Ékjelekkel írt mezopotámiai magyar nyelvemlékek


Ékjelekkel írt mezopotámiai magyar nyelvemlékek

Jelen sorok írója a mezopotámiai (szumír) ékjeleket nem tanulmányozta olyan behatóan, mint a mértani (rovás) jeleket és az egyiptomi hieroglifákat, ami képessé tenné őt eredeti okmányok megbízható olvasására. Munkája folyamán mindig remélte, hogy mire könyve kiadásra kerül, a magyar szumér szakértők elolvasnak egy-két eredeti mezopotámiai szöveget és eredményük ide beilleszthető lesz. Ebbeli várakozásában azonban csalódott. A szumér ügy nagyon népszerű, propagandája kitűnő, olyannyira, hogy a magyar őstörténet fogalmát már-már a szumér szó helyettesíti, de eredményei nem igazolták ezt a kiterjesztett értelmezést. A mi mértani és hieroglifikus szövegeink talán helyrebillentik e torzítást. Mivel tehát jelenleg nincs magyar ember által magyarul elolvasott eredeti mezopotámiai nagyobb nyelvemlékünk, annak bizonyítására, hogy a Tigris és Eufrátesz völgyében is magyarul beszélő népek éltek, mi magunk keresünk írásos szövegeket: Módszerünk ez: a nem-magyar szerzők műveiből vesszük ki azokat a részleteket, amelyekben ők eredeti mezopotámiai szavakat, kifejezéseket, és mondatokat közölnek ábécés átírásban. Ennek is megvan a maga súlyos bizonyító ereje, mert kiderül, hogy az átírók tudtuk nélkül maguk is magyar szövegeket olvasnak. Kezdjük az ő magyarul átírt közszavaikkal, folytatjuk rövidebb és hosszabb mondatokkal s végül közlünk egy általunk elolvasott eredeti mezopotámiai szöveget.

 

1. Magyar szavak mezopotámiai kőtáblákon. - Samuel Kramer professzor egyik tanulmányában azt olvassuk, hogy valamelyik mezopotámiai úr emberével kutat ásatott háza táján és onnan hozatott magának MUSHDU vizet (115m. 318, 321). A szerző ezt a szót nem érti, ezért annak eredeti hangtestét közli. Számunkra nincs itt semmiféle probléma, mert a környező szöveg tökéletesen világossá teszi, hogy az átírás jó és azt is, hogy az illető úr ~mosdó~ vizet hozatott magának a kútból.

 

Más alkalommal azt halljuk, hogy a Szemúr (Szumer) országbeliek valami lyukon keresztül ereszkedtek le az alvilágba és azon keresztül jöttek onnan vissza. E lyuk neve Samuel Kramer átírásában ABLAL volt (115m. 133). A szerző ezt a szót sem érti. Mi rögtön felfogjuk, hogy az emberek ~ablakon~ jártak le is, meg fel is. Megtanuljuk a professzor könyvéből azt is, hogy Mezopotámiában az építéshez használt köveket, meg az emlékművek faragásához használt jó követ külföldről szerezték be, mert saját országukban, a vízhordalékból keletkezett tükörsima földön kő nem akadt. A felettébb kemény dioritot különösen jónak tartották s ezt a kedvelt követ U kőnek nevezték (115m. 279). Aki tud angolul és magyar, azonnal kideríti, U kő alatt ~jó~ követ kell érteni. ENKI isten (isten: UR, RA), helyesebben tehát ENKIR,A, H-val kiegészítve: ~Hungar~, aki Szemúrország azaz Napország királya, birodalma belvizein csónakázik. A király neve MAGUR: ~Magyar~, e név a kőtáblán háromszor is előfordul. Kramer professzor mind a három esetben meg nem értett szóként szerepelteti és ezért eredeti hangtestével adja ábécés átírásban s azt gondolja, a csónak neve volna (115m. 172, 176, 177).

 

Ez a MAGUK király ölelésre tárja ki karját, aztán tesz valamit KAR.Aval: ~karja~, amely ismét meg nem értett szó és eredeti hangtestével szerepel (115,m. 176). A király, amint mocsárvilágában hajókázik, egyszerre csak egy DAR madarat pillant meg, röviddel utóbb felrepül előtte egy másik madár: AHAIA (115m. 178). Nekünk magyaroknak itt sincs kétségünk, mert tudjuk, hogy a király előtt egy ~daru~ madár, azután ~a héja~ repült fel. Mindez egy és ugyanabban a szövegben fordul elő, így biztosra vehetjük, hogy a szöveg maga is magyarul van. Érdemes lenne tehát ezt a szöveget közelebbről megvizsgálni. Szumérben nem volt épületfa sem, ezért építkezéshez az északi hegyekből folyón szállították helyszínre az anyagot. Különösen azt a fát használták házak építésére, amelyik egy német tudós szerint USCHU volt (160m. 56). Mi megértjük, hogy ez ~olcsó~ fa volt. Szumerben sok volt a bab, lencse, hagyma és uborka, de bőven találtak GOMBO nevű táplálékot is (129m. III. 28 sk), ami alatt kétségtelenül ~gomba~ értendő.

 

NIPPUR: ~Napúr~ városában azt a tanácsot kapja egy odavaló nő: NU NP-AR-SHEGU NU: ~napországi nő~ (az első NU: nő itt értelemmeghatározó), hogy menjen a vízpartra mosakodni, ott aztán majd az istenatya: ~a nagy hegy (!), a ragyogó szemű meglátja, megcsókolja és teherbe ejti. A leányzó megfogadta a tanácsot és a ragyogó szemű atya (a szemisten: Szemúr, Napúr) öleléséből megszületett a holdisten-anya (114m. 44, v.ö. 59). Az idézetben közölt nagy hegy kifejezés (great mountain), logikailag érthetetlen, rossz fordítása a megfelelő mezopotámiai szónak. A kőtáblán nem hegyről van szó, hanem az atyaisten nevéről, ami a szövegből amúgy is világos. Szumérul ugyanis nagy annyi mint MAH, MAG, a tévesen hegynek fordított szó pedig AR, UR, a kifejezés tehát MAHAR, MAGUK, a napisten már többször említett neve. A kőtábla előadása szerint tehát a holdistennő Magar égi isten és egy napországi nő gyermeke. Kérdezzük ezek után, ki hiszi el, hogy egy olyan országban, amelynek istene Szemúr, Magúr, Napúr, királya Hungar és Magyar és ahol az emberek Olcsó fával építkeztek, Mosdó vízről, Ablakról, Jó kőről, Daru madárról, Héjáról, Napországi Nőről, meg Gombáról diskuráltak, az ilyen országban más lett volna a nyelv, mint magyar?

 

2. Magyar mondatok mezopotámiai kőtáblákon.

Amidőn Asszíria királya elrendelte, hogy ninivei könyvtára számára az országa területén feltalálható minden ékírásos tábláról vegyenek másolatot, a feladat elvégzésére kiküldött írnokoknak szigorúan meghagyta, hogy a másolatokat gondosan készítsék el és beküldésük előtt jelről-jelre hasonlítsák össze az eredeti példánnyal. Az írnokok a parancsnak megfelelően jártak el és a lemásolt kőtáblákra az ellenőrzés megtörténtét hűségesen feljegyezték.

 

Száz meg száz esetben szerepel azokon ugyanaz a mondat, amit a mai mezopotámiai tudósuk megértettek és ábécés átírásukban így hangzósították; KIMA LABIR, ISU SATIRMA BARI. Értelme: Régi eredetijéről leírva és ellenőrizve (119m. 170 sk). Írástechnikailag megvizsgálva ezt a négy szóval kifejezett mondatot, amely első pillanatra valamely idegen nyelv beszédjének tűnik fel, a következő észrevételeket tehetjük. Az első szó végén hiányzik a befejező orrhang (N, NY), amit a fonetikus írásban - tudjuk - nem kellett külön jelölni, de mai helyesírásunkkal végzett átírásban igen. A második szóként adott részleg valójában nem egy szó, hanem kettő: LAB IR.ISU. Miután már dereng előttünk a mondat értelme, azt is észrevesszük, hogy az átíró a harmadik szó elejébe beolvasztotta a nem odavaló, hanem külön írandó ,és' kötőszót. Az utolsó BARI szót viszont, akárcsak a LAB szót, lágy hanggal (B) oldotta fel, holott ezúttal annak kemény ikerhangjára (P) van szükség. Ha ezeket az észrevételeket figyelembe vesszük, a száz meg száz esetben szereplő mezopotámiai mondat így alakul: KIMANY LAP IRISU éS ATIRMA PARI. Most már látjuk, hogy magyarul van, csak éppen hangrendbe kell ugrasztani a magánhangzókat és máris tudjuk, hogy a kőtáblák átírását ellenőrző írnok széljegyzete mai grafikával így hangzik: Kemény lap írása és átírómé pára. Ez pedig kitűnő magyar mondat, pontosan azt jelenti; hogy az eredeti példány és ez átíró másolata egymással megegyezik. Nem igaz tehát a szumerológusok világgá kürtölt elmélete, hogy a szumér nyelv semmi más nyelvhez nem hasonlít, páratlanul álló jelenség, utód nélkül kihalt idióma. A szumír nyelv, ha rendesen olvassák és úgy írják át ábécére, amint kell, jól érthető magyar nyelv!

 

3. Két magyar költemény mezopotámiai kőtáblákon. - Kramer professzor szerint az első költeményben egy nőről van szó meg kilenc hónapról. A nő és 9 hónap könnyen olvasható jelei alapján sikeresen ki is derítette, mi a költemény tartalma: a nő fogamzik, azután magzatját kilenc hónapig érleli, ez alatt az idő alatt a szűk anyai rész kitágul, megpuhul, olyan lesz; mint a -háj és vaj- úgyhogy a szükséges idő leteltével megszülheti gyermekét (114m. 56). Kramer professzor jegyzetei között megtaláljuk a költemény eredeti szövegének ábécés átírását (114m. 115 No. 56). A rendre lepergő hónapok nevei előtt ott az értelemmeghatározó ITU szó, ami helyes hangzósítással (T/D) -idő A két első és az utolsó 14. sorban van a lényeg. A továbbiakban ezzel foglalkozunk Kramer professzor e három sort így írja át ábécére:

 

1. NIN-HUR-SAG-GA-KE A-SA-GA-BA-NI-IN-RI. 2. A-SA-GA SU BA-NI-IN-TI A-EN-KI-GA-KA... 14. NIN-SAR IN-TU-UD. Világos, hogy a szumérok sírjukban forognának, ha hallanák nyelvük ilyen borzalmas kerékbetörését. Az ábécés átírás szerint az első sorban csak két hosszú szó volna" valójában azonban azok mindegyike egy-egy rövid mondat. A NINnek olvasott rész itt az ara. (HUR): ,szűz, szerető' értelmezőjeként szerepel, amit nem kell a szövegbe felvenni. A magánhangzók beillesztése sem szerencsés, mert a szükséges E helyett többször A szerepel az angolos írásmód szerint, s az g/L ikerhangok között tett választás sem helyes. Ezért a költeményből az első olvasásra a gyakorlottabb szem is csak egy-két szót ért meg magyarul. Ha azonban tisztába hozzuk a munkát, ~a sorok így alakulnak: 1. (Ni-Ne) ARA SEG-GE Kő. A Se-Gé-Be Nagy NYé-L. 2. A Se-Gé(t) CSu-Pá-N NYi-TI-A Ne-Ki Ka-Ka... 14. Ni-Ne SZÜL-Ni Tu-D. Mai helyesírásunkkal, az ildomtalan részek kipontozásával: - Ara s. . . kő (kemény). A se. . . ben nagy nyél. A s. . .t csupán nyitja neki k. . . (de 9 hónap elteltével már a) néni szülni tud.

 

Kramer professzor egy másik mezopotámiai költeményt is átír ábécésen. A költemény, ezúttal valóban az, a régi boldog időket énekli, amikor még Mezopotámiában nem volt kígyó, skorpió, farkas meg vadkutya és az emberek egy nyelven dicsérték az istent hazájukban (114m. 107). Ezt a tartalmat azonban a költeményben sajnos nem látjuk. Nincs helyünk megismételni Kramer professzor átírását, utána közölni a mi átírásunkat, magyarázgatni olvasási hibáit, mint ahogyan a megelőző példákban tettük. Csupán munkánk eredményét adjuk, a költeménynek magyar helyesírással átírt olvasatát.

Íme:

1. Jobb a madár nyugalma az egér nyugalmánál,

2. Urmag nyugalma az asszíriai arab úr nyugalmánál,

3. Nektek is kicsi nyugalom. (19)

4. Lélekben soha le nem tagadom,

5. Jobb a korsó bor kicsi mézzel,

6. Mint a munka Hungarokkal, mi nem énnekem (való),

7. Aki úri körmét ápolja(?),

8. Körmét úgy sajnálja.

9. Honnak nagyon nagy szolgasága,

10. Hon-él réme, a Szemhon nagy. . .

Ennek a körülbelül 3000 évvel ezelőtt írt költeménynek sorai meglepő könnyedséggel gördülnek, allegóriáját megértjük, az asszírok igája alatt görnyedő magyarok bánatát átérezzük. Kár, hogy a befejező utolsó szó hiányzik a tábla végéről és emiatt a 10. sort nem tudjuk nagyobb valószínűséggel megállapítani. De töredékében is az ókori magyar irodalom gyöngyszemei közé kell iktatnunk ezt a napországi költeményt

 

4. Egy eredetiben olvasott ékírásos mezopotámiai magyar nyelvemlék. Utoljára hagytuk azt a fontos összefüggő nagyobb dél-mezopotámiai magyar nyelvemléket, amelyet mi magunk olvastunk el az eredetiből. A kérdéses okmány Úr városából került elő, formája égetett agyagtábla és körülbelül Kr. e. 3000-ből ered, tehát éppen ötezer esztendővel ezelőtt készült. A táblát (jó fénymásolata 187m. 113) C. L. Woolley találta meg aki Úr romjait kiásta. Az írásjelek még a szabályos ékírás kialakulását megelőző kor grafikáját mutatják, amikor az ősi képírásnak számos eleme még forgalomban volt. Éppen ezért tudjuk mi is olvasni. Akik a tábla szövegét vizsgálgatták, elsősorban Woolley maga, üzenetét így állapították meg: Annüpadda, Úr királya, Meszannipadda Úr királyának fia, építette ezt a templomot istennőjének Ninchurszagnak (187m. 112). A lényeg nagyjából igaz, de az olvasás nem fedi a szöveget. A meg nem értett írásjelekből, mint ilyenkor a külföldi tudósok gyakran teszik, ezúttal is személyneveket gyártottak: Annüpadda, Meszannipadda, Ninchurszag.

 

Mi a tábla írásjeleit 25, sz. táblánkon a maguk sorrendjében közöljük, a táblát is megfelelő helyzetbe állítva. Az olvasás oszloponként és felülről lefelé halad, kezdve a jobboldali oszloppal és folytatva bal felé. Mivel azonban az oszlopok ökörszántás módján vannak elhelyezve, a páros számú oszlopokhoz (2, 4, 6) érkezve, a táblát minden alkalommal 180 fokra el kell fordítani, hogy ezek a páros számú oszlopok is felülről lefelé legyenek olvashatók. Az írásjelek ábécés átírását magán a táblán adjuk a megfelelő írásjelek mellett, az írásjelek szakkönyvekben található hangértéket használva. A hét oszlop szövege mai helyesírásunkkal ezt üzeni az utókornak:

 

(1.) Úr napkirálya, (2.) (dáma) Szín ,város' ura, (3.) falakat lakott. (4.) ,A város' Ura, (dáma) Szín barátja, átadta (5.) falakat. Élmágus kerítéssel zárta be. Égúr (7.) háza abból készült. A templom papjai tehát elmondják az utódoknak, miként jött létre Úr városában az isten - Ég Ura - tiszteletére létesített nagy templom. A szöveghez nem sok magyarázat kívánkozik. A dáma szó, amelynek itt is ,hölgy, úrasszony az értelme, a szövegben pontosan ki van írva és a Szín vagyis a holdistennő női mivoltát értelmezi. A szót zárójelbe tettük, úgy jelezve, hogy azt nem szükséges a szöveghez hozzáolvasni. A ,város' szó ideogrammal, egy torony alakú jellel van írva. Ez utóbbi egykorú feloldását ez idő szerint még nem tudjuk, de mivel a ,vár' és ,város' szó más keleti írott szövegben is előfordul, ezt a szót iktattuk a szövegbe, fél macskakörmökkel jelezve, hogy az igazi szó ismeretlen. Az olvasást nemcsak azért kell hitelesnek tekinteni, mert minden jelet felölel, egyet sem hagy ki, és az eredmény értelmes, összefüggő logikus egész, hanem azért is, mert e szövegben előforduló utalások más forrásokból is ismeretesek. Tudjuk például, hogy a város neve, ahol a táblát találták, valóban Úr volt; a napkirály a keleti uralkodók leggyakrabban használt királycíme; Szín viszont a holdistennő egyik neve, kiről tudjuk, hogy Úr város patrónája volt; mágus a mezopotámiai papok szokásos és jól ismert neve, az élmágus a főpap; ég- úr-háza viszont Mezopotámiában a templomok szokásos neve. Azt is mondja a szöveg, hogy a palotát kerítéssel vették körül. A kiásott város régészeti térképén (187m. 99) a falból alkotott kerítés valóban fel van tüntetve. Olvasatunk tehát hiteles, grafikailag és tartalmilag egyaránt.

 

Íme tehát az amerikai, orosz, francia és angol tudósak munkáiból idézett mezopotámiai szövegátírások szerint, valamint az imént tárgyalt és Úr városából származó világhírű magyar nyelvemlék tanúsága szerint, az ékírás is a magyar nyelvű népek kezén alakult ki kb. Kr. e. 3000-től kezdve és magyar nyelvű szövegek rögzítésére szolgált. A Délkelet-Afrikából, Nílus völgyéből, Földközi-tenger keleti partvidékéről, Kisázsiából és most a Tigris és Eufrátesz völgyéből bemutatott szövegek tanúskodása szerint a magyar nyelv Krisztus előtt 3000-ben már teljesen kiforrt állapotban volt: kifogástalan szórenddel, kiforrt ragokkal és bő szókinccsel rendelkezett és fennmaradt emlékeit ma is nehézség nélkül megértjük Csodálatos dolog ez, mert a világ legrégibb írott nyelvévé lépteti elő a mi nyelvünket. Ez a megállapítás olyan óriási szenzáció az ókori világtörténet számára is, mint a magyar őstörténet számára.

Forrás: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete


Szerkesztés dátuma: szerda, 2011. január 19. Szerkesztette: Garamszegi Vanda Natasa
Nézettség: 2,042 Kategória: Irodalom » Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete
Előző cikk: Az egyiptomi írás is magyar írás Következő cikk: Tiszta képírással írt magyar nyelvemlékek


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: