A kárpáti Hunország népeinek faji sajátosságai és népnevei. Embertani megfigyelések


A kárpáti Hunország népeinek faji sajátosságai és népnevei. Embertani megfigyelések

Az őstörténet kutatója az embertan megállapításéiból elsősorban azokat tudja felhasználni, amelyek az egyes nemzetek keretén belül hosszú időn át előforduló embertípusokra vonatkoznak. Ezeket a típusokat a faji ismertetőjelek alapján szokták meghatározni, aminők a bőr színe, a termet nagysága, az orr formája, a szem állása, nagysága és színe, és a koponya alakja felülnézetben. (14) E faji vonások legtöbbjére a csontmaradványokból következtetnek, de felhasználják az egykorú képes ábrázolásokat és az írott forrásokban található feljegyzéseket is. E jellemző vonások bizonyos állandó együttes előfordulása eredményezi az embertípusokat. Az embertan másrészről megállapítja azokat a földrajzi tájakat, ahol egy-egy embertípus bizonyos időben uralkodó jellegű volt, nagy többséget alkotott, és nyomozza más tájakra való szétterjedését. A történész számára az embertípusoknak szétáramlása is hasznos felvilágosítást tartalmaz, mert segítségével deríthető fel a korai időkben lezajlott népvándorlások kiindulópontja, iránya és útvonala. Érdemes tehát és kell az őstörténésznek az embertan segítségét is igénybe venni.

 

De van-e elég embertani lelet arra, hogy ezt a segítséget a magyar nyelvű népek, jelesül a Kárpát-medencebeli hunok és magyarok őstörténeti vizsgálatához a siker reményében igénybe vehessük? A 4. és 5. századból eddig nagyon kevés emberi csontmaradvány került elő, ami a hunoknak volna tulajdonítható. Ők halottaikat előbb máglyán elhamvasztották és csak üszkös maradványaikat temették a földbe. De van használható képanyagunk, és megtaláljuk az írott kútfőkben a hunok testalkatának valamelyes leírását is. Amikor azonban a hunok avar néven a 6. században visszatértek a Kárpát-medencébe és ott több mint 200 éven át (567-796) újra önálló államot alkottak, már nem hamvasztották el halottaikat, hanem mai módra sírokba temették. Ezekből a sírokból tömérdek csontmaradvány került elő. Így a hun csoportra van elégséges embertani ismeretünk. (15)

 

Ami a magyarok testi jellemvonásait illeti, erre nézve a 9. és 10. századból eddig mintegy 180 hiteles koponyát és 130 ép csontvázat birtokolunk, az újabb kutatások nyomán további példányokkal bővült. Ismerjük I. Endre, I. László és III. Béla királyunk csontmaradványait is, Piroska-Iréné mozaikképét és Szent László mellszobrát és van a krónikákban külsejükről szóló írásbeli feljegyzés is. A mai magyar nemzet embertípusait pedig elég behatóan ismerjük. Ebben a vonatkozásban is elég tehát az anyag, hogy abból őstörténetünkre bizonyos következtetéseket vonhassunk le. Módszertanilag azt az utat követjük, hogy a mai helyzetből indulunk ki és a mai embertípusokba igyekszünk beilleszteni a hun időkben a Kárpát-medencében lakott népeket.

 

A mai magyar nemzetben a legelterjedtebb típust azok alkotják, akik közepes termetűek, zömök testalkatúak, széles arcúak, akiknek az orra tompán végződik, koponyájuk felülnézetben közel áll a kör alakjához, azaz rövid vagy kerek fejűek. Ezek országos arányát az össznépesség 28%-ára teszik. A típust balti vagy urali típusnak keresztelték el. Ezzel a típussal pontosan azonos az avarok embertani képlete. Lipták Pál, aki az összehasonlítást gondos mérlegeléssel elkészítette, nem habozott az egyezésből kínálkozó logikus következtetést levonni, hogy t.i. a mai magyar nemzetnek e 28%-nyi része "valószínűleg az avarkori népességből származik" (117m. 15). Lipták Pál gondolatmenetét tovább fűzhetjük. Ha ugyanis az avarok hunok voltak, akkor úgy is fogalmazhatjuk a tételt, hogy a mai magyarság jelentős része, az a bizonyos 28%, hun származású, akiket a hun emlékek tompa orrú állatokkal ábrázoltak és az idegenek is ilyen orrúnak mondtak (141m. 71; 146m. 65).

 

Mivel a hunokról saját írásaikban azt olvassuk, hogy ők iráni származásúak, a szóban forgó embertípust a vándorlásuk végállomására utaló balti és urali elnevezés helyett nekünk okosabb dolog előjöveteli helyükre utaló szóval iráni típusnak nevezni. A következőkben mi ezt az elnevezést használjuk.

 

Az embertan művelői a mai magyar nemzetben megemlékeznek egy második embertípusról is, amely lényegében megegyezik az iráni típussal, úgyhogy azzal majdnem azonosnak vehető. E típus országos átlagát 20%-ban állapították meg. A 4. és 5. századi kárpáti magyar népek közül ebbe a csoportba a hunokkal azonos tájról érkezett iráni szkíták (székelyek) tehetők, akiket a hun okmányok is magukkal azonosnak tekintettek és ugyanazon állattal ábrázoltak, mint sajátmagukat. Eszerint az iráni típus (a hun és szkíta) leszármazói a magyar nemzet 48%-át alkotják.

 

14) A koponya alakját a fejindex fejezi ki. Ez az index a felülről nézett koponya szélességének (A) és hosszúságának (B) viszonya, szorozva 100-zal, tehát (A:B) x 100. Három főtípust különböztetnek meg. Ha az index 81 vagy annál magasabb, akkor rövid fejű (brachycephal) típustól beszélnek; ha az index 76 vagy kevesebb, akkor hosszú fejű (dolychocephal) típusról szólnak; ha az index a jelzett két szám között mozog (76-81), akkor középfejűeket (mezocephal) mondanak.

 

15) Az avarok hun mivolta (és így magyar nyelvűsége) ma már nem kétséges. Az egykorú források ezt a népet a hunnal azonosnak tekintik és "visszatérő hunoknak" nevezik. Számos ilyen kifejezést is találunk, mint: Huni qui et Avares?, Hunok, akik avaroknak mondatnak (45m. 11 és 83m. 223 jzt. 432, és 151, 153). Ilyen értelemben szól a középkori magyar krónikák kiadója: A scriptoribus occidentalibus Avari, vel magis partes Avarorum persaepe Hunni dicuntur (167m. 1. 43). A bizánci kútfák is az Unnoi-val azonosították az avarokat (168m. 26). Az azonosítós nem ok nélkül történt mert az avar birodalom összetevői között s

döntő szerepet játszottak az egykori hun birodalomnak a Kárpátok külső övezetiébe és a Fekete-tenger környékére került elemei (146m. 259).

 

László Gyula szerint az avarok jelentős része hun volt, nyelvük azonos volt Attila hunjai nyelvével (168 m. 26; László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, 97-100). Görög híradások szerint az avarok négy elemből ötvöződtek. Ezek: UAR (Úr), KHUN (Hun), TARNIAKH (Turániak) és KOTZAGEREK (Kutya urak). Egy más görög forrás szerint az avarok UAR-KHUNI (árja honi) nép (80m. 226, 228; 82m. 29 és 83m. 48). Egy bizánci követ jelenti, hogy ez uarkhuni népet hangyákhoz hasonlítják (80 m. 228), szóval Hun-ágak, Hunok. Nem is lehettek az avarok mások, mint magyar nyelvűek, ha hosszú uralmuk, Árpádék bejöveteléig fennmaradt tömegeik ellenére egyetlen egy olyon helynév vagy nyom sem maradt fenn telephelyeiken, amelyet a magyartól eltérő idegen nyelven lehetne értelmezni (117m. 18). Az avarok tehát valóban hunok, és így a hun-avar egyezőség történelmileg egyező tény.

 

Az embertan kutatói a mai magyarság harmadik leggyakoribb típusát is közepes termetűnek, de karcsú testalkatúnak mondják, akiknek bőrszíne valamivel sötétebb árnyalatú, mint az iráni típusé, orra pedig gyakran esősen ívelt, hosszú és keskeny, hegyesen végződik, haja enyhén hullámos. Ennek az elegánsabb típusnak országos átlagát 25%-ban állapították meg és turáni, kaukázusi meg feketetengeri névvel szokták emlegetni. A 4. és 5. században a Duna-medencében jelenlévő magyar népágak közül ebbe a csoportba az illeszthető be, amely a rajzos hun emléktárgyon ilyen vékony, hosszú, hajlott orral, madárcsőrrel és madárszárnnyal jelenik meg. Ez utóbbi földrajzi eredő helyét bizonyára délebbi vidéken kell keresnünk, valahol a Vörös-tenger partvidékén. Az iráni hun és szkíta és az egyelőre vörös-tengerinek mondható magyar elemmel együttesen nemzetünk Régi Keletről származó részlege 73%-ra, az átmeneti típusok hozzáadásával 83%-ra tehető.

 

A magyarral rokon balti és urali népek faji képlete majdnem ugyanilyen. A mai magyar nemzet tehát lényegében két embertípus, a hun és magyar ötvözetéből keletkezett és ez a kettősség magyarázza meg népdalaink kettős jellegét, kétféle eredethagyományunkat és nemzetünk kétféle nevét is: Hungár és Magyar.

 

Ha a mai magyar nemzettestet alkotó elemek túlnyomó többsége (szkíták, hunok, magyarok) már a 4. és 5. században a Kárpát-medencében élt, akkor az Árpád vezérrel beérkezett utolsó nagyobb néprészünkről etnikai vonatkozásban nem mondható el, hogy honfoglalást végzett. Amit Árpád és magyarjai tettek, az az országban régóta itt lakó magyar nyelvű törzsek politikai újraegyesítése volt, a régiek történeti jogán és azok hagyományai alapján. Árpád minduntalan és nem is ok nélkül hivatkozott ősére, Attila királyra, aki először hajtotta végre a Kárpát-medence politikai egyesítését és nem ok nélkül mondta, hogy őse országának helyreállítása céljából érkezett. Az a tény viszont, hogy a Kárpát- medencébe érkezett összes néprészek - magyarok, szkíták, hunok, avarok, árpádiak - már megérkezésükkor valamennyien magyarul beszéltek, útközben is magyar írásbeli nyomokat hagytak maguk után, arra mutat, hogy bármely oldalról érkeztek is a Kárpát-medencébe, azt megelőzőleg, az igen régi időkben, valahol már együtt kellett élniök, ahol a közös nyelvet kialakíthatták. Hogy hol lehetett ez a közös őshaza, arra nézve az eddig előbukkant emlékek alapján is tehetünk célzást.

 

Ez a hely a Fekete-tenger, Kaukázus-hegység és a Káspi- tó alatt elterülő sávban keresendő, a Régi Keleten amely a kerek koponyájúak őshazája volt és ahonnan ők a csiszolt kőkortól kezdve szakadatlanul áramlottak Európa felé (16)Hogy a magyar népek őshazája valóban a Régi Keleten kellett legyen, arra a faji sajátságok további vizsgálata meglepő fényt vet. Eddig még senki sem gondolt arra, hogy a magyar nyelvű népek között előforduló fekete embertípust nyomozza és ezt a mozzanatot az őshaza helyének megállapítására használja fel.

 

Forrásainkban az iráni (szkíta, hun) és vöröstengermenti (magyar) típus mellett gyakran említés történik köztük lakó fekete színű emberekről. Feketéket mondanak, nem sárgákat, tehát afrikaiakat és nem ázsiaiakat. Szó van fehér és fekete szkítákról, fehér és fekete hunokról, fehér és fekete magyarokról, tehát mindegyik csoportba belevegyült színesekről. A vonatkozó kifejezések filológiai pontossággal megállapíthatóan a test színére utalnak és nem világtájak megjelölésére szolgálnak.

 

A Kaukázus és Fekete-tenger felett elterülő Scítiában, amely az Iránból észak felé törekvő magyar népek felvonuló területe volt, többször hallunk fekete emberekről. Kézai Simon mester szerint: "Az ebben az országban lakó emberek tunya életet élnek, haszontalanságokon törik fejüket, az emberi méltósághoz nem illő nemi cselekedeteket művelnek, úri (értsd fehér) nőkre áhítoznak és inkább fekete színűek, semmint fehérek" (167m. I. 145). A hun időkből is van fekete adatunk. Attiláról, a hun-magyar királyról megírják a források, hogy villogó szemű, sötét (teter) arcú és roppant buja természetű ember volt (167m. I. 151). Árpád apját, Álmos vezért testileg így jellemzi a krónika: "Maga Álmos csinos, de fekete arcú ember volt, fekete és nagy szemei valónak, termete óriási és karcsú volt, kezei hatalmasak, ,,ujjai pedig vaskosak".17

 

Ez a leírás tökéletesen illik a gyakran két méterre is megnövő, karcsú, szinte térdig érő kezekkel bíró Délkelet-Afrikában otthonos csinos négerre, a szerecsenre. A fekete szín itt sem világtájként szerepel és nem véletlenül említi a forrás, hiszen a negroid összes járulékos vonásait egyidejűleg adja. Árpád fia Zulta fehér bőrű volt, jegyzik meg a források. De Zulta fia Taksony visszaütött őseire:

"Szép nagy szeme volt és fekete puha haja" (167m. I. 111). A magas termet aztán öröklődött az Árpád családban: Szent István, I. Endre, I. László és III. Béla óriási növésűek voltak, Szent-László fejjel is magasabb, mint bárki más. Ezeknek a királyoknak az orra hatalmas tokmány orr, arccsontjuk szembetűnően fejlett és ajkuk, mint éppen Szent-László mellszobrán látjuk, tekintélyes vastagságú. Árpádkori okmányaink és törvényeink említést tesznek az országban élő szerecsenekről, akik - nagyon jellemzően- a királyok védnöksége alatt álltak. A szerecsenekről minden lexikon elmondja, hogy sivatagos vidékről kerültek Európába: Boldog Arábiából és Szíriából. (18)

 

16) Az embertan tudósai szerint Európa első magas kultúráját "Európa I"-et ezek a kerekfejűek alakították ki. Pittard szerint "Akármilyen ösztönös idegenkedést is érzünk a délibábos keleti szemlélettel szemben, az a véleményem, nehéz mai ismereteink alapján más eredetet elképzelni " Az eredeti szöveg így hangzik: Et malgré la répugnance instinctive qu'on peut éprouver á l'égard des mirages orientaux, je crois qú' il est difficile, dans l'étet actuel de nos connaissances, d'envisager une autre origine (152m. 151).

 

17) Erat enim ipse Almus facie decorus sed niger, et nigros habebat oculos sed magnos, statura longus et gracilis, manus vero habebat grossas et digitos prolixos (167m. I. 39).

 

Bár a teljes összefüggést ezek között az adatok között az előadottak alapján még nem láthatjuk, annyi mégis kétségtelen, hogy a mai magyar nép 4 vagy 5%-ban megállapított mongolos típusa nem lehet ázsiai eredetű, mint ahogy eddig magyarázták, hanem csakis afrikai eredetű, a szkíta-hun-árpádi korszakban magyarokkal bejött feketék utódai. Mivel ez a fekete elem minden embertípusunk közé bevegyült, bizonyos, hogy ezt a közös elemet ugyanazon a helyen szedték fel, ott ahol még valamennyien együtt élhettek, tehát az Őshazában. Következésképpen ez őshazának délnyugati széle ott kellett legyen, ahol magas növésű, erősen szexuális, csinos négerek éltek. Ez a hely Délkelet-Afrika (Eritrea, Etiópia, Egyiptom), Boldog Arábia és általában a Vörös-tenger partvidéke. Nem véletlen tehát és nem a Bibliából kölcsönözött mesebeszéd, hanem igaz történet, ha a magyar krónikák az Őshazával kapcsolatban éppen ezeket az afrikai vidékeket említik. Íme tehát a faji tényező vizsgálatával, a fekete bevegyülés fonalán ugyanoda jutottunk, ahova a fehér fonállal is érkeztünk, a magyar őshazát a Régi Keleten kell keresnünk, ott ahol az emberiség magas kultúrája először kialakult. (19)

 

18) A szerecsenek nevét a források Saraceni, Sarazeni, Sarrazeni alakban írják. Ha figyelembe vesszük, hogy a régi magyarban a H hangot, ha alig hallatszott, nem szokták külön írásjellel jelölni (v.ö. a Huni helyett irt Uni neve?), akkor a szóbanforgó név etimológiáját és magyar eredetét is könnyű megállapítani: Száraz-(h)oni, ami pontosan fedi sivatagi eredetüket.

 

19) Az afrikai negroid típus nyomait a tudósok óriási meglepetésére a történeti idők hajnalán Közép- és Dél-Európában is megtalálták. Főbb előfordulási helyeik: az északolaszországi Grimaldi község; az alsó-ausztriai Willendorf és a franciaországi Laussel (Dordogne). A női típust a nálunk ritkán látható óriási mellek és a minden képzeletet felülmúló túlméretezett far (steatopygia) jellemzi (152m. 81-tői 88-ig).

 

Az egyiptomi eredetű, sötétebb bőrű emberfajta a szkíták előtt, úgy látszik, a Balkán-félsziget északi részében eléggé elterjedt volt, sőt a Kárpát-medencében is. Herodotos leírja, hogy az ő korában az Adriai-tengertől, pontosabban Velence tájékától északkeletre egészen a mai Valachiáig (Havasalföldig) egy SIGYNNAI nevű nép lakik. Apró lovaik vannak és a méda urak (magyarok) keretében sodródtak oda. Herodotos kíváncsi volt a szó jelentésére és utazásai során szokása szerint, többfelé érdeklődött jelentése iránt. A Marseilleben élő lig-urak azt mondták neki, ott így nevezik a kiskereskedőket; Ciprusz szigetén (annak régi neve: Mak-aria) az ottani mak- urak azt mondták a mesternek, hogy a szó, amint kiejti, ,szigonyt' jelent (94m. II. 3 és 102m. I. 4 sk). Ha a ,szegény' meg a ,szigony' szót régiesen próbáljuk leírni (SIGINI, SIGONI), rájövünk arra, hogy a herodotosi Sigonnai voltaképpen ,cigányokat' jelent, akik szegények, "egipciek" és sötét bőrűek.

 

A cigányokat a magyar krónikák is a szkítákkal- médákkal kapcsolatban említik, SECANA, SICANA és hasonló nevek alatt. Ezek a cigányok éppen a szkíták beáramlása idején hagyták el a Kárpát- medencét "félvén a keleti nemzetektől" (orientales timentes nationes 167m. I. 245) és a franciaországi Szajna folyó mellé költöztek. A francia folyó, amely mellé letelepedtek, a mai napig az ő nevüket viseli, amit sokáig SAKANA, SECANA, SEQUANA: Cigány néven neveztek, a telepeseket pedig SECANI néven. Táboruk központját a Szajna két egymáshoz igen közel álló szigetén, a mai St- Louis és Ile de Notre-Dameon állították fel, amely abban az időben fontos átkelő hely volt. Ez a "páros" sziget lett a későbbi PARIS, Franciaország fővárosa. A dunamedencebeli cigányok Franciaországba való vándorlására olv. 167m. I. 245 és a enciklopédiák Sequani. szavát, mint pl. az Encycl. Americana és Encycl. Britannica, 1947. A cigányok a 15. századtól kezdve szintén figyelemre méltó tömegben vándoroltak Franciaországba, szinte mindenhová: "un peu partout" (152m. 157).

 

A cigányok neve SIGYENE alakban a Vörös tenger mellékén is előfordul (52m. 1. i I6). Az egyiptomi források az egyiptomi szerecseneket is cigányoknak nevezik.

Forrás: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. január 19. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 3,217 Kategória: Irodalom » Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete
Előző cikk: A hunok rovásírással írt magyar nyelvű okmányai Következő cikk: A Hungar és Magyar név értelme


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: