Mivel a kutya faj rendkívüli genetikai változékonyságot és változatosságot, ember által formálhatóságot rejt magában, így nehéz a kutyák származását áttekinteni. A fajtatenyészés kialakulása előtt az állatok tenyésztésében a használhatóság és a belső értékek jutottak meghatározó szerephez. A pásztor számára másodlagos volt kutyájának kinézése, csak az volt a fontos, hogy megfelelően dolgozzon. A régi kutyafajták ezért területenként különbözőek voltak.
A magyar vitéz mellé sírjába nemcsak paripáját, hanem kutyáját is elföldelték, bár honfoglalóink kutyacsontvázai a temetőkben többnyire a sírok közötti gödrökben kerültek eltemetésre. A kutyát a honfoglalás korában is - csakúgy, mint annak előtte - elsősorban őrző, védő funkciója, vadásztársi segítőkészsége és képessége miatt tartották. A kutyák együtt vonultak gazdáikkal. Paleozoológusaink és kynológusaink nem egyszer elméleti vitát folytatnak a magyarokhoz kötődő és velük a Kárpát-medencébe érkező kutyákról. E viták már elcsitultak és viszonylag tiszta kép alakult ki ősi kutyáinkról. E vitát legdiplomatikusabban talán Ócsag Imre foglalja össze: "A jelenlegi nyolc nyilvántartásba vett és önálló fajként elismert magyar kutyafajta túlnyomó része a népvándorlás időszakában a hunok, az avarok, majd az őket követő magyarok és a később bevándorló besenyők és kunok pásztor- és vadászkutyájaként került a Kárpát-medencébe". A kutya volt az első háziasított állat, feltehetően a farkasból (Lupus lupus pallipesből) háziasították, de biztos, hogy kialakulásában más állatok (sakál, coyote) is szerepet kaptak. A háziasítás kezdetén az ember valószínűleg ébersége, őrző-védő képessége miatt került kapcsolatba a kutyával. Később e mindkét fél számára kedvező kapcsolat következtében egyre közelebb került egymáshoz a kutya és az ember, így a magyarok őseink életéhez is hozzátartozott az őrző-védő, a terelő és vadászó kutya. Kutyáink fajtáiból is visszakövetkeztethetünk őseink életmódjára és az őshazára, hiszen a magyarság kutyákkal együtt érkezett a Kárpát-medencébe.
A honfoglaló magyarság jellegzetes kutyáit a paleozoológusok három csoportba osztják: 1. rövid koponyájúakra, ahol a koponya alaphossza 131-7-151,6 mm közötti - ilyen a honfoglalás kori kutyaleletek 25 %-a; 2 a közepesen rövid koponyájú kutyákra, ahol a koponya alaphossza 151,6-165 mm között; ide a terrier jellegű kutyáink tartoznak; kutyaleleteink 16,6 %-a; 3. középnagy koponyájú kutyák , ahol az agykoponya közepesen széles és a homlok keskeny. A koponya alaphossza 165-172 mm közötti. E csoportba a karcsú juhászkutyák tartoznak; honfoglalóink kutyáinak 25%-a. Ezen túl még sokféle kutya került elő honfoglalóink sírjából.
"A magyar" kutyák a következők:
- I. A magyar őrzőkutyák.
- 1. A komondor (Canis familiaris pastoralis villosus haungaricus Raisitsi. 1924) a "kutyák királya"; régi neve: gubancos magyar juhászkutya", "selyemszőrű farkaseb", "pusztai komondor" vagy "lomposszőrű komondor". A "kunok kutyája"-ként szokták emlegetni; neve - qumandur - ősi török eredetű. Az ősmagyarok gulyáinak és méneseinek őrzésében oroszlánrész a komondornak jutott, mert megjelenése félelmet keltő, bátorsága példaszerű és küzdőképessége rendíthetetlen. Jó hőszigetelő bundája révén jól tűrte a kontinentális klíma szélsőségeit; a forró nyári meleget és a dermesztő hideget. A pásztorok csak fehér színűt alkalmaztak, mert éjjel jól meg tudták különböztetni a farkastól. Minden mozgó idegenre szemből támad, egy pillanat alatt ugrik és harapása halálos. A komondor, mint hűséges társ évezredeken át segített a pásztoroknak.
Nagy testű, gubancos fehér vagy fehéres szőrű kutya (40-60 kg). Hihetetlenül nyugodt, a nap nagy részét fekvéssel tölti, de éberen figyel és a legkisebb zajra is felfigyel. A komondor a világ legintelligensebb kutyái közé tartozik, itt is kiemelkedő empátiaképessége. Gazdája jó- vagy rossz hangulatát éppúgy megérzi, mint az idegen barátságos vagy ellenséges szándékát. Idomítani jóformán nem kell: a szükséges ismereteket génjeiben hordozza. Keveset eszik és kedveli a nomád viszonyokat; a falusi ház körüli hulladékkal is táplálható. A magyar komondor a XIX. században "feleslegessé" vált, mivel eddigre a nyáj ellenségeit felszámolták. Elszántságára, bátorságára jellemző, hogy a második világháborúban a fosztogató német, majd orosz katonák majdnem kiirtották ezt a fajtát, mivel kérlelhetetlenül őrizte a magyar lakhelyeket. A fajta újraélesztését 9 egyeddel kezdték meg a '40-es évek derekán, jelenleg mintegy 500 komondorkölyök születik évente. Az Egyesült Államokban keresett kutya lett, ott birkanyájat őriznek a prérifarkasok ellen. Németországban "bodyguard”-ok helyett ők őrzik az ékszerüzleteket, mivel rezisztens a gázspray ellen.
2. A kuvasz (Canis felmiliaris undulans hungaricus Abonyi L. 1935). szintén nagy testű (32-52 kg), erős kutya. A kuvasz szó állítólag sumer eredetű és annyit jelent, mint "a lovak kutyája", azaz a ménesek őrzőkutyája. A kuvasz feladata nem annyira a ménes terelése, mint annak őrzése volt. Ehhez rendkívüli állóképesség és éberség kellett. E kutyák Mongóliától a Kárpát-medencéig sokfelé élnek, de ettől nyugatra nem őshonosak. Arra, hogy a kuvasz honfoglalóink kutyája volt, arra a Keszthely-Fenékpuszta-i ásatások szolgáltatnak bizonyítékot. A XV. században a marhacsordákat is ezek kísérték és napi 25-30 km-t is megtettek. A legközelebbi rokona a kaukázusi juhász és a tibeti massif. A jelenlegi magyarországi törzsállomány 11 ezer; általában őseinket tisztelő magyar emberek tartják. Értelmes, könnyen képezhető fajta. Nem ugatós, de minden zavargásra azonnal reagál és támad. Manapság nagy gyártelepek őrzője, de alkalmas személyvédelemre és nyomkövetésre is. Régebben 4-5 kuvasz rendbe tudott tartani egy egész nyájat. ezért újra nagy lehetőségek nyílnak számukra. Intelligens, kis ételszükségletű mutatós kutyafajta, a nomád életkörülmények között is megél.
II. Magyar pásztorkutyák (terelő kutyák)
1. A puli (Canis familiaris ovilis villosus hungaricus Raisits 1924). Pásztorkodó őseink terelőkutyája, régebben "vízikutyának" nevezték, mert főként a zsombékos helyekre elkalandozott állatok kihajtására használták. A pásztorok szerint "olyan okos, mint az ember, meg is érti az embert, nemcsak beszél, hanem gondolkozik is". Ősi keleti fajta¸ első ábrázolása a sumer Eriduból (Abu Sahrainból) származik a Kr. előtti 3800-ból. Ősi sumer neve: puli. A hagyomány - és a kutatók szerint - a puli azonos az ősi tibet doggal vagy a tibet- terrier-el. Az 1400-as évekből maradt olyan híradásunk amely szerint "a magyarok ősi terelő pásztorkutyája a lompos szőrű és kis termetű eb - a puli - volt". Fennmaradását a pásztorkodó életmódnak, a nyájnak és a pusztának köszönhette. Az idők folyamán megjelenési formája sokat változott. A pulitulajdonosok legendákat mesélnek intelligenciájáról. Közepes testnagyságú (10-15 kg), energikus, nagyon élénk vérmérsékletű állat, rendkívül tanulékony, kifejezetten bátor, szinte semmitől sem fél. Legnagyobb értéke munkakészsége. Nem kell külön képzésnek alávetni, ha egyszer-kétszer látta a terelést, a későbbiekban nagy pontossággal végzi azt. Hihetetlen gyorsasággal tanul meg bármit. Ma már a Föld minden részén vannak "puli klubok". Mivel pásztoraink inkább pumit és mudit tartanak, ezért a pulik egyre inkább a városokba szorulnak, ahol életterüknek nem megfelelő a környezet. Mai megjelenési formáját csak mintegy száz évvel ezelőtt nyerte el, őse hasonlított a Lhasa apsor-ra és a Si-cura kutyákra. feltételezhetően mindkét kutyafajta egy közös őstől származik.
4. A pumi (Canis familiaris ovilis villosus terrarius Raisitsi. Anghi 1935). A XVII-XVIII. században alakult ki. Valószínűleg a puli és német, illetve francia terelőkutyák kereszteződéséből jött létre. Rendkívül élénk, nyüzsgő állat. Kedvencként nem igen terjedt el, viszont a pásztorok leggyakoribb segítőtársa. A lakott településeken gyorsan a ház jó őrzője lesz.
5. A mudi (Canis ovilis Fényesi. Anghi 1936) kialakulása a XIX. század végére, a XX. század elejére tehető, amikor kínológusaink határozottan leírták és különválasztották a pulit és a pumit. Hamarosan kiderült, hogy e két formától eltérő harmadik pásztorkutya jellegű egyedek - a mudik - is kereszteződtek szerte az országban. Az előbbi két kutyánál csendesebb, de a terelés vérében van és kevés tanítást igényel. Bátor, erős, rámenős kutya, házőrzésre is kiválóan alkalmas. Még vaddisznó-vadászaton is nagy hasznát veszik.
III. Magyar vadászkutyák
Kutyáink őse, a farkas már a jégkorszak kezdetén falkába tömörült, értelmes vadász volt. Amíg az ember életmódjához hozzá tartozott a vadászat, kutyái is mint vadásztársak töltötték be szerepüket. Amikor az ember áttért a földművességre, a kutyák szerepe is bővült amellett, hogy megmaradt régi funkciója - a vadászat - is. Ősi vadászkutyáink nagy része ma is élő fajta, de már valamennyit nem használják vadászatra. A szelindekek, a hajtókutyák és a kopók mellett a vizslák és az agarak voltak a solymászáskor legszívesebben alkalmazott kutyák. Okos, engedelmes kutyák ezek, kitűnő szimattal rendelkeznek. Ezek terelték a háló felé a felrebbentett fürjet, a foglyot és ugrasztották ki vackából a nyulat.
6. A magyar agár. Az ember mellé szegődött kutyák eleinte csak segítették az embert a vad elejtésében, s ennek fejében megkapták azt, amit az ember meghagyott. Mielőtt az ember az íjat és a nyilat megszerkesztette, vagy azzal egyidőben már rendelkezett olyan gyors járású, a száguldó vadnál is sebesebben futó kutyafajtával, amely megszerezte számára a zsákmányt. Ez a kutya lehetett az agár őse. A magyar agár eredetére vonatkozó feltevések szerint a népvándorlás folyamán Ázsiából Európába özönlő nagyállattartó lovas népek rendelkeztek agár típusú kutyákkal, melyeket futó vadak elfogására használtak. Az agár eredetét nem ismerjük; legrégebbi emlékeik az egyiptomi és a babyloni kultúra idejéből származnak. A honfoglaló magyarok minden bizonnyal hoztak magukkal Európában eddig nem ismert agarakat. E kutya nemcsak kitűnő futó, hanem bátor, szívós fajta, futó nyúl, őz, szarvas sőt farkas vadászatnál is eredményesen használták.
7. A magyar vizsla (vagy simaszőrű magyar vizsla) őshonos magyar kutyafajta. Mai standardját 1982-en fogadták el. A bozótos, sűrű, áttekinthetetlen terepen vadászó ember segítőtársa lehetett a jó orrú vizslák őse. A magyar vizsla zsemlesárga színű, könnyen és gyorsan idomítható, a durva bánásmódot nehezen tűrő, igen intelligens, kiváló memóriájú és jó kombinációs készségű magyar kutyafajta. Jó szimatú, jó vadmegállító- és elhozási hajlammal megáldott a magyar vizsla. Valaha apróvadak vadászatára használták. Őse az Ázsiából a magyarokkal érkezett vadászkutyafajta volt, más kutatók szerint a magyaroknak a IX. században behozott keleti kopóját keresztezték a Kárpát-medencében talált kopókkal és így alakult ki a magyar vizsla. A magyar vizslát már a XI. században ismerték. Híres volt Balassi Bálint magyar vizslatenyészete. Régi magyar közmondás úgy tartja, hogy ha az összes többi vadászkutya ki is pusztulna, a vizsla valamennyit képes lenne helyettesíteni. Van a magyar vizslának egy drótszőrű változata is, amely középnagy, erős testalkatú, sárga drótszőrű vadászkutya. Intelligens, ragaszkodó és kiegyensúlyozott állat.
8. Az erdélyi kopó (magyar kopó vagy pannón kopó). A mai erdélyi kopók őseiben a magyarok által behozott és az itt találtak kereszteződései. Leginkább Erdélyben terjedt el. A lóról való vadászat őseinknél is a kedvelt vadászati módok közé tartozott. A pannón kopókról hivatalosan először csak a középkor elején hallunk, amikor Európa-szerte divatossá vált a kopózás. Nevét egy 1237-ből származó oklevél is említi. A Bécsi Képes Krónika a magyarok őshazáját ábrázolva ilyen kopót ábrázol. Középnagy testű kopófajta, jóindulatú, bátor, szenvedélyes és kitartó vadászkutya, vadkeresésre és elhozásra egyaránt alkalmas. Kitűnően hajt és eredményesen lefogja a vadat. Hajtás közben magas csengő hangot hallat, állóra ugat. Gazdájához ragaszkodik és azt meg is védi. Nagy magyar főurak (Mátyás király, a Rákócziak és a Zrinyiek) kedvelt sportja volt a kopózás. A hosszú lábú kopó inkább a nagyvadra, míg a rövid lábú rókára, nyúlra volt használható.
- A kutyára való esküvés. A kutyára tett eskü és a kutyaáldozat egyszerre közvetített üzenetet és intelmet az esküvőnek. A kutyára való esküvés hátterét egy mitikus történet világítja meg, amely kizárólag a török népeknél ismert. Eszerint "a szőr nélküli kutyát az Isten az újonnan teremtett ember védelmére rendelte. A kutya azonban a védelmi parancsot megtagadta, mivel az ördög egy bundával megvesztegette, Így az Isten a kutyát büntetéssel sújtotta". A kutya különös tiszteletnek örvend a kínaiaknál. Hitük szerint az égnek szentelt fehér kutyák őrzik az uralkodót a túlvilágon; ezért állítottak fel kutyaszobrokat a császárok sírjai elé. Az ősi török népeknél a farkas mellett a kutya volt a totemisztikus ős és a népek vándorlását meghatározó "vezér", de a kutyák vezették a lelkeket a túlvilágra is, ahol nyájak őrzőiként és a vadászatnál szolgáltak. A belső-ázsiai népeknél - így a magyaroknál is - a kutya feláldozása a szerződéskötésnek fontos része volt. Nem számított szokatlannak, hogy keresztény uralkodóknak "pogány" fejedelmekkel kötendő szerződéseik alkalmával a Bibliára, a keresztre vagy egy ereklyére tett esküvés mellett kölcsönösség alapján a másik fél szokásait - így a kutyára való esküvést - érvényesítették. Theotmár salzburgi érsek 900-ban a pápának írt levelében a frankoknak a magyarokkal kötött szerződésükről számol be, amelynek megkötésekor a magyarok "kutyára, farkasra és más istentelen pogány dologra" esküdtek. Ugyanilyen szerződést kötöttek a magyarok a morvákkal, a bizánci császárok 580-ban az avarokkal, 815-ben a bolgárokkal és 917-ben a besenyőkkel.
