A hun történet és a magyar őstörténet finnugor fogalmazásának felvázolása azért is szükséges volt, hogy megértsük, miért utasítják el a szóban forgó magyar tudósok a hun-magyar testvériség gondolatát olyan mereven. Ha tudniillik úgy találták, hogy 1. a hunok őshazája Belső ázsióban, a kínai Nagy Fal előterében volt, a magyaroké pedig az Ural vidéken, 2. ha a hunok törökül beszéltek, a magyarok pedig magyarul, 3. ha a hunok a mongol fajhoz tartoztak, a magyarok pedig a finnugor fajhoz, 4. ha a hun nép már teljesen elpusztult, amikor a magyarok a kaukázusi térségben megjelentek, - akkor kénytelenek azt mondani, hogy a hun-magyar testvériség a mesék világába tartozik (83m. 2). A krónikák magyar-hun viszonyra vonatkozó híradásait legújabban átvizsgáló tudósok például ebben összegezik álláspontjukat: "Valószínűnek kell tartanunk, hogy a külföldi (és magyarországi) hun-magyar kapcsolat hite általában ténybeli alap nélkül, tudós kitalálás következtében keletkezett" (146m. 265) és "a magyarságnak semmi köze sincs a hunokhoz s a magyar-hun rokonság gondolata tudós kitalálás", amit "tudományosan nem lehet bizonyítani" (146m. 8).
Tovább is mennek és tilalmazni akarják, hogy a hun-magyar testvériség kérdését egyáltalában feszegessék. Az ilyesmi szerintük "politikailag irreális rajongásra, álmodozásra ad alkalmat, el kell tehát vetni már csak azért is, nehogy ellenségeinknek okot szolgáltassunk, hogy ázsiai barbároknak bélyegezzenek bennünket" (146m. 8). A hunoknak az angolszász és latin világban igen rossz emlékük maradt fenn, "ezért jól teszi a hazája hírnevét féltő magyar, ha nyugati ember előtt nem dicsekszik Attila ősapjával és a hun-magyar atyafisággal, meg szoborba öntött Attila-kultuszunkkal" (146m. 166).
Íme tehát azok, akik magyar szótárt kiárusították; történelmünk legfényesebb lapjait kitépték olvasókönyveinkből, most nemzeti leckét akarnak adni és az idevágó tudományos erőfeszítéseket "pogánykodásnak" nevezik (146m. 215).
Úgy látszik azonban, csak a finnugor elmélet magyar híveinek vannak gátlásaik Attila örökségével kapcsolatban. Germán történészek és nyelvészek minden hun- szidalmuk ellenére boldogan veszik ki a hun örökségből mindazt, amit maguk számára értékesíteni tudnak, kezdve a Nibelungenliedtől és mondáktól. Ugyanígy a skandinávok és a szlávok sem tartják különösképpen szégyellni való dolognak rámutatni arra, hogy ők a harcos hun nép tekintélyes részét fajtájukba felszívták és még azt is megkockáztatják, hogy a hunok nyelve éppen szláv lehetett. A barbár jelzőtől is csak mi félünk, de nem a germánok, akik a vandálokat éppúgy számontartják atyafiságuk között, mint a franciák a kelta barbárokat.
A franciák szerint mai nyelvük nem egyéb, mint a kelták által kerékbetört latin. Az olaszok is büszkék etruszk összetevőjükre, bármennyire erkölcsteleneknek bélyegezték. is azokat a latinok, és a britek, írek sem rejtik véka alá trójai eleiket. Egyszóval. Nyugat-Európának éppúgy megvannak az ókori világhoz kapcsolódó népi és kulturális mozzanatai, mint minekünk. Így a logikusan gondolkodó ember valami rejtett hátsó gondolat feltételezése nélkül nehezen érti meg, mért éppen nekünk kellene szégyenkeznünk, hogy a "világ urához" (imperator mundi) több kapcsolatunk van, mint nekik?
Miféle pogánykodás és miféle bűn vagy szégyen lenne, ha kiderülne Attiláról, hogy a latinon kívül történetesen magyarul beszélt, sőt az volt az anyanyelve? Van valami igazság abban, amit Gárdonyi Géza jó megérzéssel úgy fogalmazott meg, hogy a finnugor szakértők működése Magyarországon valóságos szellemi tatárjárás volt.
