A sztyepi nagyállattartó népek számára jelentős szerepet játszik a szarvasmarha. Teje kicsapatva, erjesztve vagy túróként valamint húsa élelemként szolgált, az állat testi erejét őseink a földművelésnél (szántás, boronálás, betakarítás, malomhajtás stb.) és ökrösszekerek vontatásánál használták fel. A szarvasmarha-tartás szinte minden fontos szava belső-ázsiai török eredetű (bika, ökör, tinó, ünő, borjú, sajt, túró, író, köpű stb.). Gardézinél olvassuk, hogy "a magyaroknál a nő marhákban álló vagyona …a vőlegény nászajándéka marhából, pénzből és bútorokból áll". Őseink korábbi szálláshelyein a szarvasmarha 38%-os előfordulással a birka és a kecske után a második helyen állt.

A szarvasmarha a kutatás mai állása szerint monofiletikus eredetű. Őse az őstulok (Bos taurus primigenius tipicus). A címeres szarvú magyar szürkemarha (Bos taurus primigenius podolicus) fajtacsoportba tartozik, legközelebbi fajrokonai ma a podóliai jellegű kelet-európai marhafajták, mint a sztyepi és a chianina vagy romagnoli. Ez utóbbi főleg Olaszországban élt, ezért feltételezték, hogy onnan került be a Kárpát-medencébe. A magyar szürkénél kifejezett az ivarjelleg; a tehenek általában szürkéskékek, a borjak pirók, a bikák daruszínűek. Jellegzetes a bikák rigószája és az ókula is. A tehenek és a bikák szarva egyaránt 50-70 cm, az ökröké viszont akár méteres is lehet. A tehenek tömege 550-600 kg, a bikáké 700-900 kg. A fajta kiváló igavonó, tejtermelése csekély, 1000 kg körüli, de bizonyítottan javítható; laktációs időben elérheti a 4000 kg-ot is. Tejének kazeinösszetétele optimális, zsírtartalma 5% fölötti. Későn (3-4 évesen) érő fajta. Húsa egyedülállóan finom, ízletes. Jó gulyakészségű, igen intelligens, rideg tartású igénytelen állat, a betegségekkel szemben ellenálló, könnyen ellik.

A szakemberek között vitás volt a magyar szürkemarha Kárpát-medencébe való jutása; Hankó Béla régi/új nézete szerint a honfoglalók hozták magukkal Belső-Ázsiából, hiszen az időszámításunk előtti kínai festményeken és szobrokon egyértelműen a magyar szürkemarha őse látható a mainál valamivel kisebb szarvval. Ebből nyilvánvaló, hogy háziasítása nem a Kárpát-medencében történt, amint ezt egyesek - elméletileg - kiagyalták és nem a Kárpát-medence őshonos állata volt. Hogy kik hozták be a Kárpát-medencébe, a hunok, az avarok vagy a honfoglaló magyarok az nem eldöntött; van, aki a kunokra is voksol, bár szarvuk ivókürtként való való használata sokkal korábbi. Természetes, hogy őseink a kelet-európai sztyepvidékről 100-115 cm-es alacsony marmagasságú podóliai állatokat is hoztak magukkal, de ezek igavonásra kevésbé voltak alkalmasok, mint a 160-170 cm-es marmagasságú magyar szürkemarha. A magyar szürkemarha tartására több, mint ötven sajátos ősi szavunk van (sőre, göböly, gulya, meddőgulya, tinógulya, számadógulyás, tehéncsordás stb.). Ezek a szavak a magyarság több ezer éves szarvasmarha-hagyományában gyökereznek.

Szürkemarha-exportunk a XIV. századtól a XVI. századig évi 70-80 ezer darab volt; az állatokat lábon hajtották a külföldi vásárokra. Az 1560-as év egyetlen napján 7418 marhát szállítottak át a váci réven. A változás csak a XVIII. században történt, amikor a Monarchia területére több tejet adó, de nem a Kárpát-medencéhez adaptálódott Holstein fríz, amerikai borzderes, kosztromai, dán vörös, Ayrshire, Aberdeen-Angus, Beef-short-horn és Hereford fajtákat hoztak be. A trianoni megcsonkított területen a szürkemarha-állomány még 33 % volt, 1938-ban ez 11,5%-ra, 1942-ben 10%-ra csökkent és ma 1 % alatti. Jelenleg géntartaléknak minősül néhány gazdaságban, illetve a nemzeti parkok (Hortobágy, Bugac stb.) területén, a vadasparkokban és néhány nemzeti elkötelezettségű megszállott gazdánál (Tiszaugaron, Kardoskúton stb.) várja annak az idejét, amikor újra a minőség kerül a mennyiség előterébe. A magyar nagyállattartás kerete még a XIX. században is a "puszta" volt, ezekhez igazodtak a mezővárosok, a kaszálók és a megművelt földek. Számos dolog összefügg ősi szarvasmarha-tartásunkkal: az igaerő, a trágya, a tejtermék, a külterjes tartás, az erdei tisztások kihasználása, az irtás, a gulyás hivatásra való nevelése és annak családokban való öröklődése, a téli takarmány begyűjtése, tárolása, adagolása, az állatok tisztántartása, a borjak elválasztása, a szarvak megformálása, a tejtermékek elkészítése stb. Ezeknek őseink mind akkori világszínvonalon való birtokában voltak.

A bivaly. A magyar házibivaly őse valószínűleg az indiai vadbivaly, az arnibivaly volt. Ez a hatalmas termetű, 190-200 cm-es marmagasságú állat, olykor a 2 métert is meghaladó félhold alakú szarvával ma már csak Kelet-India mocsaraiban található. A bivaly még a szürke marhánál is igénytelenebb állat, mert megeszi a kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket. A gümőkorral szemben edzett állat. Tejének zsírtartalma eléri a 8%-ot; a laktáció folyamán a zsírtartalom fokozatosan emelkedik, elérheti akár a 16%-ot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni. Teje kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb. A sajt mellett legkedveltebb terméke az "orda". Húsában több a foszforvegyület, mint a borsú húsában. Erdélyben - a Fogarasi havasokban, Kalotaszegen és a Sóvidéken - felújult a bivalytartás. Régi zoológiai leírásokban szerepel, hogy az avarok 560-ban Dél-Oroszországba bivalyokat vittek, sőt 596-ban Itáliába is szállítottak; ez azonban a bubalus latin szónak rossz fordításából következett, amely szó egyaránt jelent bölényt és bivalyt. A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a XI. századból származik, majd II. Béla király 1138-as dömösi apátsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok. A bivaly a Kárpát-medencei magyarságnak kedvelt állata volt, amely ma a kipusztulás szélén áll. Tejét és húsát fogyasztották, vastag bőréből talpbőrt, hámot és gyeplőt - az újkorban gépi hajtószíjat - készítettek. A házi bivaly igavonó ereje 50%-al nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták. A történelmi Magyarországon 1911-ben 155 192 bivaly élt, 1935-ben a megcsonkított országban már csak 7069-es számláltak. Régebben Somogyban, Zalában és Mezőhegyesen tartottak nagyobb tenyészeteket. Magyarországon ma már csak néhány magángazdaságban találunk néhány egyedet. Erdélyben (Parajd környékén) és a Kárpátalján (Aknaszlatinán) nagyobb számban maradt meg; Kalotaszegen a bivalyt a "szegény ember marhájának" nevezték.