Az ősi magyar néptánc


Az ősi magyar néptánc

A táncok rögzítésére csak néhány évtizede van lehetőségünk. Addig csak néhány szóbeli vagy képi feljegyzés hagyott emléket. A régi idők tánckincsének részletei örökre, helyrehozhatatlanul elvesztek számunkra, ám vannak olyan mozaikszemek, melyeket őriznünk kell- - ahogyan dalainkat, nyelvünket és mesevilágunkat hosszú századok óta őrizzük -, mert segítségükkel feltámadhat a múlt (Timár Sándor). Márpedig nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a magyar néptánc. Népi táncaink eredete az ősi korba nyúlik vissza, amikor a tánc szertartások része volt. A ma is élő táncok sajátos mozgásformái, az átmenet nélküli, szakított mozgásváltozatok, a hangulatban, az erőben bővelkedő férfitáncok, valamint az a sajátság, hogy a magyar tánc főleg férfitánc, arra engednek következtetni, hogy az első magyar táncok harci táncok voltak. Erre utal a játékos táncok alakzata is, amelyeket túlnyomó részt körben járnak. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy a táncoknak tűz lehetett a középpontjuk. A harcos múlt emlékét ma is őrzik a ma élő botos táncok sokasága. E táncokban a botfogás, valamint a görgetés módja a kardtartás és vágómozgás egyenes leszármazottja. Feltehető, hogy a táncot drámai játékban is használták.

Az a megszállottság, amely a magyart jellemzi tánc közben, a múltban sok téves ítéletre adott okot. A XII. században az ördög mesterségének tartották a magyar táncot, ezért üldözték is. Ennek az lett a következménye, hogy a későbbi fölszabadulás a csendes, higgadt idegen táncoknak nyitott utat. Nincs olyan forrásunk, amely kielégítő bizonyítékokra tudna hivatkozni a magyar tánc régmúlt formáit illetően. A tánc sokszínű, rengeteg változatban él, s ezeket rendszerbe foglalni szinte lehetetlen. A tánc tudománya apáról fiúra szállt, s a tánc fennmaradása az utód képességétől függött. Ha a magyar tánckészség nem öröklődött volna, táncvilágunk talán nyomtalanul eltűnt volna. Egy biztos támasza van a magyar tánckutatóknak: a magyar lélek. Egyforma formákat több nép is teremthet, de ami sajátos, az a kivétel. A mi népünkre jellemző sajátságokat feltüntető apró változatok adják a magyar vonást. A különbség, az "apró" nagyon nagy lehet, ha a táncot a nép lelke hatja át.

Ha válaszolnunk kellene arra, hogy lehetséges-e az ősi vagy legalábbis a honfoglalás kori tánchagyomány rekonstruálása, azt kellene válaszolnunk, hogy a korabeli források hiányában lehetetlen. Ennek ellenére, a magyarság mégis meg tudott őrizni valamit abból a táncművészetből, amelyet Ázsiából hozott és merőben különbözik Európa minden más táncművészetétől; sajátosan magyar.

A tánczenének nem elsődleges célja az, hogy kimondottan "szép" legyen. Fontosabb, hogy táncra gerjesszen és mámorítóan hasson. Nem baj, ha a zenész a táncbavivő hatást éppen a zene tisztaságának megsértésével éri el. A tisztaság megsértése már az is, hogy a táncdallamot játszó furulyás morgással torzítja el hangszere hangját, ahogyan a citerajátékos hangolatlanul zörgeti a kísérőhúrokat. Régebben - horribile dictu! - a csángó zenészek némelyik a tánchoz illő, testesebb hangzás kedvéért következetesen két húron, kvintpárhuzamban játszott.


Szerkesztés dátuma: hétfő, 2011. február 28. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 1,952 Kategória: Irodalom » Kiszely István: A magyar nép õstörténete
Előző cikk: Ősi magyar népi hangszerek eredete és párhuzamai Következő cikk: A magyar néptánc "felfedezése"


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: