Az Őshaza történeti éghajlata és első gyarmatosai.


Az Őshaza történeti éghajlata és első gyarmatosai.

A Régi Kelet klímatörténete magyarázatul szolgál arra, hogy miért indult el a két magyar nyelvű népág, az északon lakó hun és a délen lakó magyar egymás irányában a történelmi találkozóra és közös nemzet kialakítására. Földrajzszakos tudósok írják, hogy a régibb kőkorszak (paleolitikum) idején földünk éghajlati viszonyai lényegesen eltértek a mai állapotoktól. Akkoriban a föld átlagos hőmérséklete alacsonyabb volt nem csupán a sarkvidékeket borította állandó hótakaró, hanem a ma mérsékelt égöv nagyobb részét is. Az állandó hómező lenyúlt a Himalájáig fedte az Ural- hegység java részét és lezárva tartotta a Kaukázuson átvezető átjárókat. Szóval Európa és Ázsia több mint fele alkalmatlan volt állandó emberi telepedésre, a helyhez kötött életre. Mellesleg megjegyezve, ez a tény is határozottan cáfolja a finnugor tudósok szibériai őshaza. elméletét, hiszen az akkori klimatikus viszonyok között Szibéria Kr. e. 6000-ig semmiféle népnek sem lehetett lakóhelye.

 

A föld felmelegedése időszámításunk előtt 8000 táján indult meg, 6000-ben meggyorsult és 4000 és 2000 között az évi átlagos hőmérséklet mindenütt néhány fokkal a mai fölé emelkedett. Ekkor az állandó hótakaró fokozatosan visszahúzódott és szinte a sarkakon sem maradt meg örökösen. A fölmelegedésnek messzemenő következménye lett. A felszabadult hatalmas víztömegek megemelték a tengerek, tavak és folyók szintjét, úgyhogy azok sokkal nagyobb területet borítottak el, mint napjainkban. Időszámításunk előtt 6000 táján a Kaspi- tó még összefüggött az Aral-tóval, a Perzsa-öböl 200 kilométerrel beljebb nyomult a szárazföldre mint manapság, a Nílus völgyében 40-50 kilométer szélességben hömpölygött a víz és delta nélkül ment a Földközi-tengerbe. A Vörös-tenger vize egybefolyt a Földközi-tenger vizével. Irán belseje tenger volt.

 

Afrika délkeleti részét szinte levágta a kontinensről a délről északkeleti irányban haladó 60-70 kilométer széles földtörésben folyó víz. Afrika belsejében, ahol ma sivatag van, végeláthatatlan mocsarak húzódtak s a tájat buja növényzet borította. Ilyen volt a helyzet a bennünket érdeklő világrészén a jégkorszak után bekövetkezett nagy áradások idején. Ezeknek az állapotoknak emlékét őrzi a mezopotámiai, egyiptomi és bibliai forrásokban említett vízözön. A katasztrófában a régibb kőkori emberiség javarésze elpusztult, a maradék pedig a magaslati helyekre zsúfolódott össze: a Kaukázus hegyeiben és a délkelet afrikai hegyvidéken.

 

Az áradások után Kr. e. 4000 táján kezdődő hőségben beállt a harmadik klimatikus ütem. Az erős párolgás következtében a belvizek kezdtek eltűnni és a nagy víztükrök összehúzódtak. Amíg a Kaukázus alatti menedékhelyen lévőknek ez új életlehetőséget nyitott, mert levonulhattak dél felé, a forró égöv alatt lakóknak megélhetési zavarokat okozott, A szelek megváltozott járása miatt ezentúl az eső nem az egyenlítő sávjában hullott alá, hanem a mérsékelt égövön. Az egyenlítő táján tehát a felszárított talajnedvességet ezentúl nem pótolta semmi, kihaltak az erdők, elszáradt a növényzet s maradt az elemeire széthullt föld, - a por és homok. Miután már a növényeket és állatokat elűzte az Égető Úr vagy Sütő Úr (a Nap afrikai neve), a belőlük élő embernek is mennie kellett. Abban a mértékben, amint a sivatagosodás haladt előre, újabb és újabb néphullámok voltak kénytelenek nedvesebb, hűvösebb tájakra vonulni, felfelé északra, a földrajzi adottságok által megszabott útvonalon. Amíg tehát a kaukázusi menedékhelyről dél felé indult a nép, a dél afrikai menedékhelyről észak felé kényszerült. Végeredményben tehát az éghajlati viszonyok megváltozása lehetett az az ok, vagy legalábbis a fő ok, ami a korábban - talán éppen a vízözön miatt - szétvált magyarul beszélő két ágat, a hunt és a magyart egymással újra kapcsolatba kényszerítette.

 

Régészeti megállapítások szerint, amint a jégtakaró elolvadt és a felszabadult földterületen a növény- és állatvilág újra megjelent, az ősemberiség is elhagyta hegyvidéki menhelyeit és fokozatosan szétáradt az új lehetőségek között. E szétáradás a bennünket érdeklő földrészen legkorábban a kaukázusi menhelyről történt meg. Közvetlenül az alatt voltak az emberi táplálkozás feljavításához szükséges magtermő növények vad állapotban: a zab, búza és az árpa, és ott éltek a későbbi háziállatok vad ősei, a könnyen zsákmányolható, ízletes húsú birka és a sertés (91m. 14, 221 térkép). Innen, a kaukázusi menhelyről ment a lakosság egyrészt délnyugat felé, a Habúr, Jordán, Orontes folyók mellékére, ahol Jerikó és Jármó a legrégibb eddig ismert csiszolt kőkori telepek; másrészt délkelet felé, a Kaspi-tó alá (Hurkaisi-tó) és a Tigris folyó vidékére, meg az iráni beltenger egyre szélesedő partvidékére (91m. 5, 370 sk; 122m. 74; 14m. 167; 146m. 85). Hogy a kiinduló pont valóban a Kaukázus vidéke, az Araxes völgye lehetett, azt a gyarmatosított területek elnevezése is igazolni látszik. Az új helyek ugyanis a kaukázusi központból nézve esnek nyugat felé: Setét Hon, Esthon, Nyugathon, illetve kelet felé: Káldi, Kálti, Kaldea, Chaldis.

 

A másik gócpont, ahol a neolitikus kultúra korai nyomait megtalálták, Délkelet-Afrikában volt, a Nagy tavak vidékén. A földművelés, állattenyésztés és rendszeres helyben lakás nyomait itt az i. sz. e. IV. évezred elejéről keltezik. A letelepült élet legrégibb nyomait a Turkani kerületben lévő Magasi község határában találták meg a Nakuru folyó vidékén lévő Hyrax dombon, továbbá az Eburru hegy alatt és a Njoro folyónál (39m. 26, 4~, 104, 198). Innen sugárzott szét a neolitikus kultúra fokozatosan észak és kelet felé, hogy végül kitöltse a Régi Kelet egész déli félholdját. Minden egyezik tehát azzal, amit más adatok egybevetéséből a megelőző lapokon előadtunk. A kritikus kérdés azonban az, megállapítható-e, hogy ez az első észlelhető népmozgás, északról délre, illetve délről északra, valóban a magyar ősnép két ágához kapcsolódik?

 

Az tény, hogy a két ősi gócpontból gyarmatosított területeken az időszámítás előtti IV. és III. évezred fordulóján a magyar nyelv már kiterjedt használatban volt; ezt írásos okmányokkal bőségesen tudjuk bizonyítani. De mi bizonyíték van arra, hogy a víz alól éppen felszabaduló területekre, a szűz talajra is ugyanaz a nép költözött be? Mit mondanak erre nézve a nyelvészek? Ők a pionír népre vonatkozó ismereteiket abban összegezik, hogy azok valamennyien ragozott nyelvet beszéltek és egymást megértették. Elfogadják a Genezis 11. fejezetében feljegyzett megállapítást, amely szerint kezdetben az egész földön csak egy nyelv, csak egy beszéd dívott. A tudósok szükségesnek is érzik, hogy a történet hajnalán mutatkozó nyelvi egységet összefoglaló névvel is kifejezésre juttassák. Marr orosz régész erre a célra a japheti kifejezést, egy francia tudós viszont a földrajz fogalmi köréből választott asianique jelzőt ajánlotta. Utóbbi tudós szerint a szóbanforgó népeket "főleg ragozottnak mondott nyelvük, továbbá vallásuk alapján ismerjük fel és mellesleg azon embertípusok révén, amelyeket emlékeik ábrázolnak" (40m. 28).

 

Közös elnevezésül, ha nem is összefoglalólag, de népenkint többször megismételve, L. A. Waddell az árja nevet használja. A lényeget: az egynyelvűséget és a nyelv ragozott voltát mindegyik tudós jól látja, de a javasolt elnevezések közül csak az úri, árja névnek van történeti és nyelvészeti igazoltsága; ez illik bele a mi elgondolásunkba is, hacsak az ASI-ANI alatt is nem Árja-honit értünk. Közelebbről vizsgálva a dolgot, a nyelvészek azt is felfedezték, hogy ennek a legősibb nyelvnek ragozó szerkezete döbbenetesen hasonlít a magyar nyelv szerkezetéhez. Vannak, akik összeállításukban a magyar nyelvet kifejezetten említik, mások ugyanezt a gondolatot a nyelvtudományban használt tágabb értelmű műszóval fejezik ki, magyar helyett finnugor vagy uralaltáji jelzőt használva. Egyre megy, hogy miképpen fejezik ki magukat, mert az őskeleti nyelvnek a magyarral való kapcsolata a két utóbbi műszóban is benne foglaltatik.

 

A fenti megállapításokra támaszkodva joggal kérdezhetjük, vajon jelentenek-e magyarul érthető dolgot a legrégibb neolitikus telephelyek földrajzi neveiben megőrzött szóelemek? A vizsgálatot megkísérelhetjük mi is, hiszen végeredményben a nyelvészek is e földrajzi nevek elemzése alapján állították fel a maguk tételét. Említettük a Régi Kelet felső részében a következő földrajzi neveket: Habúr, Orontes, Jordán, Kaspis (Hurkaisi), Kaukázus, Jármó, Jerikó; déli részében pedig ezeket: Turkani, Magosi, Nakuru, Eburru és Njoro. Ha csupán ezekre a nevekre korlátozzuk megfigyeléseinket (az Araxesről később külön szólunk), akkor is azonnal észrevesszük, hogy azokban a mi magyar nyelvünk úr szava, mint alkotóelem, minden hangtani változatában (úr, ár, er, or, uru, stb.) előfordul. Figyeljük csak meg: Hab-úr, Nak-uru, Eb-erre, Nj-oro, Húr-kani, Or-on-tes, Ar-al, J-or-dan, J-eri-kó. Egyik-másik név egyéb összetevő elemét is értjük. Ilyenek a folyóvíz jelentésű Hab szavunk, a szókezdő H nélkül szereplő Hon (On, An) szavunk, az isten szokásos ,jó' jelzője, a lakóhely értelmű Ma és Kő, továbbá az Eb, Nagy, Víz (Pis), Magas és Törzs (Tes) szavaink, meg a Hó (Hau, Kau) és .Ház (Kas). Eszerint Jerikó: Jó-Úr (isten) Kője (országa) volna; Jarmo: Jo-Úr-földje (Ma); Orontes: Úr-hon-törzs lakóhelye, és így tovább. Mivel ezekben a földrajzi nevekben kétségen kívül ősrégi egytagú magyar szavak szerepelnek, nagyon valószínűnek kell tartanunk, hogy a jégkorszak után felszabaduló szűz talajra mint kultúrnép elsőnek valóban a magyar nép két ága vonult be.

 

A régészek szerint a víz alól felszabadult területeken a neolitikus kultúra helyi előzmények nélkül, hirtelenül és magas fokon jelent meg, összes kísérő jelenségeivel együtt: írással, földműveléssel, ipari tudással és kiforrt hitvilággal. Ha ez igaz, amiben nem kételkedhetünk, akkor az is igaz, hogy azokon a magasabb fekvésű vidékeken, a Kaukázusban és a Nagy tavak körül, ahol az ősi magyar népesség a vízözön idejét átvészelte, már birtokolta neolitikus kultúrájának alapvető elemeit.

 

Szemlénk végén annyit biztosan állíthatunk, hogy ezentúl, legnagyobb óvatosságunk és legmesszebb menő hitetlenkedésünk ellenére sem utasíthatjuk el a magyar őstörténet új megfogalmazásának lehetőségét. A mai magyar nemzet fizikai és kulturális összefüggése az őskeleti két ágú magyar néptömbbel oly szorosnak látszik, hogy ezt a nemzetet a világ legősibb népe egyenes folytatásának kell tekintenünk. Egyelőre azonban további bizonyítékokkal kell kézenfekvővé tennünk, hogy az őskeleti nép, amely a csiszolt kőkorban írta történetének első ragyogó fejezetét, valóban hungár- magyar volt. Erre szolgálnak a Krisztus előtti évezredekben írt magyar nyelvű okmányok.

 

Ideje, hogy jegyzetet írjunk a magyar nyelv régi állapotáról, három vagy négyezer évvel ezelőtti hangállományáról és megemlítsük a nyelvészek idevágó eredményeinek legfontosabbjait. Ezek ismerete nélkül ugyanis a nyelvi szakmában nem jártas olvasó nehezen érti meg, hogy egyes régi szavakat mi jogon írunk át mai helyesírásunkkal úgy, amint bemutatjuk.

 

Az ómagyar nyelv egyik legfontosabb jellemzője, hogy abban a mássalhangzók száma kevesebb volt, mint ma: hiányoztak belőle a lágy hangok, a B, C, CS, D, F, G, GY, NY, TY, Z és ZS, valamint a H hang is. Ahol a mai magyar nyelvben ilyen hangok fordulnak elő, azok helyett a régi nyelvben a megfelelő kemény hangok szerepeltek: P állott a mai b é: f helyett; K a mai g, gy, h helyett; T a mai d, ty, z, zs helyett; S a mai cs, gy helyett; N a mai ny helyett. Száz szavunk akkor még SZATA lehetett, Kéz: KETE, víz: VETE, méz: METE, a fenyő PENU, a fa PA; a fészek PESUK volt s a hon helyett azt mondták ON, AN, hab helyett AB, a hunok neve UNI volt, a hajó neve AIO; Magyar helyett a MA KAR, MASAR, MATAR stb. neveket használták. Ami a magánhangzókat illeti, azok még igen közel álltak egymáshoz: az A, O, U szinte egyformán hangzott, éppen úgy mint az E és I. Ékezetes magánhangzók nem szerepeltek.

 

A fejlődés egy újabb szakaszában a főnevek végén észlelt befejező magánhangzó, ami a szavak rövid magánhangzóval való kimondását lehetővé tette, lekopott s ennek nyomán a megelőző magánhangzó megnyúlt. A KETE, VETE, HETU, URU, UTU szavakból így előállt a mai kéz, víz, hét, úr és út szavunk. A ragozás bizonyos eseteiben azonban, mint például a tárgyesetben is, a szó ősi gyökere továbbra is megmaradt, úgyhogy ott a szavakat ma is rövid magánhangzóval ejtjük ki, tehát kezet, vizet, hetet, urat és utat mondunk.

 

A régi magyar nyelvben a főnevek végén néha megjelent egy -os, es rag, ami a határozott névelő (.az.) szerepét töltötte be. Utóbb ezt a szokást elhagyták, mert a határozott névelő a szó elejére került, ahol ma is áll. Egyes főnevek tövéhez azonban a változás idején a hátratett névelő már annyira hozzáforrt, hogy nem vált onnan le, hanem a mai napig ottmaradt (166m. 118). Ilyen szavaink például a páros, város, kakas, piros. Saját megfigyelésünk szerint a főnevet befejező magánhangzó is a névelő szerepét (ezúttal .a.) tölthette be. Jó példa a hozzáragasztott névelő használatára a két Egyiptomot egyesítő magyar király Mén úr neve, amit megtalálunk Amén (A Mén) és Ménes (Mén-az) alakban is. Az előadottakra olv. 7m., 86m., 118m., 188m., a H-ra 177m. 138.

 

5) Az éghajlati viszonyok alakulásáról bőven olvashatunk minden őstörténeti munkában: 91m. 5, 25 sk; 86m. 40; 177m. 111; 73m. 28 sk; 39m. 248; 31m. 214. A Biblia emlékezése szerint a vízözön elől megmenekült emberiség egyik ága a Kaukázus alatti hegyekben talált oltamat: a híres bárka a Ararat hegyén érintett újra földet; e hegy nevében benne van jellegzetes Úr, Ár szavunk. A régészek viszont az emberiség legrégibb nyomait az afrikai Nagy tavak vidékén találják a hegyek között (91m. 5 sk), ahova a vízözön elől az emberiség másik ága vonult.

 

6) A keleti ősnyelv ragozott voltára és magyarral való kapcsolatára olv. 17m. munkáját; részletekre: 91m. 157, 321-327; 166m. 125 sk; 177m. 114; 91m. 635; 129m. III 22; 27m. 108. A huni (úri) nyelvről: 81 m. 122; 40m. 25; 87m. 329; 91 m. 664 jzt. Ernest Lewy berlini professzor a finnugor nyelvek szókincsét összehasonlította a mai afrikai nyelvek öröklött szókincsével és meglepő. számban talált hasonló hangzású és jelentésű szavakat. (125m. 16). Ugyanezt mások is mondják (22m. 90). A hazai magyar nyelvészek afrikai, afganisztáni, indiai és más nyelvekkel való egyezéseket is észrevettek, de azokat véletlen összecsengéseknek tekintik, mert nincs elképzelésük a nagy összefüggésekről (141m. 16).

Forrás: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. január 19. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 1,746 Kategória: Irodalom » Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete
Előző cikk: A Magyar név Következő cikk: Magyar volt-e a régi kelet kultúrnyelve? A kutatások jelen állapota


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: