - el kellett felednünk, - mert ősi ázsiai kultúránk részei voltak, s mint ilyet a nyugati kultúra felvétele feledésre ítélt (rovásírásunkkal, őskrónikáinkkal és gesztáinkkal együtt). Feledébe merült a legtöbb hangszerünk egészen addig, míg lényegében ugyanezek a hangszerek évszázadokkal később nyugati "szűrőn" átjutva, néha kisebb változáson átesve ismét eljutottak hozzánk. Ekkor már ugyanis "szalonképesek", hisz a nyugati kultúrából "származnak". E keleti eredetű hangszerek egy része őseinkkel, más része arab közvetítéssel került Európa nyugati országaiba.


Szerkesztés dátuma: hétfő, 2011. február 28. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 7,977 Kategória: Irodalom » Kiszely István: A magyar nép õstörténete
Előző cikk: A magyar népdalok formái Következő cikk: Az ősi magyar néptánc


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: